Talán elindulni a legnehezebb egy ilyen útra. Túl vagyunk már a védőoltásokon (kétmaroknyi fiolát kellett megvásárolnunk a patikában, hogy aztán öt helyen lyukasszák ki a bőrünket), felpróbáltuk az egyik szponzortól kapott ruhát, az első csalódáson is átestünk, mégis igen nehéz elindulni. Nincs mit szépíteni: az ember fél. Nem is annyira az ismeretlentől, nem a ránk váró tizenhétezer kilométernyi úttól, hanem valamitől, amit nehéz megfogalmazni. Két hónap hosszú idő itthon és idegenben egyaránt: Budapesten azt kell megszervezni, ki fizesse ki a villanyszámlát, idegenben meg minden mást: hol eszünk, alszunk, mivel utazunk, hogyan töltjük fel majd a fényképezőgép és a kamera akkumulátorait.
Nézzük csak azt az első csalódást! Egy oroszországi utakra szakosodott iroda vezetője ígért nekünk autót Szibériában sofőrrel együtt. Az utazás előtti napon fizettük volna ki a megalkudott összeget, amikor váratlanul kiderült: „elfelejtette” mondani, hogy ki kell fizetnünk a visszaút díját is, így pontosan kétszer annyiba kerül minden, mint amennyiben megegyeztünk. Jól sejtik: úgy indultunk neki, hogy nem tudtuk, találunk-e a helyszínen bérautót.
Kijutott az ijedtségből is: mivel az orosz követségen két hétig állt az útlevelünk, az amerikai vízum megszerzésére kevés idő maradt. Némi könyörgés árán az utazás napján, délután négy órakor kaptuk meg, miközben hatkor indult a Malév gépe New Yorkba. Az ötfős csoport különben három turnusban ment ki, annyira zsúfolt a járat Amerika felé.
New Yorkból a szerencsejátékosok fővárosának érintésével jutottunk el Alaszka legnagyobb városába (kevesen tudják, hogy az állam fővárosa nem Anchorage, hanem Juneau). A negyven Celsius-fokkal fogadó Las Vegas mindent megtesz azért, hogy az átutazók pénzét se szalassza el: a repülőtér váróiban is ott sorakoznak a játékautomaták. Nem tudok ellenállni a csábításnak, beruházok három dollárt Fortuna félkarú képviselőjébe. A huszonöt centes alapú játék egy pillanatában negyeddolláros nyereségem lenne, de persze nem tudok leállni, így elvesztem az egészet. Ez az ára annak, hogy elmondhatom, kaszinóztam Las Vegasban.
Innen még ötórányira van úti célunk (New Yorktól különben messzebb van Anchorage, mint Budapest), a gépen a magyarok vagy A vadon szavát, vagy Széchenyi Zsigmond Alaszkában vadásztam című naplóját olvassák. Alattunk szép lassan átváltozik a táj, egy idő után havas hegyek fölött repülünk, és ezernyi tó csillog a délutáni napfényben.
Alaszka kellemes, de nem fullasztó meleggel fogad, az átszámolás után kiderül, hogy Celsiusban mérve huszonegy fokot mutatnak a hőmérők. Valahogy nincs szerencsénk az autókkal, mert a világhálón megrendelt kisbusz helyett egy akkora autót kapunk a pénzünkért, amelyikbe vagy az emberek férnek be, vagy a csomagok. Felár ellenében kerül egy nagyobb jármű, így elindulhatunk a repülőtéri ingyenes telefonon megbeszélt szállodába. Már tudjuk, hogy nem ez a legolcsóbb része az Államoknak: két szobát reggeli nélkül százhúsz dollárért adnak. A szállodában a már ismerős trükkel fogad a recepciós: ő egy szobára mondta a százhúsz dollárt. Talán arra számított, hogy unjuk visszapakolni a ládákat a buszba, inkább maradunk, de minden bizonnyal nem járt még Kelet-Európában: morogva csomagolunk, és megyünk másik szállást keresni. Némi kóválygás után találunk egy motelt, ahol adnak egy apartmant. Így az időközben hatfősre duzzadt csapat (New York-i szállásadónk, Szilágyi Ákos elkísért bennünket Alaszkába) fele ágyban, fele pedig a földön alszik, éjszakánként összesen százhúsz dollárért.
