Tanyán nőtt föl?
– Nem, de azért azon néprajzkutatók közé tartozom, akik még láttak igazi parasztembert. Szüleim és nagyszüleim iparosok, de a dédszülők mindkét ágon szántóvetők voltak. Anyai dédapámnak Kopáncson volt nyolcholdas birtoka szép kis tanyával, s amikor kisgyerek voltam, engem nyaranként kiadtak oda. Most is előttem van a dédapám által ültetett gyönyörű gyümölcsös, amelyet később gyökerestül forgattak ki, hogy szántó legyen a helyén – felmászhattam a cseresznyefa koronájába, és annyit ehettem, amennyi jólesett. Láttam a dédszüleim küszködését, és felfogtam, hogy ez a sok szépség mind az ő kezük munkája.
– A paraszttársadalom évszázadokon keresztül nemcsak a mezővárosokat, de az egész országot eltartotta.
– Sőt exportra is termelt. Vásárhely közelében, a csomorkányi templomrom környékén egy ásatás során a női sírok többségében velencei csipkét találtak. Ennek értéke hajdan megegyezett az aranyéval. A szürke marhát, amelyet a Kárpát-medencében tenyésztett ki a magyar paraszt, és egészen EU-konform hústermék volt, lábon hajtották a velencei vásárig, onnan hozták visszafelé a csipkét. Mikor az itteni mezővárost elpusztította a török, a maradék nép elbujdosott a zsenaszigetekre – a zsena szláv szó, asszonyt jelent. A dúlás elmúltával a kincstár meghirdette, hogy mindenki visszajöhet, s az akkori irat így fogalmazott: „minden család annyi földet foghat, amennyit háza népével és igavonó barmaival meg tud művelni”. Ez óriási dolog, hiszen addig a földesúré volt a birtok. Azonnal visszatértek az elbujdosott emberek, és elkezdődött a határ megszállása. A pestis, kolera és egyéb járványok ellenére is növekedett a népesség, egyre nagyobb területet tudtak föltörni.
– Milyen hatások alakították a parasztság kultúráját?
– Vásárhely tulajdonképpen az erdélyi kultúrkör legnyugatibb fekvésű városa. Sok mindent őrzünk az Erdéllyel való szoros középkori kapcsolatból. Az úgynevezett kerített templomok, amit itt is meg lehet figyelni, erdélyi sajátosságnak számítanak, a református temető is sokáig őrizte a gyönyörű kopjafákat, amelyeket egyre nagyobb számban találunk kelet felé haladva. Olyan földesuraink voltak, mint Hunyadi János, Bercsényi Miklós; Bethlen Gábor nevét református gimnáziumunk máig őrzi. Erdély felől érkezett a reformáció is. Hogy a törökdúláskor megmaradtunk magyarnak, az annak köszönhető, hogy míg a katolikusok erősségekbe vonultak, a reformátusok elbujdostak a zsenaszigetekre, és ott magyarul prédikáltak, a zsoltárokat magyarul énekelték.
– Hogyan született a tanya, ez a speciálisan magyar településforma?
– Ezen a tájon csaknem negyvenezer katasztrális holdas legelő volt, ahová a környező településekről kora tavasszal, Szent György-napkor kiverték a jószágot – ősszel, Szent Mihály napján pedig elkezdték visszaterelni. Félrideg állattartás volt ez. A parasztok harminc–negyven kilométeres távolságra is legeltettek. Hajlék kellett, ahol az ember meg tudja magát húzni. A XVIII. század végére fejlett szállásrendszer alakult ki, de nem is rendszer volt ez, hanem egy világ, amelyben minden feudális kötöttségük dacára a maguk urának, függetlennek érezték magukat az emberek. És amely alulról építkezve lassan fantasztikus mezőgazdasági kultúrát hozott létre. Sok helyütt okleveles lovakat tartottak, ennek tanúságául a mai napig találunk az öreg tanyákon bekeretezett régi okleveleket, érmeket. A tanyás parasztok közül kerültek ki a virilisek, a legtöbb adót fizető polgárok, akik a mezőváros közgyűlésében részt vehettek. Sok közülük saját költségén kutat fúratott, iskolákat épített, alapítványokat tett. Greguss Máté, Székkutas község alapítója is ilyen virilis volt, aki cselédsége számára hozott létre alapítványt, hogy amikor egy megbízható béreslegény vagy cselédlány házasodni akart, komoly stafírungot kaphasson.
– A tanyavilághoz hozzátartoztak az olvasókörök is. Milyen mélységben volt művelhető az akkori paraszttársadalom?
