Gazdaság az alsó zónában

A nyolcvankettedik életévében járó akadémikus több külföldi tudományos akadémia tiszteletbeli tagja, egyetemi tanár, a világ egyik legelismertebb kémiai analitikusa, a kémiatudomány kimagasló művelője, a Bay Zoltán Alapítvány létrehozója és első főigazgatója. A politika területére a rendszerváltáskor, 1990-ben tévedt, négy éven keresztül az Antall-kormány tárca nélküli miniszteri tisztségét töltötte be. Egy időben az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnökeként segítette elő a magyar tudomány megújulását. Azt vallotta, hogy a rendszerváltást nemcsak a politikában, hanem a műszaki fejlesztések, a tudományszervezés területén is végre kell hajtani, többek között az alapkutatás eredményeinek ipari alkalmazásával.

Mi volt a feladata, amikor az első demokratikus kormány tagja lett?
– Azzal foglalkoztam, hogy a magyar tudományt európai szintre emeljem. Addig is voltak kiváló tudósaink, az alapkutatással nem volt gond, de a fejlesztési kutatással le voltunk maradva. Az volt a cél, hogy részévé váljunk az európai modellnek. A francia államfő és a német kancellár a nyolcvanas évek elején arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tudomány és a technológia területén olyan európai együttműködési szervezetet kell létrehozni, amelynek segítségével könnyebben fel lehet venni a versenyt az Egyesült Államokkal és Japánnal. Magyarország akkor még nem volt az Európai Kutatási Együttműködési Ügynökség, az Eureka tagja, így régi kívánságunk teljesült, amikor 1992-ben a finnországi ülésen felvett a soraiba. Tamperében Magyarország képviseletében elmondtam, hogy az Eureka program, tehát az együttműködés a fejlett Nyugat-Európával nagyon fontos számunkra. A közös munka során sokat tanulhatunk, és új piacokra is eljuthatunk. Egyébként Magyarország volt az első a régióban, amely tagja lett a szervezetnek. A műszaki fejlesztést új alapokra helyeztük, s már az első két évben elértük, hogy a Magyar Köztársaság csatlakozhatott az Európai Tudományos Alapítványhoz, a COST-programhoz, az EMBO-hoz, valamint tudományos együttműködési megállapodást írtunk alá az Európai Űrkutatási Hivatallal, valamint a Részecskefizikai Kutatások Európai Szervezetével. És még azt is el kellett érnünk, hogy Magyarországot töröljék a COCOM-listáról.
– Miért tartotta fontosnak, hogy az Eureka programhoz kapcsolódjunk?
– Azért, mert nekünk az alkalmazott kutatások területén kellett fejlesztenünk, nem csak az alapkutatásban. A magyar kutató- és fejlesztőcsoportok már a csatlakozásunk előtti évben hat Eureka-projektbe kapcsolódtak be.
– Ki hívta önt a kormányba?
– Antall József ismerte a munkásságomat, személyes barátság fűzött hozzá, és tudta, hogy nem voltam az előző rezsim híve. Ő kért fel.
– Mit talált a területén, amikor átvette miniszteri megbízását?
– Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság végeredményben ipari befizetésekre épült. A pénz harminc százaléka jutott az OMFB-hez, hetven százaléka pedig a különböző minisztériumokhoz. Első lépésként megegyeztem a parlamenti pártokkal abban, hogy az ipari befizetések száz százaléka kerüljön az OMFB-hez. Ebbe minden párt beleegyezett.
– Miért volt ez fontos?
– Azért, mert a kutatás és fejlesztés elmaradott infrastruktúráját európai szintre kellett hozni. A Kádár-rendszerben az ipari befizetések hetven százaléka szétszóródott, vadászházak, üdülők épültek belőle. Teljesen új rendszert hoztam létre, például az OMFB-hez összegyűlt pénzt csak pályázati alapon lehetett szétosztani. Megegyeztem Antall Józseffel, hogy a pályázati bizottságokba nevezzen ki tizenkét olyan kiemelkedő személyiséget, akik jól ismerik a területüket, s majd ők bírálják el a pályázatokat. Az új rendszerrel nagymértékben segítettük a kis-, de még a nagyipar fejlesztését is, az alkotni akaró kutatóintézetek munkáját.
– Hivatalba lépésekor mennyit tudott költeni a műszaki fejlesztésre?
