Két év fogság a semmiért

Svédország szinte minden politikai és diplomáciai befolyását igénybe vette, hogy az amerikai hatóságok majd kétéves huzavona után végre szabadon engedjék Mehdi Ghezali iráni származású svéd állampolgárt. A fiatalembert, aki hivatalos tanulmányúton tartózkodott az afganisztáni–pakisztáni határövezetben, még 2002-ben fogták el, és azzal gyanúsították, hogy együttműködik az al-Kaida terrorszervezettel, ezért az Egyesült Államok Kubában lévő guantánamói támaszpontjára szállították.
Mivel az amerikai katonai és rendőri szervek ez idő alatt szinte semmilyen hajlandóságot nem mutattak a svéd hatóságokkal való együttműködésre, a két ország viszonya meglehetősen hűvössé vált, amire azóta nem volt példa, hogy Olof Palme kormányfő a vietnami háború kapcsán lefasisztázta Richard Nixon elnököt. A jogszerűséget, a humánumot mindenekelőtt szem előtt tartó és az önmagát a „világ lelkiismeretének” felfogó Svédország főleg azt kifogásolta, hogy Mehdi Ghezalit az amerikaiak közel két évig úgy tartották fogva, hogy még csak vádat sem emeltek ellene.
A gyanúsítások azonban tökéletesen alaptalannak (amerikai megfogalmazásban bizonyíthatatlannak) minősültek, mire a foglyot – kétéves indokolatlan raboskodás után – most szabadon bocsátották. A fiatalember erősen leromlott fizikai állapotban, lelkileg és idegileg teljesen összeroppanva érkezett meg Svédországba.
„A szó klasszikus értelmében fizikai kínzásoknak nem vetettek alá, nem ütöttek, nem vertek, de ez is jobb lett volna annál, mint amit csináltak velem – mondta Mehdi Ghezali. – Két éven keresztül állandó pszichikai terror alatt tartottak, éjjel-nappal vallattak, és mindenáron arra törekedtek, hogy az általuk felépített hazug rémtörténetet fogadjam el mint a saját vallomásomat. Volt úgy, hogy hónapokig nem hagytak aludni. A kihallgatás után visszakísértek a cellába, és amikor elaludtam, illetve elájultam a kimerültségtől, azonnal üvöltözve felráztak, és már vittek is a következő kihallgatásra. Aztán hónapokig semmi nem történt. Senkihez nem szólhattam, senki nem szólhatott hozzám, még az őrséggel sem beszélhettem, ők is csak a legfontosabb parancsokat adták ki. Csak néhány órára engedtek lefeküdni, egyébként egész nap állnom kellett egy hőségtől izzó betoncellában, aminek az ablakaira fémlemezt szereltek. Azt sem tudtam, hogy éjjel van vagy nappal. A svéd követség munkatársaival mindöszsze ötször találkozhattam a két év alatt, és bár ez – mivel megtudtam, hogy Svédország mindent megtesz a szabadon bocsátásomért – néhány napos reményt nyújtott, de természetesen mégsem volt elég ahhoz, hogy valóban könnyebb legyen a sorsom. A legjobban azonban a sétának nevezett kínzási módszertől féltem. Középkori rozsdás bilincset szorítottak a bokámra, közte kurta, csörgő vaslánccal, és így sétálhattam, miközben folyamatosan lökdöstek és mocskos szavakkal szidalmaztak… Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek teljesen túltenni magam a történteken. Mindennapos rémálmaimban ma is mindig Guantánamón vagyok, ott, ahol a semmiért két évet adnak” – fogalmazott a szabadult fogoly.