Nem jó a művészettörténész szőrszálhasogatása

A meghívón, amely a Magyar Nemzeti Múzeum Megmentett műkincsek 2004 című, szeptember 12-ig nyitva tartó kiállítására invitált, méltatlan sorsra jutott világhírű magyar remeklés részlete volt látható: Maróti Gézának a milánói világkiállításra készített kacsás kútja. Pontosabban annak a friss diplomás restaurátor, Czifrák László által helyreállított részlete. Tetszett a látvány, ahogyan szinte minden – fotográfián, leírásként vagy a maga tárgyi valóságában fennmaradt – alkotása tetszik annak a páratlanul tehetséges nemzedéknek, amelyik a milánói világkiállítást magyar részről (kétszer is) összehozta. Lehetne tanulni szemléletmódot és művészi erkölcsöt, nemzeti érzületet a mai tétova alkotóknak, szoktam volt mondani, valahányszor megpillantom ama híres magyar bemutatkozás maradványait. Mások is így gondolhatják, mert, talán még soha nem kaptam annyi elismerő telefont, a téma továbbgöngyölítésére biztató felszólítást, mint a Kacsák és angyalok című írás megjelenése után. Az az idős hölgy is jelentkezett, aki bejáratos volt a műterembe, ahol egykor a kacsás kút modelljei „totyogtak”, és az a fiatalember is, aki itáliai kutatásai alapján írta meg a milánói magyar siker igaz történetét.
Ha mégis sajnáltam valamit, az az, hogy a Nemzeti Múzeumunkban látható, többi megmentett csodával és a Czifrák Lászlóhoz hasonlóan gondos munkát végző többi ifjú restaurátorral nem volt módom egyetlen írás keretein belül bővebben foglalkozni. Pedig milyen ígéretes nemzedék az övéké is, akár Maróti Géza generációja! – sóhajtoztam, majd – miután a „kacsás” restaurátor diplomavédő előadását meghallgattam –, azzal vigasztaltam magam, hogy a jövőben őket is „képbe hozom”. A Szépművészeti Múzeumnak dolgozó festőrestaurátorokat, az Iparművészeti Múzeumnak és más – vidéki – gyűjteménynek dolgozó tárgyrestaurátorokat, hogy ország-világ lássa, milyen gazdagok vagyunk – ifjú szakemberek tekintetében is.
Aztán kézhez kaptam egy írást. Szerzője dr. Kovács Orsolya művészettörténész, a Zsolnay Múzeum munkatársa. Lapunk olvasói is találkozhattak vele a július 16-i Magyar Nemzet levelezési rovatában. A pécsi illetőségű művészettörténész – a szőrszálhasogatás klasszikus példájaként – olyan dolgokat ró fel a kiállított kútrészletet helyreállító, ifjú szakembernek (például önreklámozással vádolja), amelyek sem neki, sem másnak fel nem hánytorgathatók. S olyan részinformációkat kér számon a Kacsák és angyalok című írástól (miért nem szerepelt benne, hogy a Zsolnay-gyűjtemény beleltározott tárgya, hogy más részleteit mások is restaurálták, hogy hol volt kiállítva archív fotográfia formájában…), amelyeket legfeljebb egy szakcikktől, egy napi tudósítástól, egy interjútól lehetne elvárni – az akadékoskodóknak. De egy rövid terjedelmű, napilapos publicisztikától még a kétoldali, heveny fontoskodásban szenvedők sem szoktak megkövetelni effélét!
Hogy kinek vagy minek használt ez a hirtelen felbuzdulásból elkövetett írásocska, nem tudom. A kacsás kút teljes helyreállításának és felállításának bizonyosan nem. Pedig bevallom, Czifrák László restaurált kacsáit látván, reménykedni kezdtem, a közeljövőben talán megint teljes szépségében láthatjuk valahol, Pécsett vagy Maróti kedves Zebegényében, esetleg Milánóban is az egykoron természetes egyszerűségével hódító „kacsagruppot”. De így, hogy minden egyes „porcikájukért” a nyilvánosság pellengérére állít valakit az aggályoskodás, ki meri vállalni e szép feladatot?
Lőcsei Gabriella
Magyar Nemzet