A nevető harmadik

A brit baloldali New Statesman a napokban tette közzé elgondolkodtató felmérését, miszerint 1004 válaszoló olvasója közül csupán 286 szavazna a ma tartandó nagy-britanniai parlamenti választáson Tony Blair pártjára. Az olvasói felmérés eredménye azért meghökkentő, mivel a hetilap hagyományosan a brit baloldali gondolat bástyája, és évtizedek óta nyíltan a Labourt támogatja. Olvasói legfőképpen baloldali értelmiségiek, akik egyben a Munkáspárt ideológiai derékhadát is jelentik. Ez a derékhad azonban – nyilvánvaló a felmérésből – dezertálni készül.
Ez persze nem jelenti azt, hogy Tony Blair ne nyerné meg a mai választásokat: az előzetes felmérések biztos győzelmet jósolnak pártjának (igaz, ennek dacára, bármi megtörténhet, a Blair iránti bizalomvesztés olyan drámai volt az utóbbi hetekben, hogy ez megfordíthatja az eddig biztosnak hitt előrejelzéseket is). Ugyanakkor ez a felmérés azt jelzi, a brit politikát alakító szellemi térben radikális átrendeződés figyelhető meg. Amikor a lap azt kérdezte, ugyanezek az olvasók miképpen szavaztak 2001-ben a lap hasonló felmérésén, még 501 válaszadó ikszelt a Labourra, kérdés, hová tűnt e virtuális szavazóbázis több mint egyharmada.
A próbaszavazás eredményei szerint legtöbben a Liberális Demokratákhoz pártoltak át, amely párt ezen az értelmiségi szavazáson 344 voksot kapott, tehát jóval többet, mint a Munkáspárt. Ugyanígy megizmosodtak a zöldek, kifejezvén azt az elégedetlenséget, amely a baloldali értékeket számon kérők között egyre nyíltabb lázadássá változik magán a Munkáspárton belül is.
Az egyik legfontosabb törésvonal a Blairt támogató csoportok és az elégedetlenkedők között természetesen az Irak ellen viselt háború és a terror ellen hirdetett hadjárat megítélése. Az utóbbi napokban csúcspontjára ért a botrány, még inkább elmélyítette az ellentéteket, hogy a támadás megindítása előtt a legfőbb ügyész szakértői véleményét a háború törvényességét illetően megkurtítva továbbították a parlamentnek.
A toryk ebből a szakadásból azonban vajmi keveset profitálnak. Mivel az iraki háborút támogatták, és az új botrány kapcsán nem a bagdadi beavatkozás létjogosultságát, „csupán” a miniszterelnök szavahihetőségét vonják kétségbe, nyilvánvalóan nem tudják átszivattyúzni a konzervatívok zászlaja alá azokat a szavazókat, akik a háború miatt fordulnak el Tony Blairtől, és akik számára nem az ideológia fontos, hanem egy-egy kormány programja, illetve teljesítménye. Eközben viszont a Labour továbbra is élvezheti azokat az előnyöket, amelyek abból fakadnak, hogy sikerült lenyúlnia riválisától a nemzetbiztonságért való aggodalom témáját, olyasvalamit, amit láthatólag Kerryvel a demokratáknak nem sikerült ellopniuk Bush konzervatívjaitól az Egyesült Államokban (a hadsereg vezetésére való alkalmasság, illetve alkalmatlanság kérdése az USA-ban elbizonytalanította a szavazókat).