– Az első két és fél évben huszonötmilliárd forintot fordítottunk rá. Jelentést írtam 1994-ben a miniszterelnöknek, beszámolva a munkánkról és a pénz elosztásáról. Addigra egyes intézmények már eredményt is hoztak. Egyébként a Magyarország fejlődéséért című könyvemben mindezt dokumentáltam. Amikor elkezdtük a munkát, kiderült, hogy akadnak olyan intézmények, ahonnan az okos és tenni vágyó emberek elmentek új cégeket alapítani. Az állami ipari intézményekben viszont többnyire olyan emberek maradtak, akik kevésbé értettek a fejlesztéshez. Ezért aztán vagy nem pályáztak, vagy olyan gyenge pályázati munkákat nyújtottak be, amelyeket el kellett vetni. Emiatt a kormányhoz fordultam, kértem, állítsunk fel egy olyan intézményt, amelyik az alkalmazott kutatásokat célozza meg. Így jött létre a Bay Zoltán Intézet. Létrehozását a kormány 1992-ben hagyta jóvá, és egy évre rá már működött a szegedi és a miskolci részlege.
– Ha jól tudom, 1994. március 31-ig több mint négyezer pályázat érkezett a kutatóintézetekből, egyetemekről és vállalkozóktól. Ebből kétezer pályázatot fogadtak el, és csaknem tízmilliárd forintot osztottak szét a pályázók között. Megtérült?
– Ennek az összegnek a többszörösét kapta vissza az ország. Már a Kádár-rezsimben is azért küzdöttem, hogy a tehetséges emberek kerüljenek ki nyugatra, majd az ott szerzett tudással térjenek vissza. A baj az volt, hogy a kádári politika sok kutatóintézet vezetői székébe ültetett alkalmatlan embereket, akik mellőzték vagy éppen üldözték a náluk okosabbakat. Tehát a külföldről visszatérő tehetséges emberek nem kaptak a tudásuknak megfelelő munkát. Ez sajnos ma is sok helyen így van, ettől az örökségtől nem tudtunk megszabadulni.
– A paksi atomerőmű felügyelete is önhöz tartozott. A csernobili katasztrófa emléke 1990-ben még közeli volt. Milyennek találta a magyar atomerőmű állapotát, az energiatermelést?
– Ezt is megvizsgáltuk. A világ négyszázhúsz reaktora közül az első tíz legjobb között volt a magyar. Teljesen biztonságos volt, és arra törekedtünk, hogy az is maradjon. Amikor épült, nem tudtuk megvásárolni a fejlett nyugati biztonsági technológiát, azonban a magyar tudomány emberei, a Műszaki Egyetem és a Központi Fizikai Kutatóintézet, a KFKI együttesen kifejlesztettek egy olyan biztonsági rendszert, amely tökéletesen működött, éppen úgy, mint az amerikai.
– Miért kellett leállítani két évvel ezelőtt az egyik reaktort?
– Azért, mert hozzá nem értő vezetők irányították az atomerőművet. Szerződést kötöttek egy olyan céggel, amelyik nem az előírásoknak megfelelően végezte el a munkát. Emiatt az egyik reaktor a kimelegedés következtében részben tönkrement.
– De senkit nem vontak felelősségre, sőt a volt vezérigazgatót feljebb buktatták, pedig ennek a hibának a következményei akár az egész országot veszélyeztethették volna. A politika, a kormány is felelős volt érte?
– Azért voltak felelősek, mert kineveztek olyan embereket, akik erre a feladatra nem voltak alkalmasak. Előzőleg Petz Ernő volt a paksi atomerőmű vezérigazgatója, de a kiváló tudóst leváltotta a Medgyessy-kormány. Ez lett a következménye a hozzá nem értésnek.
– Beszéljünk a rendszerváltó kormányról és a rendszerváltó miniszterelnökről! Milyen kapcsolatban állt Antall Józseffel?
– Egy házban laktunk évekig. Tisztességes, becsületes embernek ismertem. A kultúra iránt igen erősen el volt kötelezve, de a gazdaságot nem nagyon ismerte, és miniszterelnöksége idején sem tudta kézben tartani. A későbbi gazdasági bajok éppen ebből következtek.
– A Rendszerváltók sorozatban az eddigi megszólalók jelentős része Antall Józsefet okolja a rendszerváltás sikertelenségéért. Ön is így gondolja?
– Nagyon bonyolult kérdés ez. Bár a választások előtt megkötötték az MDF–SZDSZ paktumot, mégis kiújultak a pártok között a politikai harcok. A válságot mélyítette a taxissztrájk, amelynek politikai tartalma volt, ráadásul a miniszterelnök ezalatt kórházban volt, és hiába mondta el érveit híres pizsamás interjújában, a kormány meggyengült.
– Elkerülhetetlen volt a paktumkötés?
– Ki tudja megmondani? Olyan volt ez, mint a mohácsi vész. Azt is el lehetett volna kerülni.
– Az első szabadon választott parlament az Antall-kormány ideje alatt fogadta el a legtöbb fontos törvényt. Ezek segítették elő a demokratikus átalakulást…
– Igen, a diktatúrából demokratikus rendszerbe mentünk át. A miniszterelnöknek nagy fejtörést okozott, hogy kikkel dolgozzon együtt. Azok, akik Antall közvetlen környezetébe kerültek, korábban részben az MSZMP tagjai voltak, vagy éppen maga a párt küldte őket. A miniszterelnöknek nem volt könnyű kiválasztania a kádereit.
