Cserebere

Azért a trehányságnak is vannak határai. Olvasom az újságban, hogy valahol Jászberényben, a helyi kórház szülészetén elcseréltek egy frissen született gyermeket, a hiteles leány helyett egy fiúcsemetét adtak oda a boldog anyukának, aki azonban csak otthon jött rá a turpisságra – vitte is vissza mindjárt a kiskorút, még garanciaidőn belül.
Süldő riporter koromban történt, hogy az interjúalany temetőigazgató asszonyhoz (miközben én éppen ott kérdezősködtem) belépett egy feketébe öltözött özvegy, hogy jó napot, az én férjemet fogják itt most hamarosan temetni, de én már annyi minden rosszat hallottam magukról, hogy azért az aktus előtt megnézném, kit raknak a földbe, nehogy félreértés legyen itt a végén.
Cseppet sem lepődött meg az igazgató asszony (van ilyen néha, mondta nekem utóbb), a srácok is tévedhetnek időnként, nagy itt a kapkodás, az ember nem tudja, kit hová szortírozzon.
Hát most ezt a friss, ropogós fiúembert akarták rásózni a leányjogosult mamára, aki nyilván már üzent is haza megelőzően: „Heuréka, itt a kis angyal, leány az istenadta!”
Egy ideig én is gyanakodtam a kisebbik fiamra, mi végről ilyen dacos, talán elcserélték a szülőszobában (más variációt el sem tudtam képzelni), de amikor kibontakoztak benne az apai gyengék, visszavontam mindent. Ez van, ilyenek vagyunk mindketten.
Összegezve: elgondolkodtató, hogy vannak olyan területek – élet és halál –, ahol nem lehet kóklerekre bízni életutak elejét, végét.