Aligha okozott különösebb meglepetést a terrorista-szakértőknek, hogy a július elejei nagy-britanniai merényletek elkövetőit összeköti a pakisztáni szál. Pakisztán a világ egyik legnagyobb terroristaiskolája. Viszonylag kevés hely van a földön, ahol ilyen nyíltan támogatnák az iszlám dzsihádot, a muzulmán radikálisok eltökélt háborúját a hitetlenek és a nyugati kultúra ellen. És mindemellett vannak olyan területek, ahova a központi állam embere be sem teheti a lábát, itt folynak a fegyveres terroristakiképzések, itt húzhatják meg magukat azok, akiknek máshol forróvá vált a talaj a lábuk alatt.
Persze nyomát sem találjuk a harcias iszlám nyilatkozatoknak, ha a hivatalos megnyilvánulásokat böngésszük, hiszen Pakisztán félig-meddig katonai diktatúra. Az ország vezetésének egyértelmű érdeke, ha meg akarja őrizni kivételes helyzetét, hogy a Nyugat és főként az Egyesült Államok jó szándékát megnyerje. Szavakban Pakisztán meg is tesz mindent. Ám az oktatás, a szociális ügyek intézése, egyes kiadványok, újságok, rádiók mintha kicsúsznának a pakisztáni állam felügyelete alól, aminek meg is van a jó oka.
A Magyarországnál nyolc és félszer nagyobb Pakisztán 154 millió lakosával Indonézia után a második legnépesebb muzulmán állam. Ugyancsak a második helyet foglalja el Irán után a síita országok körében, a muzulmán vallás ezen ágát vallók közül 25 millióan élnek az országban. A pakisztáni diaszpóra lélekszáma úgy négymillió lehet a világban. Ebből Nagy-Britanniában 750 ezren, az Egyesült Államokban és Kanadában 900 ezren, míg az öböl menti országokban kétmillióan élnek. A külföldön élők bérük egy részének hazautalásával jelentősen hozzájárulnak a pakisztáni gazdaság talpon maradásához, rokonaiktól az otthon maradottak évente összesen hárommilliárd dollár támogatáshoz jutnak. A második világháború után sok pakisztáni munkás Nagy-Britanniában talált munkát, majd a hatvanas évek közepétől, főleg a jól képzettek számára, Amerika számított a fő kivándorlási célpontnak, a hetvenes évektől pedig az öböl menti arab olajkirályságokban kellett a pakisztáni munkaerő.
Bár a közép-ázsiai állam csupán a nyugat-európai egy főre eső nemzeti össztermék tizedével rendelkezik, azaz a lakosság zöme szegénységben él, ám mégis középhatalomnak tekintheti magát, hiszen sikeres atomfegyver-kísérleteket hajtott végre. (Pakisztán az első iszlám állam, amely nukleáris fegyverrel bír, és ez sokat emelt a nemzeti öntudaton. A második világháború előtt, de még az 1947-ben Indiától történt szétválása és függetlenedése időszakában is a külföldön tartózkodó pakisztániak főleg indiaiként vagy esetleg a muzulmán ulémához – a vallási elöljárósághoz – tartozóként határozták meg önmagukat. Ám azonnal megindult a két ázsiai ország között a harc a határ menti tartomány, Kasmír birtoklásáért, aminek évtizedek múltán következménye lett India és Pakisztán atomfegyverkezése.)
Pakisztánban a londoni merényletet követően, júliusban letartóztatási hullám vette kezdetét, mintegy 300 bebörtönzöttről szólnak a híradások. Ám azt nem tudni, hogy valóban terroristagyanús személyeket vettek-e őrizetbe, vagy esetleg a rezsim így akart megszabadulni ellenzékétől. Musarraf elnök, aki július 21-i, a nemzethez címzett televíziós beszédében elismerte, hogy országának van tennivalója a terrorizmus elleni harcban, ugyanakkor visszautasította a Nagy-Britanniából érkező vádakat. A három pakisztáni származású brit állampolgár elkövetőről például kijelentette, hogy azok Angliában nőttek fel, ott tanultak, ott éltek. Vajon miért nem keltették fel a brit terrorellenes szolgálatok érdeklődését?
