Blues és bor az atomvárosban

Mintha búcsú lenne. Vagy karácsony, vagy húsvét. Mint bármely bensőséges ünnepre, úgy jönnek haza az ország minden szegletéből és a határon túlról a Paksról elszármazottak, a törzsvendégek és a műfaj szerelmesei, amikor július 8-án – idén tizenharmadszor – megkezdődik a Gastroblues-fesztivál az atomvárosban. Az utcákon öreg motorosok, helyiek és idegenek, törzsvendégek és új arcok, fiatalok. Három napig a legnagyobbak zenélnek. Ünnep ez. A blues és a bor egészen meghitt ünnepe. Lehet alliterálni: Paks pezseg.

Szeretem a műfajt, és kész – szögezi le Hajdú János, Paks fideszes polgármestere, amikor arról beszélgetünk a koncertek közti szünetben koccintgatva, hogy az önkormányzat miképpen tudja folyamatosan támogatni a fesztivált. – Szeretem – mondja –, mert könnyű és komoly is egyszerre. És Pakson mindent megtalálhatunk, ami a műfaj jellemzője. A blues talán elsőre könnyednek tűnik, de komoly érzelmeket ébreszt. Polgármesterként a hírnévnek örülök, ami Paksra nagyon ráfér. Jó ideig csak az atomerőműről és a halászléről ismertek minket, tizenhárom éve, amióta Gárdai György életre hívta a fesztivált, Paks neve és a blues már összeforrt. Mivel felismerte kultúrtörténeti hozadékait, a város a lehetőségeihez képest jelentős összeggel támogatja a rendezvényt, éppúgy, mint az atomerőmű.
– Bár szocialista–szabad demokrata többség van a képviselő-testületben, minden évben ezen az egy hétvégén felfüggesztjük a csatározásainkat, vitáinkat, a Gastroblues-fesztiválon egy üveg bor mellet megférünk, aztán hétfőtől folytatódhat minden tovább. Nagy a felelősségem – néz fel –, igyekszem az indulatokat kordában tartani, nehogy olyan viselkedésmintákat adjunk a városunknak, mint amilyet manapság az országos politikában tapasztalhatunk.
Hajdú János nemcsak a bluest, a bort is szereti, „az egyik legjobb otellótermelő vagyok a környéken” – mondja. Világos: Paks büszke a Gastrobluesra. Gárdai György fesztiváligazgatót 2003-ban Pro urbe-díjjal jutalmazta a Duna-parti kisváros.
Az első fesztivál óta jelen van a gasztronómia. Először csak halászléfőző versenyt rendeztek, később bővítették ki a szabad tűzön készíthető ételek versenyére. Az első fesztiválon még csak a díjnyertes paksi borok vonultak fel, a következő évtől már meghívták a történelmi borvidékek legjobb borászatait.
Ahogy a Manfred Mann’s Earth Band belövi a dobokat, és a kábeleket és a mikrofonokat igazítja, még lecsúszik egy hideg Tiffán-rozé. Rozé, mert Tiffán szerint a blues a tánc és a zene kapcsolatáról szól, s a tánchoz, a zenéhez és a júliushoz a rozé illik. Tiffán Zsolt régi motoros. A Gastroblues-fesztiválok kultúrtörténetének részese, a kezdetektől fogva jelen van, és meg is mondja, hogy miért. – Abban a világban, amelyben mind az italkultúrát, mind a zenét, az irodalmat és a kultúra egészét olyan szennyhalmaz veszélyezteti, s amelyben folyamatosan hülyítik a fiatalokat – legyen az értelmiségi vagy munkás –, nagyon fontos, hogy következetesen ragaszkodjunk a neveléshez.
A legelső fesztiválokon a fiúk azt kérdezték, hogy van-e édes bor. Ezek a fiúk ma visszajárnak a Gastrobluesra. Feleséggel, gyermekkel. És nem azt kérdezik már, hogy van-e édes bor, hanem azt, hogy hogy sikerült a 2004-es évjárat a Kopár-dűlőben, és azt, hogy a szelekcióban a fajták hány százalékban vannak házasítva. Felnőttek. Ők alakítják ma Magyarország polgári középosztályát.
És mi köti össze őket? A blues. Meg a Kaktusz.
Kaktusz, azaz Gárdai György, Pro urbe-díjas fesztiváligazgató örül a hideg rozénak. Beszélgetünk. Manfredék még nem kezdenek.
– Réges-régen rendszeresen jártam föl a Fővárosi Művelődési Ház magnósklubjába. Az akkori menő diszkósokkal cserélgettük a lemezeket, s mikor aztán kezdtem kiöregedni ebből, egyre fárasztóbb és idegesítőbb lett mindig az újabb és újabb slágerekkel foglalkozni, egyre több élőzenés koncertet szerveztünk. A diszkóból tartottuk fent az élőzenés produkciókat, akkor barátkoztam össze Török Ádámmal, Tátrai Tiborral, Benkóékkal – mondja. – Édesapám ötvenhatos tevékenysége után semmiféle munkát nem kapott Pakson, megjárta Kistarcsát is, s akkor az egész család elköltözött Dunaújvárosba. Nem éreztem én hátrányát ennek, akkor épült a város, s a gyűjtőhelye volt a mindenféle megbízhatatlan elemeknek – mosolyog –, végül 1986. október 23-án – véletlenül éppen akkor – visszaköltöztem Paksra.
