CsalaFintaságok

Finta József, aki kis túlzással a fél modern Budapestet építette, az állam és a főváros számára olyan észrevétlenül lett hetven, mintha Demszky és Gyurcsány titkos csúcstalálkozón egyezett volna meg a kerek évforduló módszeres elsunnyogásában. Persze kellett Fintának nemzetileg konzultálni: most aztán alaposan megnézheti magát! Régen (mert évtizedeken át megállás nélkül dolgozott és dolgozhatott) a Kádár-rendszer kegyeltjének bélyegezték; most meg elvetemült orbánistának. (Ez utóbbi kétségkívül igaz – s mi tagadás, maradéktalanul illik is az Erdélyi Helikon köréhez tartozó Finta Gergő fiához.) Hogy „mellékesen” a legnagyobb formátumú építészeink közé tartozik? Ugyan már! Ettől a mostani átmeneti hatalomtól épp a formátum fogalma áll a legtávolabb…
Igaz, a kitüntetések Finta József léptékében már vajmi keveset jelentenek: egyrészt mindegyik fajtából van már neki egynéhány, másrészt meg inkább érezze magát egy politikus kitüntetve, ha egy Finta szóba áll vele. Meglehet, a felületes politikus is hajlamos beállni a fanyalgók sorába: Kolozsvárnak ezt az elszármazott gyermekét „jobb körökben” illik fenntartásokkal kezelni, a maga idejében korszakalkotó épületeit egy emberöltő távolából visszatekintve lesajnálni. Tény és való: ez a mester nem felel meg az erdélyiséggel kapcsolatos sztereotípiáknak. Noha gyerekként Kós Károly térdén is lovagolhatott volna (anyai nagyanyja a nevezetes kalotaszegi Varjú nemzetséghez tartozott), Finta nem lett organikus építész, mint barátai és akadémikus társai, Csete György és Makovecz Imre. Őt a modernitás izgatta, annak is letisztult skandináv változata: Alvar Aaltóért és társaiért rajongott. És mégse lett epigon. Igaz, stílust sem kötnek a nevéhez – de ez egy olyan értékválságos korban, amikor (az ő szavaival élve) „ha valaki söréttel belelő a levegőbe, akkor körülbelül ötven építészeti irányzat a világban fölordít”, inkább érdem, mint hiányosság. Eladható minőség – fogalmazta meg egy ízben az ars poeticáját; s a jelzőn és a jelzett szón pontosan egyforma a hangsúly. A fanyalgóknak csupán abba az egybe kellene belegondolniuk: lehet, hogy például a bevásárlóközpont műfaja (noha sajnálatosan kifejezi az uralkodó korszellemet), a kényes ízlés számára nem kifejezetten rokonszenves, de ha egyet meg kéne hagyni Európában a tőlünk szerencsésebb utókornak mutatóba, arra jó eséllyel pályázhatna a Finta-féle WestEnd City Center. Az eladható minőség kéz a kézben jár a minőségi eladással.
A hetvenéves Fintát persze – ha a hivatalosság nem is – a barátok megünnepelték. Az ugyancsak általa kreált Bank Centerben még városgrafikáit is kiállították. Ezt a szerény sikerembert ugyanis – miközben valóságos tervezői nagyüzemet működtet – nem kábította el a vagyonszerzés mákonya. Ma is bérházban él, s minden luxusa az, hogy évente néhány hétre elutazik feleségével szeretett városaiba: Párizsba, Firenzébe, Velencébe – rajzolni. Ezek az elbűvölő munkák, szeszélyes bagatellek (amelyeket verseivel együtt könyvformában sem restell megjelentetni), mintha egy egészen más alkotót mutatnának, mint a pályázatokon induló, megbízásokért hadakozó, összeszorított szájú építészt. Egyes kritikusai rendesen kajánkodnak is vele: a férfias építészet világában még manapság is nőies gyöngeségnek számít az irodalom és a „haszontalan” képzőművészet művelése. Pedig Finta József szakmaidegen „csalafintaságai” nem bizonytalanságból, s nem is tehetsége természetének félreismeréséből származnak. Ő egyszerűen eljutott a teljes őszinteségig, amiről a kitüntetésosztó politikusok ismert okokból még csak nem is álmodozhatnak…