Égi kagán

Szigetvilág

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Sokszor ami nem történhet meg a földi világon, megtörténik a szellem szféráiban. Ferdinandy Mihály, a huszadik századi magyar történetírás egyik kanonizálatlan és kanonizálhatatlan alakja sok évtizedes száműzetés után idegen földön halt meg, de műve, gondolatai lassan visszatérnek, és kiküzdik a maguk helyét a nemzet történelmi tudatában.
Ferdinandy Az istenkeresők (Az Árpád-ház története) című munkájának (Rózsavölgyi és Tsa, Bp., 1943.; ill. Attraktor, Gödöllő–Máriabesnyő, 2003) címe a mai olvasó számára talán kissé furcsának hat, ám az a háború előtti Magyarországon nem keltett megdöbbenést, hiszen a mű olyan témát boncolgatott – a szakrális királyság középkori intézményét –, amelynek hazánkban is szakavatott kutatói léteztek (Róheim Géza, Alföldi András, Deér József). Igaz, 1945 után e tudósok nagy részét kizárták a magyar történetírásból (például László Gyulát; vagy nem folytathatta ez irányú kutatásait, mint Váczy Péter vagy Mályusz Elemér). S talán ez is oka annak, hogy a mai olvasó nem ismeri a szakrális királyság nemzetközileg számon tartott kutatóját, Ferdinandy Mihályt, sőt maga az uralkodói szakralitás elmélete sem fért bele a feudális monarchia kialakulásának szűkre szabott sémájába. (Deér Józsefnek a pogány szakrális képzetek középkori folytonosságáról írott munkáját, a Pogány magyarság – keresztény magyarság címűt is csak az 1990-es évek elején fedezhette fel újból a magyar olvasó.)