Hogy a régi munkáspárti értékekkel már a kilencvenes évek közepén szakított, hogy gazdaságpolitikája vállaltan Thatcher reformjainak folytatása, és hogy a jelenlegi kabinet héjább eddigi konzervatív társainál, ez egyelőre még segít Blairnek abban is, hogy az egyébként ideológiailag egyre inkább közömbös és egyre inkább ingadozó középosztály szavazataiból épp elegendőt happoljon el a permanens válság állapotával küszködő toryktól. Hiszen – sugallják – hiába baloldali kormány van hatalmon, nem kell félni az adóemelésektől, az ország biztonságát veszélyeztető pacifizmustól és a lila ködös értelmiségiek túlzott befolyásától az adminisztrációban. Eközben azonban a valóság és az ideológia között tátongó mélységet egyre kevésbé képes áthidalni a hírhedt blairi kommunikáció: mind a jobb-, mind a baloldal felé kénytelenek hadakozni a Labour „spin-doctor”-ai, és a párt hovatovább eljutott oda, hogy politikájában immár pont ez a valósággal köszönő viszonyban sem lévő PR vált a leggyengébb láncszemmé. Az egyre inkább kínossá váló grandiózus bejelentések a szociálisan érzékeny szavazókat próbálják az akolban tartani (ebben a Gyurcsány-kormány sokat tanult Blairtől), míg a történelmileg alacsony kamatlábak reklámozása a tehetősebbeket próbálja meggyőzni arról, hogy a kormányzat nemcsak hogy progresszív, de gazdaságpolitikája egyben szigorú is. A tények persze mást mutatnak: a kamatlábak lassan, de biztosan kúsznak felfelé, az adórendszer egyre bonyolultabb, és az ország versenyképessége a globális riválisok egyre intenzívebb jelenléte és az új olajválság miatt hanyatlik, ami hoszszú távon épp a szegényebb rétegek lehetőségeinek romlásával jár – ez a munkanélküliség növekedésével már most megfigyelhető. Igaz, egyelőre a közszférába döntött pénz az eredményesség látszatát kelti a választókban…
Mégis, hiába juttatják most a választók nagy valószínűséggel harmadszor is a miniszterelnöki székbe Tony Blairt, a brit kormányfő kegyvesztett lett saját pártjában, és most mindenért ő viszi el a balhét (Tony Blair ideje véget ért – hirdette tegnap a baloldali Guardian kommentárjának címe). Az új reménysugár most Gordon Brown, Blair pénzügyminisztere: egyes munkáspárti képviselők már nyíltan Blair menesztéséről beszélnek a választásokat követően, sokan az elégedetlenkedők közül pedig Brownban látják a garanciát arra, hogy a Labour a jövőben hangsúlyosabban baloldali politikát folytat. Az a fajta konszenzus tehát, amelyben a párt baloldali támogatói a Labour győzelme érdekében szemet hunytak annak politikája fölött, már láthatóan egyre kevésbé működik.
A Liberális Demokraták (LibDem) előretörése ezért hosszú távon borítékolható (egyes előrejelzések szerint a mai választáson akár a szavazatok 22 százalékát is megszerezhetik, ám a győztes mindent visz elvén alapuló választási rendszer miatt parlamenti súlyuk ekkor is ennél jóval kisebb marad). A párt libertánius vonala viszont egyaránt tetszhet a torykra ráunó konzervatív szavazóknak is, ami azt jelzi, hogy a két nagy pártot ez idő szerint nem legnagyobb riválisuk, hanem a saját térfelükön előretörő harmadik politikai erők veszélyeztetik.
A konzervatív tábort más erők előretörése is nyugtalaníthatja: mivel a toryknál nem tették hangsúlyossá az egyre nagyobb vitát kavaró bevándorlást és az euroszkeptikus vélekedést sem, félvén, ezzel további szavazókat veszítenek a középosztályból, ezen a senkiföldjén magára talált a Brit Függetlenségi Párt (UKIP), de a radikálisan jobboldali Brit Nemzeti Párt is (BNP).
Adódik persze a kérdés, hogy mennyire szolgálhat tanulságul a brit példa a közeledő magyar választásokra nézve. Nos, a kampány technikáit és tanulságait illetően mindenképpen, ami azonban a politikai trendeket illeti, nehéz a megfeleltetés. A mérsékelt harmadik erők terepét ugyanis Magyarországon ma a meglehetősen beszűkült gondolkodású és zárt klikket alkotó SZDSZ, valamint a politikailag szintúgy leszerepelt arcokat felvonultató MDF foglalja el (eközben a széleken a szintén nem túl lendületes Munkáspárt és MIÉP, illetve a néha elég vicces ötletekkel előálló Jobbik számíthat szavazatokra).
Addig azonban, amíg a középen elhelyezkedő kis pártokat nem szorítja ki erről a területről mondjuk egy olyan modern csoportosulás, mint Ralph Nader mozgalma az Egyesült Államokban, vagy akár egy valóban modern és nyitott liberális párt, mint a LibDemek az Egyesült Királyságban, addig a két nagy magyar pártnak nincs félnivalója attól, hogy meghatározó színük elhalványodjon a magyar politikai palettán.