Az antiorbánizmus természete

Sokat beszélnek valami Orbán-kultuszról a baloldalon. Hát, ha Orbán Viktor portréja csillogna aranyozott rámában a falainkon, az valóban idétlen dolog lenne. Orbán Viktort nem kell a vállunkra venni, nem kell szent révületbe esni a szava hallatán. Nem is érdemli meg, mert ember ilyet nem érdemel; remélhetőleg kinőtte a homo sapiens magyar változata az efféle allűröket. Ezt az ex- és leendő miniszterelnök kedvéért is remélem, hiszen az emberbálványok tönkremennek; a körülrajongottság és egyszemélyes hatalom torzítja a személyiséget, ráadásul feloldhatatlan ellentétben áll mindazzal, amit demokrácia alatt értünk. Mindazonáltal nem hiszem, hogy komolyan fenyeget ez a veszély. Igaz, a posztmodern, fogyasztói társadalom ki van éhezve a nagy személyiségekre, nincs Petőfink, Adynk, József Attilánk, Deákunk, Kossuthunk, Bibónk; tehetséges és sikeres embereink vannak, de a nagyság ellobbant az utolsó forradalommal. Hogy van-e Orbánnak – úgy objektíve – nagysága, nem tudjuk, mert nem mi vagyunk az utókor. A mi dolgunk az volt, hogy az ötvenhatosok nagyságára ráébredjünk, a rendszerváltók még nem játszották végig a meccset.
Antiorbánizmus viszont vitathatatlanul létezik. Mint láthatatlan szellemfalka, körötte nyüzsögnek folyton, belesnek a zsebébe, háló- és gyerekszobájába, baráti kapcsolataiba, feltételezett származásán („Orsós Viktor”) viccelődnek. Nem lennék a helyében, rossz lehet bepoloskázva élni. Emberileg, erkölcsileg tönkre akarják tenni, eltenni láb alól, legalábbis politikai és publicisztikai értelemben. Gondoljuk csak Kende Péter szélsőséges könyvére, melynek a hírek szerint már készül a folytatása. Nevezték már tolvajnak, rasszistának, Führernek, mini Ducénak, Nérókának egyaránt. Orbán az ősellenség, az ateisták ördöge. Megtestesíti a balos politikusok és médialakájok számára mindazt, ami idegesítő. Útban van. A baloldali anyukák valószínűleg vele riogatják gyermekeiket.
Magam aztán se rokona, se ismerőse (utódja vagy boldog őse pláne) nem vagyok Orbán Viktornak, de úgy vélem, ő a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legsikeresebb politikusa, egyben egy sikeres párt vezetője. A polgári kormány volt eddig a legnépszerűbb, és alighanem a Fidesz az egyetlen párt, amely képes hatékonyan ellátni a jobboldal politikai képviseletét. Orbán e pártnak nemcsak vezetője, hanem szimbóluma is. Orbán Viktor tehát valamivel több, mint Orbán Viktor. Egy szellemi kincsestár kulcsát kapta kézhez, nem azért, hogy bóklásszon és jegyzeteljen, hanem hogy a gyakorlatban alkalmazza, a mindennapok részévé tegye a keresztény-konzervatív értékrendszert. Persze nem tehetné, ha nem állna mögötte egy erős és jól szervezett politikai közösség, s e szervezet sem működhetne, ha nem állna mögötte az ország nagy része. Tetszik-e vagy nem, Orbán egy kissé mi is vagyunk, minket is utálnak az ő személyében, rajta keresztül. Küldetése mindannyiunké: ellenállni a részeg és trágár hatalomnak, amely el akarja hitetni, hogy a hit, a haza, a hagyomány, a család, ezzel együtt a tisztesség, a józanság és a hűség nem valódi értékek.