– A parasztemberben bámulatos érzékenység volt a kultúra iránt. Csokonai a reformkorban nagyon népszerű volt errefelé, Petőfi nemkülönben; a verseik kéziratban terjedtek, egyik család másolta a másiknak. Az olvasóköri mozgalmat Széchenyi hívta létre, mikor azt mondta: építsünk kaszinókat, ahol legyenek fölolvasások, kulturális előadások. Létesültek olvasókörök a vásárhelyi pusztán, szikes, mocsaras világban is, ahol legszegényebb volt a nép. Az egyik adott hozzá pár száz négyszögölt, egy csapat legény vetette a vályogot, és összeadták a bútorra-, könyvekrevalót. Vasárnaponként a kiöltözött gazdák fekete ruhában, állig fölgombolt, vasalt fehér ingben és ehhez egyáltalán nem illő nagy bőrtarisznyákkal jelentek meg az istentiszteleten, mert utána betértek a barackosi olvasókörbe – nemcsak azért, hogy a söntésben egy pohár borhoz jussanak, hanem hogy előszedjék, olvassák, csereberéljék a könyveket. A legtöbb olvasókörnek nyolcvan–száz saját könyve volt, de némelyikben ezret is tartottak. Mikor elbeszélő költemények, balladák felolvasására került sor, a férfiszerepet rendszerint egy fiatalember, a nőit egy fiatalasszony olvasta fel, így kialakultak a népi színjátszás kezdetei. Később olyan ügyésze adódott a városnak, aki kiválóan értett franciául, és lefordított kortárs francia darabokat, amelyeket a tanyavilágbeli olvasókörökben is előadtak. A magas szintű közművelődés hatására alakult ki egy nagyszerű festőiskola is Vásárhelyen. A művészek többnyire kisparaszti, kispolgári családból származtak. Más vidékeken, ha egy porta mellett fölütötte az állványát a piktor, többnyire elhajtották. Mifelénk behívta a gazda, s adott a festőnek ételt, akár hosszú időre is vendégül látta, az meg otthagyott egy-egy képet. Mikor elkezdtem a tanyákat járni, múzeumok által máig féltve őrzött, keresett festők képeit találtam egyszerű portákon, Tornyai, Endre Béla, Darvassy és a többiek műveit.
– A város főterén hősi emlékművet látni „akik mindent áldoztak” felirattal. Harcias természetű a tanyás ember?
– Nem, de hazájának tekintette a földet, amelyen született, mert az adta neki az életet, és abba temette az őseit. Amikor a véres zászlót körbehordozták, például Hunyadi idején, nagyon sok jobbágy kiegyenesítette a kaszát, és ment Nándorfehérvárra harcolni, pedig éppen nyár volt, aratás ideje. Az első világháborúban Doberdónál és Isonzónál harcoltak, a másodikban a Kárpátokban, a Don-kanyarban. A parasztot soha nem sajnálta senki. Őket küldték a tűzvonalba, és ők büszkén vállalták a véráldozatot. Vásárhelyen, Orosházán, Szentesen a háború után nem akadt olyan család, amely ne siratott volna valakit. De azt mondta egy paraszt adatközlőm: „sé a tatár, sé a török, sé a némöt, sé a szovjet nem tudta elvinni a hátán a földet”.
– A földet nem vitték el, de a paraszttársadalmat végképp tönkretette a kommunista hatalom.
– Írók, kutatók állapították meg, hogy akkora változás, amilyet a szocialista Magyarországon át kellett élniük ezeknek az embereknek, csak a honfoglalás, a letelepedés és az államalapítás korában történt a magyarsággal. A paraszt mindig meg tudta őrizni a szabadságát: a földesurat és a papi dézsmát egyaránt ki tudta játszani, de az államosítást nem élte túl. Emlékszem, mikor a második téeszesítési hullám során, 1960-at követően kiírták a határba, hogy „szövetkezeti mezőváros”, és megindultak a földgyaluk… Lebontották az évszázados, gyönyörű utcákat, a klinkertéglával kirakott parasztpolgári házakat, amelyek kétszáz év múlva is házak lettek volna; alig bírtak velük a buldózerek. Helyettük bérházakat, egymásra rakott „nyúlketreceket” építettek, s a földjükről elűzött parasztokat oda helyezték.
– Nem próbált védekezni a tanyavilág lakossága?
– Az 1950-es első téeszesítés után elindult a fehérgárdista mozgalom: fiatal gazdalegények próbáltak fegyverhez jutni. Csakhogy az ÁVH is grasszálni kezdett, jött a fekete Pobjeda, minden éjszaka megállt valamelyik tanyánál, és félholtra verte vagy bevitte a gazdát. Sokan eltűntek, soha többé nem hallott róluk a család. Meggyőződésem, hogy végső soron magát a magyarságtudatot akarták megszüntetni és felszámolni. Édesapám fodrászmester volt, beterelték a szövetkezetbe, nekem is E betű került a nevem mellé, ami lehetetlenné tette a továbbtanulásomat, úgyhogy csak negyvenéves koromra tudtam diplomát szerezni; de ezzel nem tudtak se rajta, se rajtam akkorát ütni, mint a parasztemberen. Felkötötték magukat közülük sokan, vagy a Tiszának mentek, mások meg olyan idegbajt kaptak, hogy soha nem heverték ki. Mondok egy másik példát: a kutyának, amely a portáján szabadon kószálva őrizte a tanyát, nagy becsülete volt. A parasztember kapott egy harminchárom–negyven négyzetméteres bérházi, emeleti lakást, de mit tegyen a kutyájával? Sok ilyen gazda – magam láttam – a kútágas súlyára akasztotta a kutyát, a vödröt leeresztette, a jószág pedig fölemelkedett az égbe, úgy pusztult el. S amikor megkérdeztem egy embert, miért tette ezt a kutyájával, amikor annyira szerette, így felelt: mert ez szabadsághoz van szokva. Hallott már ön a vuduhalálról?