Kaktusz elhozta Paksra a zenei élet színe-javát. Megnyitotta az Új Hullám sörözőt, a mai Gastroblues-klubot, élőzenés esteket szervezett, és elhatározta, hogy útjára indít egy bluesfesztivált. Nem tudta még, hogy legenda lesz belőle. Meg kétszáz koncertből álló videofelvétel, DVD- és CD-sorozat. Nem tudta még, hogy Paks téma lesz az európai és amerikai bluesvilágban.
Ez ’93-ban volt. És rögtön az első fesztiválon kinőtték a helyszínt. Átköltöztek a mai fesztiválhelyszínre, az atomerőmű energetikai szakképzésének sportcsarnokába. Az első sztárvendég Spencer Davis volt.
Igen, Spencer Davis. Ó, azok a néhai Cseke-féle Tinédzser partyk, és ó, az a lovas rendőrökkel körülvezényelt Davis-koncert a hatvanas években, a Kisstadionban! Hogy mennyi víz lefolyt azóta a Dunán! – sóhajt Gárdai György Kaktusz. Támasztjuk a pultot, és előtörnek a tizenhárom éves fesztivál legendái. – Mennyi víz folyt le a Dunán a Kisstadion-béli koncert után, mígnem ma Spencer Davis a saját kocsmádban hátba ver, és megkérdi tőled: hogy vagy, Kaktusz? Vagy amikor Noel Redding, a Jimi Hendix Experience basszusgitárosa a falusi kocsmánkban feláll, és akkor megkérdezem, hogy az ajtóig vihetem-e én a gitárját…
A brit Rhythm and the Blues énekese, Chris Farlowe huncut részletességgel leírta, hogy mit kérnek a színpadra, az öltözőbe, megszabta, hogy milyen ételek legyenek a büfében, a menedzserük közben járt-kelt, és felfedezte magának a kolbászt. Bevitte magával az öltözőbe, és ette. Körülbelül három perc múlva kijött, és csak annyit mondott: na, ilyent kérünk.
Spencer Davis pedig összebarátkozott az összes borásszal, Gál Helga sommelier, a nemrég elhunyt Gál Tibor húga, végigkísérte a borászok között, és végigkóstolta a borokat, és ennyi elég ahhoz, hogy valaki otthonosan érezze magát a fesztiválon. Amikor Spencer Davist Kaktusz felesége kávéval kínálta, előre tudta, hogy a használt csészét majd ereklyeként fogja őrizni a vitrinben.
– Megtaláltam azt a szórólapot, ami Davis hatvanas évekbeli, kisstadioni koncertjét hirdette, rajta volt még a műsoruk is. Megmutattam neki majd negyven év után – hát, könnybe lábadt a szeme – meséli. – Davis különös ember – ráncolja homlokát Kaktusz. – Amikor korábban, az egyik fesztivál ideje alatt ünnepélyes testületi ülésen testvérvárosi szerződést kötött Galánta és Paks, Davis is felszólalt. Hihetetlen történelmi tájékozottságról tett tanúbizonyságot, tudott Trianonról. Azt nyilatkozta, nagyon örül, hogy a trianoni határokat a zene eszközeivel ily módon is sikerül eltüntetni.
Az utóbbi három évben nemzetiségi konyhát működtetnek a Gastroblues-klubban: felvidéki, erdélyi és vajdasági konyha működik ott ilyenkor. És fogadnak zenekarokat a határon túli magyarlakta településekről is, ez különösen érvényes a csúfos december 5-i népszavazás után.
A közönségnek egyébként Kaktusz szerint két külön kedvence is van: Ripoff Raskolnikov, aki félig-meddig magyarnak tekinthető, hiszen Hegyhátszentpéteren vásárolt házat, kitűnően megtanult magyarul, minden szabadidejét ott tölti, minden fesztiválra eljön, a Gastroblues-klub Jam Session programjainak házigazdája. A másik nagy kedvenc Julian Sas, ők vasárnap egymást követték a színpadon, pontosabban együtt kezdtek el zenélni, és felhívták a fiatal tehetségeket, megismert gitárosokat: Felkait, Katonát, Ferenczyt, és hatalmas örömzenélés lett a végeredmény.
Beszélgetünk a jövőről is, mert bár a blues nosztalgikusnak tűnik, a látszat csal.
– Hatalmas munkába kezdtünk – meséli Kaktusz –, a tizenhárom esztendő hang- és képanyagát archiváljuk, digitalizáljuk, mert meg szeretnénk ezt őrizni az utókornak. Kétszáz koncertet, amelyet majd a városi könyvtárban óvunk meg. A legjobbak megjelennek majd best of-kiadásokon, és külön DVD készül a legtöbbet fellépő zenészekkel.
Ha már a jövőt említjük: Kaktusznak két unokája van. Ott téblábolnak a blues árnyékában. A kisebbik a tavalyi fesztivál alatt született, a sztárzenekar éjjeli koncertje alatt. Most ünnepelik az egyéves születésnapját.
És a Manfred Mann’s Earth Band a húrok közé csap.
Nem lehetne szebben.