Egy pillantást vetve a Ferdinandy által is mottóként idézett Dzsingisz kán pecsétfeliratára – „Az Égben: Isten. A földön: a Kagán, Isten hatalmának letéteményese” –, elgondolkodhatunk azon, hogy a keletről, Belső-Ázsiából érkező magyarság hatalmi berendezkedése milyen lehetett a honfoglalás időszakában, s milyenné válhatott a keresztény latinitáshoz való csatlakozása után. Az istenkeresők ezt a kérdést boncolgatja: mennyi maradhatott meg az ősi, pogány, ázsiai, zömében török eredetű, sajátos karizmatikus képességeken nyugvó uralkodói szakralitásból a kereszténység századaiban? Egyértelműen kiveszett-e a magyar uralkodói tekintélyből a keleti eredetű istenkirályi autoritás, s egyszínű, minden ősi hagyományt kiirtó nyugati típusú feudális rendszerré változott-e? Ferdinandy elsősorban a szent királyok személyiségének vizsgálatával igyekszik erre a kérdésre választ kapni – sokszor a legmodernebb pszichológiai módszereket, elsősorban a Szondi-féle sorsanalízist alkalmazva. Ugyanakkor a jeles mítoszkutatók – a német W. F. Otto vagy Kerényi Károly – eredményeit is hasznosítja a szerző.
Amit Ferdinandy tesz, az a legkézenfekvőbb, hiszen már a középkorban is hallatlan nimbusza volt Európa-szerte az Árpád-háznak, ahogy a korabeli forrásokban szerepel, a „szent királyok nemzetségének”, a boldogokat és szenteket adó dinasztia „gyökerének”. Ám az eszmény nemcsak a szentekre terjedt ki, hanem mindenkire, aki ebből a magból sarjadt: a ház szentsége az összes tagjára kisugárzott. Honnan származott, hogyan magyarázható ez a kivételes szerep, az európai monarchiák körében is páratlan vallásos tekintély?
Az Árpádok állandóan keresték a találkozást Istennel, hogy közvetítsenek ég és föld, Isten és a királyság alattvalói között – hasonlóképpen, mint a nomád török népek fejedelmei, például a magyarokkal huzamos ideig egy államiságot alkotó kazár kagánok. Az égi kagán a világmindenség dinamikus központja, az égtájak felé vezető erővonalak metszéspontja. Ahogyan Kun László mondja: „magam számára én vagyok a törvény” – fölötte semmilyen földi hatalom nem bír befolyással. A pogány eredetű uralkodói szentség elemeinek átörökítése a keresztény monarchiába nem Ferdinandy „találmánya”: jelentős iskolája alakult ki a nyugati, főként a francia és a német történetírásban, a szellemtörténet körében. A kereszténységet felvett fejedelmek keresztény uralkodóként is hordozták a szent vért, s a király testének megérintése még évszázadok múltán is rituális jelentőségű volt. (Gondoljunk csak a francia királyok reimsi koronázása utáni archaikus rituáléra, amikor a királyi kórban, a görvélykórban szenvedő betegeket kézrátétel útján „gyógyította meg” a felkent monarcha; vagy arra, hogy a lenyakazott XVI. Lajos vérét még évekkel 1793-as kivégzése után is fiolákban árulták.) A francia királyok „gyógyító ereje” méltán párhuzamba állítható a Szent István jobbját övező, sok elemében pogány rituáléból táplálkozó Szent Jobb-kultusszal. Ferdinandy szerint az Árpádok összes tagját jellemezte egyfajta magasabb érzékenység, a köznépnél, az alattvalóknál kifinomultabb lelkiség. „A szentek a pogány hősök helyébe léptek.”
A pogány sámán önsanyargatása, eksztázisa a keresztény szent aszketikus, misztikus révületének adja át a helyét. Szimbolikus értelemben az életfa Krisztus keresztfájává lesz. Ezt a földöntúli érzékenységet járta körül – a Magyarországon egyetemi katedrához nem jutó – Dümmerth Dezső is, mondván, az Árpádok szent sarjai képesek olyan „titokzatos jelbeszédre”, amely egyetlen európai uralkodóház tagjait sem jellemzi, s amely révén ősi papkirályságuk vagy legalábbis annak hihetetlenül erős hite a köznép soraiban megmaradt. Érthető, milyen sorstragédiaként fogták fel a kortársak, amikor III. András 1301-es halálával kihalt az Árpád-ház – Ákos nembeli Ernye fia István híres szavaival: „letörött Szent István vérének… törzsének az utolsó aranyágacskája” –, hiszen felfoghatatlan, hogy az ősi törzs, amely a nemzet jólétén, bőségén őrködik, kiveszhet.
Az égi kagán örököseként a magyar király teste és vére is szent és sérthetetlen, írja Ferdinandy. Ez valamennyi Árpád-házi személyre vonatkozik, „ellenük büntetlenül egyedül a király léphet fel, ellenkező esetben maga az istenség bosszulja meg a szent család tagját ért sérelmet”. Erre a pogány korban gyökerező mágikus hitre számos példát lehet találni a magyar középkor forrásaiban. Amikor Salamon király és László herceg párviadalra készült, Salamon nem mert kiállni, mivel László fölött tüzes kardokat látott a levegőben. Lászlót transzcendens erők védték. Amikor Kálmán parancsot adott arra, hogy Álmos herceget vigyék el a dömösi apátságból, „Both fia Benedek rátört, rávetette szentségtörő kezét, s bár erősen fogta az oltárt, erőszakosan elhurcolta onnét. A herceg kezének bőre… felhorzsolódott, és az oltárt vér fertőztette. [Benedek] … midőn átlovagolt a pilisi erdőn, leesett lováról, nyakát szegte, és kutyái felfalták húsát és csontjait.” A legnevezetesebb talán az az eset, amikor Imre király 1203-ban fegyvertelenül vonult be lázadó öccse, András herceg táborába, mondván: „Meglátom, ki meri felemelni kezét a királyi nemzetség vére ellen.” S a felfegyverzett ellenséges tábor közepén nincs senki, aki meg merné támadni Árpád vérét.
Az Árpád-ház szakrális öntudata Álmos választottságából táplálkozik – már Anonymus is úgy magyarázta Álmos nevét, hogy „azért hívták Álmosnak, a mi latinul szent (vocatus est Almus, id est sanctus), mivel az ő ivadékaiból szent királyok és hercegek születtek”. Ferdinandy úgy látja, hogy az Árpádok majdnem minden tagjánál megfigyelhető a kiválasztottság tudata, a kitűnésre való törekvés: az új, keresztény világban ez csak úgy valósulhat meg, hogy a nemzet hagyományos védelmező atyja is nyugati típusú keresztény lovagszent lesz, mint Szent László.