Azóta azonban kiderült más is: fél évvel a merényletek előtt mindhárom elkövető Pakisztánban járt. Itt a későbbi öngyilkos robbantók elmerültek a medreszékben, a Korán-iskolákban, és ki tudja, kivel találkoztak. A pakisztáni titkosrendőrség állítólag jelentette a brit félnek, hogy a három férfi Korán-iskolákat látogat Karacsiban és Lahore-ban. „Karacsi az erőszak, a gyilkolás, a fanatikus iszlám városa” – így jellemezte a helyi The Independent Pakisztán gazdasági fővárosát. Meggyilkolásáig itt lakott Bin Laden szellemi mentora, Nizamudin Samzai muzulmán hitszónok is. Itt rabolták el és ölték meg 2002-ben Daniel Pearl amerikai újságírót. Általánosnak mondhatók a más vallásúak, a keresztények, sőt a muzulmán vallás másik ágához tartozó síiták elleni támadások. Valószínűleg ez a város volt a fő búvóhelye a 2001-es New York-i és washingtoni támadások szervezőinek. Érthető, hogy aki muzulmán fanatikusokkal akar kapcsolatba lépni, az Karacsiban jó helyen jár.
Pervez Musarraf államfő televíziós beszéde főként a medreszéket érintette, ahol egyes muzulmán papok nemcsak a Koránra tanítják a hallgatókat, hanem más vallások gyűlöletére is. 2002-ben kétszer is bejelentette az államfő, hogy a medreszéknek államilag be kell jegyeztetniük magukat, ám az elnöki szándék megvalósítatlan maradt. Az államilag be nem jegyzett medreszék számát több mint tízezerre teszik, amelyekben másfél millióan részesülnek vallási oktatásban.
A hajdani elnöki felszólításnak csupán háromszáz Korán-iskola tett eleget. Ennek is megvan az oka, ugyanis a medreszék nem kapnak semmilyen állami támogatást, épp ezért nem is törődnek a felsőbb hatóságok ilyen-olyan állásfoglalásaival. A helyi viszonyokhoz képest a Korán-iskolák már-már gazdagnak mondhatók, mindenesetre nem küzdenek anyagi gondokkal. Jut karitatív tevékenységre is, amelyre errefelé nagy szükség van. Persze az emberekről való gondoskodás egyfajta befektetés is: a lakosság széles körében így kivívott népszerűség kamatozni fog.
De honnan jutnak támogatáshoz a medreszék? A válasz egyszerű: onnan, ahol pénz van, és ez Szaúd-Arábia. A különböző szunnita alapítványok révén így tudják biztosítani fennmaradásukat, tevékenységüket. A baj az, hogy az iskola falai közt, de a mecsetekben is a legradikálisabb iszlámot hirdetők kapnak szót, sőt oktatnak is. Vannak olyan medreszék – mint arról a pakisztáni sajtó beszámolt –, ahol nyíltan Oszama bin Laden terrorista vezér követésére szólítanak fel.
Vajon miért nem lépett fel eddig keményebben Musarraf tábornok a vallási szélsőségesek ellen, hiszen 2002-ben iszlám radikálisok egy héten belül kétszer is merényletet kíséreltek meg ellene? Ennek az az oka, hogy a katonai vezetés rászorul a muzulmán papság felső köreinek támogatására. Ők azok, akik meg tudják akadályozni egy nagyobb szabású elégedetlenségi hullám kitörését. Pakisztánban a 2002. őszi parlamenti választásokon soha nem látott előretöréssel az addig jelentéktelen vallási pártok húsz százalék körüli eredményt értek el, továbbá két tartományban hatalomra kerültek. A helyszínen lévő külföldi megfigyelők olyan törvényeket vélnek felfedezni a két tartományban, amelyek a közélet szabályozásában egyértelműen az egykori afgán tálib rendszer uralmára kezdenek emlékeztetni.
