Blair, a kedvenc kormányfő

Harold Wilson egykori munkáspárti brit miniszterelnök legtöbbet idézett mondása az volt, hogy „két hét hosszú idő a politikában”. E bölcsességet igazolják az elmúlt hetek történései Nagy-Britanniában.

Két héttel ezelőtt találgatták, hogy májusban kezdődött, harmadik kormányciklusának melyik évében akar lemondani Blair a miniszterelnöki tisztségről, és hogy egyáltalán tőle függ-e majd a búcsú pillanatának megválasztása.
Csakhogy e két hét alatt történt egy és más. Blair a sarkára állt Chirackal szemben Brüsszelben az EU mezőgazdasági politikája ügyében, kerek perec megtagadta, hogy lemondjon a Londonnak járó viszszatérítésről, amíg az egész uniós mezőgazdasági költségvetést nem revideálják. Két napot töltött Szingapúrban, és általános megállapítás (vagy talán hiedelem) szerint nagy szerepe volt abban, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Londonnak adja a 2012-es játékok megrendezési jogát. A július 7-i londoni terrorakció a szó szoros értelmében lehetetlenné tette a Skóciában ülésező G8 többi tagja számára, hogy ne vállalja a legmesszebbmenő szolidaritást a vendéglátó országgal a nemzetközi terrorizmussal szemben, és ehhez a szolidaritáshoz az is hozzátartozott, hogy a franciák és németek ne adják tanújelét ellenszenvüknek Blair politikájával és javaslataival szemben, és hogy George W. Bush is parányival engedékenyebbnek mutatkozzon Kiotó, és valamicskével bőkezűbbnek Afrika megsegítése ügyében. Ami pedig a brit miniszterelnök reakcióját illeti a terrorakcióra, azt mindenki példásnak tartotta. Talán Winston Churchill háború alatti beszédei óta nem volt példa rá, hogy az ellenzék annyit dicsérjen egy miniszterelnököt, mint most. Cinizmus lenne azt állítani, hogy a kormányfő, akit a tragédia láthatóan megrázott, szerencsés haszonélvezője a terrorakciónak, de nem vitás, hogy soha még nem állt a közvélemény ilyen szilárdan Blair mögött. A Downing Street 10.-ben nem lesz egyhamar őrségváltás.