Úgy döntünk, első este megérdemelünk egy jó helyi vacsorát, ezért elindulunk éttermet keresni. A város elsőre nagy csalódás: tipikus amerikai település, nem látjuk nyomát sem az aranyásóknak, sem az eszkimóknak. Látunk ugyan pár éttermet, de annak ellenére, hogy vasárnap délután van, egyik sincs nyitva. A tengerparton autózva megszólítunk egy helyi asszonyt, aki pontos címet adva javasol egy hangulatos, halétkeket árusító vendéglőt. Az étterem mellett többször is elmegyünk, mégsem látjuk meg. Csak a sokadik járókelő megkérdezése után válik világossá, hogy a hangulatos vacsorázóhely egy sokemeletes irodaház alagsorában van, és nem valami fából épített gerendaház, amilyet gondoltunk. Az étel különben ízletes (többnyire lazac és tengeri herkentyű), igaz, kétszázhatvan dollárt kérnek érte.
Másnap elindulunk északnak a Denali Nemzeti Park felé, ahol Amerika legmagasabb hegye, a hatezer-százkilencvenhét méteres McKinley is található. A városból kétszer három sávos autópálya vezet kifelé, az út mellett benzinkutak és autókereskedések váltják egymást. A pálya néhány tucat mérföld után keskeny autóúttá zsugorodik, mert beérünk a hegyek közé. Lélegzetelállító látványt nyújtanak a kristálytiszta tavakban tükröződő kopár, hófoltos hegyek. A tiszta levegő miatt az az érzésünk, hogy igen közel vannak hozzánk, de talán napokig kellene gyalogolnunk, mire feljutnánk a legközelebbi csúcsra. A szurdokokban és hatalmas viaduktokon át kanyargó úton még jót nevetünk a jávorszarvasokra figyelmeztető közlekedési táblán, de amikor a medveveszélyt is jelzik egy sárga kockával, elcsendesedik a társaság. Már vagy öt órája autózunk, de még mindig nem értünk oda a térképen alig pár centire levő célhoz, igaz, hegyek között lassabban lehet haladni.
Különben már az első napokban megtanuljuk, hogy óriásiak a távolságok. Nem véletlenül, hiszen Alaszka a maga több mint másfél millió négyzetkilométerével az USA legnagyobb tagállama. Sok település nincs az utak mellett, mert az alig hatszázhatvanezres lakosságnak majdnem a fele Anchorage-ban lakik, így tavat, glecscsert, folyót, hegyet jóval többször látni, mint embert. Az óriási terület és az infrastruktúra hiánya miatt (észak–déli irányba egyetlen keskeny út szeli át az államot, kelet–nyugati irányba pedig egy se, így aztán sok település kizárólag légi vagy vízi úton közelíthető meg), itt könnyű eltűnni, és ezt sokan ki is használják. Maga az Államok hatósága is: a legtöbb védett tanút Alaszkában „dugják el”, itt kezdhet új életet új személyazonossággal.
Anchorage belvárosa már csak azért is kiábrándító, mert itt szembesülünk annak a következményeivel, mit tett az arany utáni hajsza, az olaj és a tüzes víz az őslakos eszkimókkal és indiánokkal: egy részük skanzenszerű telepeken táncol a turistáknak, a többiek pedig a bárokban múlatják az időt, vagy ledőltek a központi parkban.
Elindulunk délre a fjordokhoz. Sewardot 1964-ben majdnem teljesen elpusztította a földrengés, ezért alig akad régi épület a városban. Az egyik ilyen szerencsés hely a Van Gilden szálló, amelyről Széchenyi könyvében olvastunk. Kérésünkre a recepciós hölgy – néhány telefonbeszélgetés lebonyolítása után – elénk pakol többkilónyi lapot a korábbi vendégkönyvekből. Némi keresés után megtaláljuk Sigmund Count Széchenyi bejegyzését 1935. szeptember 29-ről, és megilletődünk. Ekkor még az amerikai recepciós is megérti, mit jelent a történelem.
A városka kikötőjében általunk soha nem látott formájú halakat bontanak gyors kezű halászok, de leginkább azon döbbenünk meg, hogy a húsnak alig ötödét veszik ki, a többit visszadobják a tengerbe. Befizetünk egy hatórás hajótúrára, és elvarázsol bennünket is Alaszka: a parton hófödte csúcsok, a vízben pedig fókák, bálnák úsznak el, nem zavartatva magukat a hajónktól. Néhány óra múlva megérkezünk a csodához: a tengerbe hatalmas jégfolyó kúszik bele, megfagyasztva maga körül a levegőt. A gleccserben a hangja a legdöbbenetesebb: puskaropogáshoz hasonló pattogással hasad a jég, hogy aztán hatalmas robajjal tömbháznyi darabok zuhanjanak a tengerbe. A vízben úszó jégdarabokból kihalásznak egy vödörnyit, így mindenki megkóstolhatja a több ezer éves vizet.
