Egy különös meghívás margójára

Még a külpolitikával behatóan nem foglalkozó laikus számára is világos, hogy a magyar érdekek külhoni képviseletének területén komoly problémák jelei mutatkoznak. Még a laikus is láthatja és hallhatja azt a döbbenettel vegyes fölkacagást, amivel az európai országok vezetői Gyurcsány Ferenc hároméves EU-költségvetési ötletét fogadták. Még a laikus is elszégyelli magát, amikor viszszaemlékszik a szaúdi labdarúgók gyurcsányi leterroristázására. Még a laikus is ingatja a fejét, amikor a magyar külpolitika vezetői idő előtt és a nyugati vezetőkkel, köztük a lengyelekkel szemben igyekeznek kifejezni a választási csalással magát győztesnek nyilvánító ukrán Janukovicsnak, hogy hát mi bizony elfogadjuk őt. Még a laikus is szégyelli magát, és ökölbe szorul a keze, amikor a magyar kormányzat teszetoszaságát látja a délvidéki magyarverések körül. S a laikus szívének mélyéig elkeseredik, amikor eszébe jut a kettős állampolgárság gondolata, s az a politikai impotencia, amivel a magyar politikai elit kezelte ezt a kérdést, s az egymással való vetélkedésében végül megakadályozta az intézmény törvénykönyvbe iktatását. A szomszédok legnagyobb – lesajnálással vegyes – megelégedésére. Ez Szlovákiában, Szerbiában, Horvátországban és Romániában nem következhetett volna be. De Magyarország ilyen különleges, önfelszámolásra hajlamot mutató ország: nemzeti érdekeinek megfogalmazása mindig háttérbe szorul a rövid távú politikusi és pártérdekek mögé.
Néha olybá tűnik az embernek, hogy a mai kormányzat Kovács László egykori „merjünk kicsik lenni” külpolitikai doktrínáját az elmúlt egy évben a „merjünk kicsit kétbalkezesek lenni” doktrínára váltotta le. A föntiekben fölsorolt események mindenképpen ezt mondatják velünk, hiszen a butaság, az önsorsrontó ostobaság a köznyelvben azoknak a személyeknek és csoportoknak a leírására szolgál, akik saját érdekeikkel tisztában nem lévén, azzal ellentétes módon cselekszenek. S ma a gyurcsányi Magyarország ilyen országnak számít a külvilág szemében.
Már Medgyessy Péter D–209-es ügyének kirobbanását követően is csak kapkodták külhoni ismerőseink a fejüket, hogy mi történik ebben az országban, hiszen másutt – hogy ne menjünk messze, csak a közeli Lengyelországig vagy Csehországig – a 2002. nyári magyar helyzethez hasonlóban megbukik a kormány, s új választásokat írnak ki. De Magyarország egy következmények nélküli országnak számít, legalábbis belpolitikai értelemben, mert a külhonban azért számon tartják a nálunk zajló fejleményeket, s ha mást nem is mondanak, azt tudják, hogy a magyarokat nem lehet komolyan venni.
A föntiek és a magyar önkéntes csapat Irakból történő idő előtti kivonása mind-mind oda hatottak, hogy az ország nyugati megbecsültsége mélypontra süllyedt, s az eredetileg Budapestre tervezett Bush–Putyin-találkozót Pozsonyban tartották meg. S Bush elnök nemcsak ekkor, de május eleji kelet-európai útján is jó messze elkerülte a Kárpátok szűköcske belsejét. Lehet, persze, azt mondani, hogy Bush ilyen meg olyan, de tudjuk mindannyian, hogy a világ leghatalmasabb országának vezetője. S Magyarországnak elemi érdeke, hogy a biztonságát leginkább garantáló Egyesült Államokkal jó viszonyt ápoljon.
Mert ne essünk abba a hibába, hogy eltagadjuk az USA-tól azt a szerepet, amit külbiztonságunk garantálásában játszik. Az 1990 utáni (és persze az előtti) Magyarországon a pacifizmus eszméjétől és az indokolatlan biztonságérzettől áthatva mindent elkövettünk azért, hogy a Magyar Honvédséget és a biztonsági szolgálatokat feladataik elvégzésére alkalmatlanná tegyük. Olyan helyzetbe került mára Magyarország, hogy biztonságát szinte kizárólag csak külpolitikai eszközökkel képes megvédeni, azt is csak akkor, ha a világ egyedüli szuperhatalmával úgymond jóban van, és az hajlandó a magyar határokat és biztonságot garantálni, a határon túli magyar nemzetrészek érdekében szavát alkalmanként fölemelni. A belpolitikai marakodás és a nemzeti érdekek érvényesítése terén mutatkozó rövidlátás oda vezetett, hogy saját erő és képesség hiányában hazánk a világ egyik a külföldnek legkiszolgáltatottabb országává vált. Ezt a kiszolgáltatottságot az EU válságának napjaiban és talán éveinek elején pedig minden korábbinál jobban érezzük. Sokak legnagyobb örömére.