Pakisztánban eddig ugyancsak felemásra sikeredett a terrorizmus elleni harc: egyik nap törvénytelenné nyilvánítanak egy radikális muzulmán szervezetet, alapítványt, jótékonysági intézményt, majd az másnap, korábbi nevében akár egy szót megváltoztatva, tovább működik. Az elnök elleni merényletkísérletek után minden szélsőséges vallási pártot betiltottak, vezetőiket letartóztatták. Majd egy kis idő múlva szabadon folytathatták tevékenységüket. Ennek vége – jelentette ki az elnök. Minden Korán-iskolát felszámolnak, amely az idén nem jegyezteti be magát. A szélsőséges vallási csoportok számára is, amelyek gyűlöletet és haragot szítanak, erőszakra buzdítanak, megszűnt az egyszerű névváltoztatással történő újrabejegyzés lehetősége – hirdette ki nyilvánosan az elnök. Hogy ezekkel az intézkedésekkel valóban megszűnt-e a hallgatólagos béke a pakisztáni katonák és a muzulmán elöljárók közt, arra majd a jövő ad választ.
„Az, hogy megkettőzzük erőfeszítéseinket a szélsőségesek és a terroristák ellen, Pakisztán javát és érdekeit szolgálja – fejtegette Musarraf tábornok. – Ezek a lépések nem azért történnek, hogy elnyerjék Washington vagy London tetszésnyilvánítását.” Épp ez utóbbival, szolgalelkűséggel, bábszereppel vádolja az ellenzék a tábornokot. Az ország nagyvárosaiban múlt péntekre, az ima utánra időzített tüntetés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem tört felszínre az elégedetlenség a kormány letartóztatásai miatt.
A kormányjelentések szerint az Afganisztánnal határos Vazirisztán tartományban a hadsereg átfogó támadást indított a terroristák ellen. Ez az az országrész, ahol a helyi törzsi vezetők hozzájárulásával meghúzódhatnak az Al-Kaida emberei és a tálib harcosok. Három év óta különböző összetűzésekről érkeznek hírek: egyrészt a helyi lakosság nem szívesen látja a pakisztáni katonákat, másrészt vita van az átránduló afgán törzsfőnökökkel és a tálib fegyveresekkel is. Errefelé a nézeteltérést egyetlen lövéssel szokták elintézni. Ahhoz tehát, hogy valaki belenyúljon egy ilyen méhkasba, ugyancsak bátorság kell. Mégis a vazarisztáni senki földje felszámolása nagy lépés lenne a terrorizmus elleni küzdelemben.
Átlagemberek
Mi lesz itt, ha ránk szabadulnak az iraki terroristák, akik már éreztek lőporszagot? Lehet nyugtatni magunkat, hogy ők csak országuk függetlenségéért áldozzák életüket, nem érdekli őket a külföld. És ha mégis a bármikor halálra kész félezer emberből csak száz ellátogat Európába? Állítólag Bin Laden, az Al-Kaida vezetője a közelmúltban arra utasította iraki emberét, Abu Muszab Zarkavit, hogy dolgozzon ki olyan hasonló terrorakciókat Amerikában és Európában, amelyeket az öngyilkos merénylők naponta végrehajtanak Irakban. Tudjuk, idő kell az ilyen merényletek megszervezéséhez, az eszközök és emberek megtalálásához, a helyszín és az időpont kiválasztásához, a támadás összehangolásához. A júliusi londoni merénylők Pakisztánból való hazaérkezésük után fél évvel követték el a robbantásokat. A terroristák időmilliomosok.
A terrorizmust kutatók szerint már jó ideje kizárt, hogy egy központból irányítanák a merényletek elkövetését, adnának parancsot egy terrorcselekmény végrehajtására. A hitetlenek elleni harcban bármikor jól jön egy békés városban elkövetett robbantás – minél pusztítóbb, annál jobb –, amely félelmet kelt és uralja a médiát. A szakértők szerint a kis csoportok, a sejtek most már önállóan hozzák meg döntésüket a támadásról, annak időzítéséről, és még az sem kötelező számukra, hogy valamilyen olyan szervezet nevében kövessék el akciójukat, amelynek köze lenne az Al-Kaidához. Mindenesetre bizonyos körökben az Al-Kaida név igen jól csengő, másokban borzalmat kelt, és ezért előszeretettel alkalmazzák.
Új jelenség volt a londoni merényleteknél, hogy az elkövetők nemcsak ismerték egymást, hanem azonos városban, Leedsben laktak, mondhatnánk, barátok voltak. Londonban is színre lépett a bevándorlók második nemzedéke. Egyikük sem rendelkezett „harcos” muzulmán múlttal, koruknál fogva sem vehettek részt az afganisztáni összecsapásokban, egyszerű átlagemberek robbantották fel magukat, halálba rántva az épp arra járókat.
