A gongütés után

Ha már az időközi miniszterelnöknek múlt pénteken sehogyan sem sikerült a demokratikus ellenzék vezetőjét az érvek és számok csatájában legyőznie, jó szokása szerint a baloldal a történtek utólagos (át)értelmezésével próbálja a maga javára billenteni a mérleget. Jó szokása szerint a jobboldal pedig erre a kísérletre nehézkesen reagál. Mintha újdonság lenne a kormányoldal agresszív értelmezési kampánya, amelyhez a média véleményvezéreinek többsége hű segéderőként asszisztál.
Szubjektív értékelésem szerint Orbán Viktor azzal kerekedett felül az ellenfele által kiprovokált összecsapáson, hogy ő állt elő hamarabb konkrét és részletesen megindokolt javaslatokkal. Ezek meglepték a miniszterelnököt – arcjátéka is erről árulkodott –, olyannyira, hogy a vita közben említett saját indítványairól végül egyszerűen megfeledkezett. Helyettük azt a polémiát erőltette, amit 2002-ben és azóta többször lejátszottak a felek az otthonteremtés, az adózás vagy a családtámogatások ügyében. Az elhangzottak a kormányfő hirdetett szándéka ellenére azt bizonyították, hogy politikai nézetkülönbségek nem mindig tisztázhatók száraz adatközléssel, a számok nyelvére néha egyenesen lefordíthatatlanok. Az MSZP nyugdíjastagozatának költséges újsághirdetése meg kiváló példa a statisztikai adatok ravasz csoportosításával előadott politikai manipulációra.

A hazug mítoszok fenntartásához egy idő után már számokra sincs szükség; elég, ha politikusok és tekintélyesnek gondolt szakértők, közgazdászok sulykolnak egy-egy állítást: Bokros Lajos megmentette a magyar gazdaságot, a Fidesz-kormány csorbította a parlamentáris demokráciát, vagy a 2002-es népbarát költekezés szükségképpen billentette meg az egyensúlyt. Maradjunk ez utóbbinál, hiszen az ügyet a Gyurcsány–Orbán- találkozón is érintették a felek. A szocialisták három éve kétségbeesésükben ígérték túl magukat, de a kormányzásuk első száz napjában jórészt végrehajtott lépéseket túlzás koherens programot feltételezve jóléti rendszerváltásnak nevezni: az pusztán egy sikeres szavazatvásárlási akció volt. De a pénz végül is jó helyre került: hiba volna a közszférában dolgozók vagy a nyugdíjasok nyakába varrni a gazdasági nehézségeket. Ha lett volna ehhez szükséges átgondolt programja és tehetsége a Medgyessy–Gyurcsány–Kuncze-kormánynak, akkor az egyszeri nagy kifizetés államháztartási hatását hamar korrigálják. Nem a száznapos csomag, hanem a kormányzó erők tehetetlensége szűkítette tehát a gazdasági mozgásteret, hiába mutogat az adatokkal trükköző miniszterelnök itt is az Orbán-kormányra. A baloldal régóta azt sugallja, hogy a 2002-es nagy jövedelemnövekedés kizárólag a koalíció, míg a hatalmas hiány egyedül a Fidesz műve. A mostani vitában ezt a képtelen állítást is sikerült hiteltelenítenie a volt kormányfőnek.

Gyurcsány és Orbán összecsapását sokan bokszmeccsként ábrázolták. A hasonlatnál maradva: senkit sem ütöttek ki, de pontozással kihirdethető a győztes. A koalíció intenzív utókampánya a Fidesz elnöke állításainak cáfolatára a kormányfő pontozásos vereségének beismerése. A miniszterelnök és emberei most ugyanazt teszik, mint a gazdákkal kötött tavaszi megállapodáskor: utólag, a saját szájuk íze szerint értelmezik az eseményeket. Olyan ez, mintha a bokszoló a gongütés után próbálná megütni a kezeit leeresztő ellenfelet. Az ellenzéknek nem árt tudnia: ezért csak a ringben jár leléptetés, a politikában nem.