E mélyebb lelkiség, magasabb rendű érzékenység megnyilvánulásait vizsgálja Ferdinandy a modern pszichoanalízis, nevezetesen Szondi Lipót elméletének segítségével. Források hiányában igen nehéz vállalkozás „analizálni” például II. István király személyiségét, Ferdinandy mégis megpróbálkozik vele a modern „psychohistory” magyar előfutáraként. II. István jellemábrázolása páratlan a maga nemében: István úgy élt, mint egy pogány fejedelem, rajta kiütközött az ősi kagánok minden tulajdonsága, nem volt hajlandó rex christianusként lemondani ősi kiváltságairól. Pogány ágyasokat tartott, „vad kicsapongásokban tékozolta erőit, s már huszonnégy éves korában kiégett férfi volt, ki harmincadik életévében mint fehér hajú aggastyán szállott sírjába”. A „szilaj verekedő” céltalan háborúiban „csak vérengző hajlamainak keresett kielégülést”.
Külön pszichoanalízist végez Ferdinandy Mihály Kálmán utolsó éveit vizsgálva, mondván, hogy „az Isten büntetéseként” kapott, évekig tartó elviselhetetlen fejgörcsökben szenvedő királyt hogyan emészti fel a véget nem érő kín, s hogyan irányítja az ember cselekedeteit egy idő után maga a fájdalom. Ferdinandy ezeket a rossz fejedelmeket – a gyenge és beteg égi kagánokkal párhuzamban – „garázdáknak” nevezi: kivételes személyiségük az általuk megmozgatott isteni energiákat vad kicsapongásokban és kegyetlenkedésekben élte fel.
Emellett Ferdinandy másik elméletet is alkalmaz az Árpádok kutatásában: a genotropizmusét, a sors és a család, a leszármazás, az öröklődés összefüggéseit vizsgálja. Szerinte az Árpádok nem csupán magukban hordozták a kiválasztottság tudatát, hanem párválasztásaikban tudatosan keresték azokat, akik hozzájuk hasonlóan megközelítették az életszentséget. Ez leginkább a XIII. század második felében figyelhető meg, amikor az Árpádok többszörös dinasztikus kapoccsal kötődnek a lengyel Piastokhoz: Szent Erzsébet bátyja, Kálmán halicsi király szűz házasságban élt feleségével, a krakkói herceg leányával, Saloméval; bátyja, IV. Béla király pedig élete végén belépett a ferencesek harmadrendjébe feleségével, Laszkarisz Máriával együtt. IV. Béla és Mária házasságából három szent életű gyermek származott: a nemrég kanonizált Szent Kunigunda (Kinga), aki férjével, Szemérmes Boleszló lengyel herceggel szűz házasságban élt; illetve Boldog Jolán, Ájtatos Boleszló (Piast herceg) felesége és természetesen Szent Margit, az Árpádok talán legnagyobb hatású szentje. Végigtekintve a dinasztikus kapcsolatokon, valóban úgy tűnhet, hogy az Árpádok keresték az érintkezést az Európában szintén nagy becsben tartott szent életű Piast sarjakkal. A kutató szerint az Árpád-ház hosszú, három évszázados fenntartása is arra vezethető vissza, hogy a dinasztia mindig is tudatosan szerzett házastársakat a trónörökösök vagy hercegnők számára: nem véletlen, hogy a nagy bizánci uralkodó, Mánuel Komnénosz is szívesen emlegette Szent László leányától, a Konstantinápolyban ortodox szentté avatott Piroskától, görög nevén Eirénétől való leszármazását, aki Bizáncban is tovább örökítette Szent László Árpád-vérét és életszentségét.
Ferdinandy sorsanalízise szerint az ősi magyar szellem önmaga választotta a kereszténységet, és önmaga döntött úgy, hogy a túlélés érdekében befogadja, magáévá teszi a nyugat-európai kultúrkört, s így nem az szippantotta be a pogány nomád magyarságot. Szekfű Gyula szavaival élve a „hősök és szentek” családja képes volt arra, hogy maga vezesse át népét a keresztény Európába. A dinasztia sajátos kiválasztottságtudata a megmaradás létfeltétele volt.

Mályusz Elemér megfogalmazását idézve az Árpádok „karizmatikus királysága” is ilyen spirituális, irracionális, rituális síkokból álló képződmény volt, amelynek alapját „a keresztény állam pillérei között is tovább élő, újraértelmezett, pogány dinasztikus gondolat” adta (Deér József). A későbbi vegyes házi uralkodók is szívesen utaltak okleveleikben „szent őseikre”, s próbálták legitimitásukat azzal is erősíteni, hogy a szent vérből való származásukat hangsúlyozzák: Károly Róbertet is azért fogadja el „valódi királynak” a pesti országos gyűlés 1308-ban, mert „Magyarország valódi királyainak a nemzetségéből származik”, azaz csak az tarthat igényt a trónra, aki magában hordozza az Árpádok szent vérét; aki „a szentek valódi leszármazottja”.
Ilyen értelemben a szakrális királyság elvei az Árpád-ház kihalása után is tovább éltek valamilyen formában, sőt a Szent Korona-tanba épülve máig is hatnak. Magunk sem kerülhetjük meg a kérdést: aktuális-e még ma is Ferdinandy Mihály? Egyetlen adalék: ha megnézzük egy magára valamit is adó nyugat-európai – leginkább persze német – egyetem középkori egyetemes történeti kötelező irodalmát, Ferdinandy munkásságát nagy valószínűséggel ott találjuk a listán Berlintől Bernig mindenütt. A ma történészeinek feladata volna, hogy Európában az olvasó ne csak Michael Ferdinandy néven ismerje őt, hanem magyar tudósként is.