– Nem.
– Ezt a jelenséget Ausztráliában, Afrikában, Indiában is lejegyezték a néprajzkutatók, a pontos természettudományos magyarázata még nem született meg. Mikor a közösség valamely tagja elkövet valami nagy vétket, kiközösítik. Jön a sámán, illetve a helyi szakrális vezető, és rámutat: terád nincs már szükség. Ekkor az illető lefekszik a kunyhójában, és rövidesen meghal, akkor is, ha előtte teljesen egészséges volt. Ez több ízben megtörtént a Vásárhely környéki tanyavilágban. Eljött a „sámán”, azaz a szövetkezeti párttitkár, és azt mondta: nincs rád szükség, takarodj ebből a tanyából. Hocsi István családját – rangos família volt, nemzedékeken keresztül adta az olvasóköri elnököket a szőrháti határban – folyton lepusztult tanyákba költöztették. A parasztban iszonyatos szorgalom van, bármilyen tanyát képes néhány év alatt rendbe hozni, felvirágoztatni; olyankor mindig továbbűzték őket. Idős ember volt már a gazda, a felesége meghalt, családjával, a gyermekeivel lakott. Egyszer a téeszből megint odaszóltak: holnap reggelre beáll az udvarba a teherautó, addigra készítsenek össze mindent, ki kell költözni. Akkor Hocsi István így szólt: „Én abba a bagolyfészökbe, amit neköm szántak, többé nem mögyök.” Részt vett a csomagolásban, de másnap reggel nem jött ki a szobájából. A menye bement, és látta, ott van az ágyában; felöltözött népviseletbe, amiben az esküvőjén volt: fekete, pitykés dolmány, alul bő gyolcsgatya. Magára húzta a lepedőt, és a mellén imára tett kézzel feküdt, ahogy a reformátusok szoktak a ravatalon. Ki volt már hűlve. Nem vett be mérget, nem emelt kezet magára, csak lefeküdt és meghalt; a boncolási jegyzőkönyv szerint megállt a szíve.
– Kihűlt, meghalt mára a paraszti gondolkodás és szemlélet is Vásárhelyen?
– Dehogy. Mikor a legutóbbi gazdatüntetés volt, az itteni Kossuth téren díszpompával várták a hazatérő traktorokat, és megvendégelték vezetőiket; az önkormányzat végig a saját költségén vitt föl nekik meleg ételt és italt. Érzik a gyökereiket az itteniek. Pedig a tanyafölszámolást olyan keményen sehol nem hajtották végre, mint itt. Körülbelül hétezer tanya volt ezen a vidéken 1949-ig, amikor az MKP Rákosival az élen uralomra jutott. Ma a földhivatali adatok alapján ezerkétszáz körül lehetnek a külterületi önálló épületek, de ebben benne vannak a rendszerváltást követően, a téeszek fölbomlásával üresen maradt istállók, fészerek, pajták is. Az utóbbi években megalakult a mezőőrség, és fölmérte a helyzetet: kiderült, alig van négyszáz olyan tanya, amelyik termelést folytat. A tanyák közti utakat elszántották, a tanyai iskolákat elbontották.
– Nem lehet már rehabilitálni a tanyavilágot?
– Próbál az önkormányzat segíteni, de országos politikai akarat kellene. Az állam olykor beígér, és időnként ad is hiteleket, de olyan kamattal, hogy a gazdálkodók nemigen merik fölvenni. Errefelé hét–tizenegy évente váltakoznak az aszályos és nedves időszakok. A kiegyensúlyozatlan időjárás miatt hol sok, hol kevés a termés. Ha szerencsétlen időt fog ki valaki, és nem tud fizetni, jön a végrehajtó, és elviszi a párnát is a feje alól. Elindult a TÉSZ-ek szervezése, de nagyon nehezen, mert ha itt valaki meghallja a szövetkezet szót, már borsódzik a háta. Sokan visszakérték kárpótlásba a földjüket, de nem tudtak vele mit kezdeni és tönkrementek. Kiesett egy generáció, amelynek meg kellett volna tanulnia gazdálkodni. Mindezek ellenére hiszek a parasztságunkban. A többi az országon múlik…
Szenti Tibor Hódmezővásárhelyen született 1939-ben. 1979-ben Budapesten egészségügyi főiskolát végzett. 1973-tól tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak, 1978-tól a TIT-nek. A Debreceni Agrártudományi Egyetem külső tudományos munkatársa, a Magyar Orvostörténeti Társaságnak és az MTA néprajzi csoportjának, valamint a sóshalmi olvasókörnek tagja. 1966 óta jelennek meg néprajzi, szépirodalmi, egészségügyi tárgyú könyvei. Számos szakmai és életműdíj, kitüntetés birtokosa.