A fantasztikus élmény után éjfél körül érünk vissza a fővárosba, de még megcsodálhatjuk a naplementét. Fura érzés, hogy alig három órát tart az éjszaka, és ez sem nevezhető valódi sötétnek – igaz, ezért a helyiek télen huszonegy órás vaksötéttel fizetnek. Nyáron viszont gyönyörű az ország, csak egyvalami zavarja a turistát: mihelyt kilép a lakásból vagy az autóból, hatalmas szúnyogok felhői támadják meg. Az irtásuk reménytelen, hiszen hárommillió tó és (az időjárástól függően) sok tízezer négyzetkilométernyi lápos terület van, természetes ellenségéből, békából viszont egyet sem láttunk. Sokan mondják, hogy ez a rovar lett Alaszka „állami madara”, és az időjárás is a szúnyogoknak kedvez. Alaszkában ugyanis – minden bizonnyal a globális felmelegedés hatására – az utóbbi években tizenegy fokkal nőtt az átlaghőmérséklet, és a helyieknek olyan, eddig nem látott meteorológiai jelenségekkel kell szembesülniük, mint a kánikula, a jégeső és a zivatar!
Másnap sikerül kapcsolatba lépnünk az egyik alaszkai magyarral: Langland Katalin 1999 óta él itt amerikai férjével. Az állam különben azzal ösztönzi őket az itt maradásra, hogy a megvásárolt árukon nincs áfa, és évente úgynevezett osztalékot kapnak. Ez tavaly ezer dollár körül volt személyenként, egy évvel előtte kétszer ennyit is adtak.
Katalin szerint a téli hideg kibírható, és a decemberben beálló sötét is elviselhető a korábban lehullt hó világító hatása miatt. Leginkább a medvéktől tart, télen gyakori vendégek a falujukban. Ritkán fordul elő, hogy a hó elzárja őket a külvilágtól – legutóbb kétezerben esett egyetlen éjszaka alatt másfél méternyi, ennek eltakarítása jó pár napba telt. Katalin még négy magyar nőt ismer a környéken, néha összejárnak beszélgetni. Magyarokkal vagy a nyomaikkal különben a legváratlanabb helyeken találkozunk. A város legkedveltebb hamburgerezőjének falát például annak a hatalmas jávorszarvasnak az agancsa díszíti, amelyet egy bizonyos Stephen Géczy lőtt le.
Langlandék meghívnak a falujukba. Gridwood olyasmit jelent az alaszkai fővárosnak, mint Szentendre Budapestnek, csak éppen sípályáival vonzza a közeli nagyváros lakóit. A falutól karnyújtásnyi távolságúnak tűnő hegyen tavaly harmincméteres (!) hó volt, ez a gyakori lavinák során érkezett le a völgybe. Nevetve mesélik, hogy a napokban szomszédasszonyuk kifeküdt napfürdőzni, és arra ébredt, hogy a magára kent naptejet egy medvebocs nyalogatja róla. A hölgy megőrizte lélekjelenlétét, és nem lett tragédia a nem kívánt találkozásból. Mutatnak egy érdekes virágot is: a fireweed akár naptárnak is megfelelne, mert a gyakorlott szem meg tudja állapítani róla, hogy éppen hol tartunk a nyárban. Amíg a törzs közepén virágzik, addig nincs baj, de ha kinyílik a csúcson levő bimbó is, akkor legkésőbb hat hét múlva leesik az első hó.
Lassan az Alaszkára szánt idő felénél tartunk, ideje utánanézni, hogyan lehet átjutni a Bering-szoroson. Hihetetlen hírt tudunk meg: a világ korábbi és jelenlegi szuperhatalma, vagyis Oroszország és Amerika közös határán nincs személyforgalom vízi úton, és repülő is csak heti egyszer van Anchorage és Kamcsatszkij Petropavlovszk között. A pénteki nap pedig rossz nekünk: vagy két nappal korábban, vagy öttel később kell utaznunk, mint ahogy elterveztük. A korábbi indulás mellett döntünk, de arra csak várólistás jegyek vannak. Holnap, az indulás napján dől el, hogy feljutunk-e az orosz gépre, amelyre majdnem háromszor annyiba kerül a jegy, mint a New York–Anchorage távra (pedig az út annak alig ötöde). Kapitalizmus van mindkét oldalon, csak éppen az orosz még a tőkefelhalmozós korszakát éli.
Folytatjuk
Puzsér Róbert
Szepesfalvy: A Tisza és Vitézy Dávid a kocsmalobbisták mellé állt a lakosokkal szemben