– Valóban nem volt elég képzett ember? Csak a régiekből tudott válogatni?
– Neveket nem mondanék, de Antall mellett tisztességtelen emberek is dolgoztak, akik két kapura játszottak. A másik nagy gond az volt, hogy Magyarországon negyven évre megszakadt a demokratikus fejlődés, és sok politikus nem látta át, hogy mi a teendő. Egy sereg ember átképzésére volt szükség, hogy az új követelményeknek megfeleljen. Ehhez is idő kellett. Antall jóindulatú, türelmes ember volt, jót akart, más kérdés, hogy ez mennyire sikerült neki.
– A kormányába történészeket, jogászokat hívott meg és olyan barátait, akikben megbízott. Ön is egyike volt a megbízható embereinek. Mit tudott elérni nála?
– Gazdasági területen a miniszterelnök úr nemigen akart tárgyalni. Ezen a téren sok gondunk volt. Az ország fejlődése viszont a gazdaságtól függött. Óriási gondot jelentett a betegsége, ami további akadályokat gördített a normális érintkezéshez.
– Csurka István azt nyilatkozta, hogy bár tisztelte Antallt, de a miniszterelnöknek le kellett volna mondania a betegsége miatt.
– Nekem pedig az a véleményem, hogy nem kellett volna lemondania. A rendszerváltás folyamatosságát nem Antall betegsége akadályozta, hanem az SZDSZ. Ennek a gazdaságpolitikai szemléletével volt a gond. Idejöttek a külföldi tanácsadók gazdasági ügyekben segíteni, nagyon nagy pénzekért. Egy-egy ilyen változásnál mindig akad olyan, akit nem érdekel más, csak a saját jóléte.
– Ez is akadálya volt a rendszerváltásnak?
– Nem tudom, hogy rendszerváltásnak nevezhető-e, vagy inkább csak átalakulásnak.
– Az SZDSZ-nek nem volt érdeke a nemzet felemelkedése?
– Dehogynem. Csak a saját eszközeivel és a saját érdekei érvényesítésével képzelte el a változást. Sok olyan elképzelés hatott egymás ellenében, aminek a végeredménye hozott valamennyi változást, de talán több elmaradást. Persze a Kádár-rendszer óriási adósságot hagyott az országra, azt fizetni kellett.
– Ilyen körülmények között jónak tartotta a bankkonszolidációt, amelyre az MDF-kormány több százmilliárd forintot fordított az utolsó évben?
– Ez mindig bántott, mert nem értettem, miért kell a bankoknak ennyi pénzt adni ahelyett, hogy gazdaságosan működtek volna. A kérdés itt az volt, és ma is az, hogy mennyi pénzt loptak el, és mire költötték az állam pénzét.
– Miért nem került vissza ez a pénz a lakossághoz például kedvezményes kamatozású hitel formájában?
– Ezt miért tőlem kérdezi?
– Mert ön is kormánytag volt.
– Én tudománypolitikával foglalkoztam, ahhoz értek.
– Miután a konzervatív koalíció 1994-ben választási vereséget szenvedett, ön lemondott az OMFB elnöki posztjáról. Mi indokolta döntését?
– Az, hogy Pál László szocialista ipari és kereskedelmi miniszter kezdeményezésére megszüntették az OMFB önállóságát, és a minisztérium alá rendelték. Az általam kidolgozott pályázati rendszert is átformálták. A műszaki fejlesztés, az infrastruktúra fejlesztése ismét háttérbe szorult.
– Ez a szemlélet odáig fajult, hogy az új gazdasági miniszter, Kóka János a haszonelv jegyében kétségbe vonta, hogy kell-e fejleszteni az alapkutatást. Hogyan vélekedik a mai kutatás-fejlesztés eredményeiről?
– Óriási a veszteség, ami Magyarországot érte. Kevés az új műszaki eredmények száma, alig van magyar szabadalom. Az iparban az innovációs fejlesztés minimálisra zsugorodott, pedig ha tovább folytathattam volna a megkezdett munkát, ma talán olyan magas szinten állnánk gazdaságilag, mint a finnek. Ezzel szemben az alsó zónába kerültünk, s ha ez így folytatódik tovább, akkor gazdaságunk kiszolgáló gazdasággá válik. A korábbi negyvenöt év legnagyobb kárát az emberi műveltség és az etika területén szenvedtük el. A munkásosztály állama végül is a segédmunkásosztály állama lett, amelyben felborult az értékrend. A rendszerváltás ezt az értékrendet akarta helyreállítani.