Még egyszer visszatérek a tavalyi év végére, amikor a magyar politikai elit két, jelentőségében el nem túlozható hibát is elkövetett. A kettős állampolgárság intézményesítésének elbaltázására és az iraki kivonulásra gondolok, mely két lépést a magyar pártok vezetőinek össze kellett volna hangolniuk, s megegyezniük abban, hogy nem teszik őket belpolitikai vetélkedés tárgyává. Vagyis megalkotják a kettős állampolgárságról szóló törvényt, és a magyar önkénteseket az iraki választások végéig – ahogy azt a nyugati vezetők kérték – nem hozatják haza. Az első lépés a szomszédok irányába tett egyértelmű üzenet lett volna, melynek jelentősége különösen a kárpátaljai és délvidéki magyarság helyzetét javította volna, a második lépés pedig a biztonságunkat szavatoló nagyhatalmak számára bizonyította volna, hogy Magyarország racionális szövetségesük. E hibákért a felelősség nem hárítható egyik félre sem, hiszen az közös.
A föntiekből kiolvasható, hogy álláspontom szerint a magyar külpolitika nemzetközi megbecsültsége az utóbbi hónapokban tizenöt éves mélypontra zuhant. A külpolitikai megbecsültség nem önmagában vett cél, hanem eszköz, a nemzeti érdekek külhoni érvényesítésének segítője: mert akinek a szavát komolyan veszik, az többet tud elérni a komolytalannak tartottaknál. S az értelmiségi és a belfogyasztású közéleti beszélgetések során elvitatkozgathatunk azon, hogy Bush jó ember-e, van-e neokonzervatív összeesküvés, meg arról, hogy volt-e értelme Szaddám Huszein rezsimjét megdönteni, ám ezeknek a vitáknak nem szabad a felelős politikusok gondolkodásában szerepet játszaniuk. Ott csak két kérdés számíthat: mik a magyar érdekek, s ezek milyen eszközökkel érvényesíthetők.
A magyar érdek pedig az, hogy az al-Kaida terrorszervezet megszűnjön, tömeggyilkos robbantásaival, merényleteivel ne döntse romba a nyugati világ városait és államait. A magyar érdek az, hogy a világ olajtartalékai fölött olyan nemzeti rendszerek diszponáljanak, amelyek békés kereskedésben érdekeltek és nem a terror finanszírozásában. A magyar érdek az, hogy a Közel-Keleten békés építkezés legyen, s ne fenyegesse tömeges bevándorlás országunkat. A magyar érdek az, hogy az iszlám fundamentalizmus ne jelenjen meg Magyarországon, ne alakuljon ki párhuzamos betelepült társadalom hazánkban. Hogy ezeknek a céloknak az elérésében az iraki bevonulás megfelelő eszköz volt-e, vannak kétségeink. Vannak abban is kétségeink, hogy a guantánamói támaszponton fölállított táborban a háborús jognak megfelelően bánnak-e a hadifoglyokkal (lásd Szabó László Zoltán: Bush külpolitikája és a szabadság eszménye, Magyar Nemzet, július 16.). Sőt, a madridi és londoni merényletsorozat után azon is érdemes lenne a nagyhatalmak vezetőinek eltöprengeniük, hogy az iraki kivonulás milyen körülmények között járulhat hozzá a nyugati világ hétköznapjainak biztonságosabbá válásához. Ám ezeket a kétségeket el kell nyomniuk azoknak a racionális és a nemzeti érdeket előtérbe helyező meglátásoknak, melyek szerint a terror elleni küzdelem eszközeinek megváltoztatására erőnk lényegében nincs. Erő hiányában pedig komolytalan, aki „ugrál.”
Ezek a gondolatok minden bizonnyal nagy szerepet játszottak abban, hogy az elmúlt hetekben közel harminc neves magyar közéleti személyiség, tudós és politikus Magyarországra invitálta Bush elnököt, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján együtt emlékezzünk. Tudjuk, hogy az amerikai lelkiismeret foltos 1956 ügyében, de tudjuk azt is, hogy a magyar lelkiismeretnek is foltosnak kell lennie a terror elleni küzdelemben való vonakodó részvétel miatt. Érdekeink azonban összekötnek minket, s nem feledkezhetünk meg arról a támogatásról sem, amit a rendszerváltoztatás időszakában az idősebb Bush elnök adminisztrációjától kaptunk. Ráadásul a magyar gazdák számára továbbra is hátrányos EU-s agrártámogatások leépítésében most konkrét érdekazonosság is fönnáll a két ország közt. Nemzetközi megbecsültségünk helyreállítása érdekében egyáltalán nem mindegy, hogy a meghívásra milyen válasz érkezik. Bízzunk abban, hogy elfogadó, s 2006 októberében egy nemzetközi megbecsülését helyreállító, realista és a magyar érdekeket működésében mindenek elé helyező magyar külügyi vezetés fogadja majd Bush elnököt.