Orbán konzervatív voltát hitelesíti, hogy megenged magának némi őszinte önkritikát (politikusnál ritka erény) saját pártja regnálásáról szólva. Pedig így utólag, főleg a jelenkori kurzus teljesítményéhez hasonlítva, nyugodtan mondhatjuk: a Fidesz-kormány legnagyobb hibája az volt, hogy nem sikerült megtartania a kormányrudat. Abban a négy évben jó irányba fordultak a dolgok. Orbán Viktor képes tanulságokat levonni; remélhetőleg később sem válik keményfejűvé, mint a Bourbonok. Ez esetben 2006-tól érettebb, tapasztaltabb polgári kormányzás tanúi lehetünk.
Az úgynevezett gazdagodásvizsgálat viszont nem más, mint merő orbanofóbia. Annak az egyszerű ténynek, hogy a Fidesz-elnöknek más politikusokéval összemérve nincs kiemelkedő vagyona, önmagában szét kéne mállasztania a vádat, miszerint folyton harácsol, lop, hazudik, közpénzekhez jut etikátlanul és/vagy törvénytelenül. De ez a vád sziklából van. Mint a gyűlölet. Ha kiderült volna, hogy egy fillérje sincs, és sokadikán Deutschékhoz megy kölcsönkérni, nyilván ugyanúgy folyna tovább a vádaskodás. Már az sem számít, hogy a vádbizottság szocialista párti elnöke többrendbeli elítélt gazdasági bűncselekményekben (papírja van róla), akire pedig vádjai irányulnak, nem sértett törvényt. Tipikus magyar groteszk; e képtelen és undok per mögött ott a félelem, amögött a kisszerűség és tehetetlenség. Amikor arról cikkez a cselédsajtó, hogyan osztja be Orbánék héttagú családja a fizetést, s mennyi marad rezsire a havi törlesztések mellett, felfordul a gyomrom; ez a morális érzéketlenség (mondjuk ki halkan: bunkóság) típusesete.
Az antiorbánizmus másik jellemző megnyilvánulása a vezérezés. Még soha egyetlen józan érvet nem hallottam Orbán diktátor volta mellett, pedig ezt magától értetődő tényként kezelik a rekedt hangú baloldali publicisták. Noha mindenütt a világon vannak a párvezetők, akik meghatározzák az illető párt arculatát. Amikor Orbán hallgat, és rajta kívül szinte minden fideszes vezető közszerepel, a baloldalon azt állítják: a háttérben szövi hálóját, akár a pók. Amikor kilép a nyilvánosság elé, akkor azt mondják: na ugye, önmagára irányítja a figyelmet.
Kétségtelen, Orbán Viktor nem egy „félvezető”, mint Kuncze Gábor. Tudja, mit akar, azonkívül szervez és kommunikál. De a „támogass vagy hallgass” szlogen nem az ő, hanem Hiller István szocialista pártelnök szájából hangzott el (amikor megpróbált szegény bekeményíteni), s én ezzel (tanult jobboldali kollégáimmal szemben) akár egyet is értek; minden politikai formációban szükség lehet némi fegyelemre. Az SZDSZ és az MSZP vezetői képtelenek összefogni pártjukat, s ez látszik is az eredményükön – ilyen csúfos kudarcba még nem fulladt kormányzás Magyarországon.
Igaz: Gyurcsány Ferenc, aki sorban lecserélte a Medgyessy-kormány minisztereit saját embereire, határozottabb jelenség. Képes magabiztosan tartani a kormányt, és egyenletes tempóval, határozottan hajt a szakadék felé.
Az orbanofóbia, hovatovább a Fidesz- és jobboldal-ellenesség a jelenlegi baloldal csődjének egyik oka. Ahelyett, hogy megpróbálnák rendbe hozni a ciklus második felében, amit az elsőben elrontottak – és így gyűjtenének maguknak jó pontokat és szavazókat –, energiájuk java részét az ellenzék lefejezésére fordítják. Egy ilyen kormány nem kormány többé, csupán az ellenzék ellenzéke. Gyurcsány – minden látszatlazasága ellenére – pusztán egy szemüveges és hórihorgas antiorbán. A kormánynak vége, de még van tíz hónapja; a Gyurcsány-kurzus, jelentem, siralomházba vonult.
Átkozódni, ordítozni fognak. Nem baj, meg se kell hallani.