Egyre távolabb a politikától

Ha lehet hinni a felméréseknek, akkor a hadra fogható, azaz a szavazóképes lakosság mintegy negyven százaléka teljesen bizonytalan a választásokon való részvételét illetően. Ők azok aztán, akiknek a kegyeit keresik a politikusok, beígérve nekik fűt-fát, ha cserébe rájuk szavaznak. Ugyanakkor folyik az értetlenkedés, miért ez a kiábrándult tömeg, miért nem foglalkoznak úgymond az emberek a politikával. Ez utóbbi kérdés a legnagyobb hülyeség, amit tizenöt éve hallok. Még senki nem magyarázta el az embereknek, hogy ha a parlament működéséről mondanak véleményt, az nem „politikával való foglalkozás”, de az sem, ha fantáziájukat megerőltetve elgondolkodnak a jövőjüket illetően, melyik párt kormányával éreznék magukat biztonságban. Ez nem politizálás, ez egy egészséges társadalom egészséges reakciója. A politizálás professzionális foglalkozás. Nálunk is. De miért menne nálunk valami a maga normális útján, amikor mehet a göröngyösön, sőt percenként fel is bukfencezhetünk?
Mi ugyanis a helyzet? A politika mint jelent és jövőt alakító cselekvéssor, ideje belátni, teljesen magára hagyta az embereket. És az emberek, ha jobban tetszik, polgárok, tizenöt év késéssel jöttek rá, hogy a politika önjáróvá válva majdnem csak négyévenként figyel rájuk. Állítólag értük és az érdekükben dolgozik, ugyanakkor a strapás mindennapok nem ezt mutatják. Nem túlzás, hogy a társadalom nagyobbik fele mindenfajta gondjával és bajával tökéletesen magára hagyott. És itt nem az állami szerepvállalás gyenge vagy erős voltára gondolok. Durván: az ország nem működik. Finomabban: az intézmények, a hivatalok, a törvények meg a jogszabályok kis hatékonysággal, alig vagy sehogyan sem működnek.
Ott benn, a Parlamentben nyilván szép a világ, idekinn kicsit bonyolultabb. Hogy néhány példával is szolgáljak. Az átkos tanácsi rendszerben állampolgár levelet írt a hivatalnak, arra harminc nap múlva válaszolni kellett. Most az ötödik kerületi Perczel Mór utca lakói hány levelet írtak az amerikai követség utcagyarmatosító ténykedése miatt? Sokat, képviselőtől polgármesterig mindenkinek. Kaptak választ? Nem kaptak. Érdekli a hivatalokat ezeknek az embereknek a problémája? Nem érdekli. Mint ahogy az Andrássy út 21., 47. szám alatti bérház lakói sem kapnak segítséget, mert a fejük fölül a törvényt kijátszva eladták a lakásokat. A sort folytatni lehet a lakásmaffia többéves garázdálkodásával, amelynek áldozatai nem hatották meg a parlamenti képviselőket. Nem sújt le rájuk a törvény ökle. A törvény azzal van elfoglalva, hogy a náci beszédet tisztázza. Amikor azt halljuk, hogy valaki vagy valakik engedély nélkül építkeznek bele a másik kertjébe, a tájvédelmi körzetbe, a világörökség részébe, nyugodjunk meg, ne háborogjunk, ne menjünk az önkormányzathoz, ne fogadjunk ügyvédet: ne láncoljuk magunkat a margitszigeti fákhoz, de ne igyunk a zengői lokátorállomás ellenzőinek győzelmére sem. A kiskapu azoknak kedvez, akik mindenfajta törvényre vagy együttélési szabályra fittyet hánynak, lásd a Belgrád rakparti melegbár tulajdonosának terjeszkedését. Az engedély nélküli építkezések körüli viharokban a szereplők elfáradnak, vagy hat a kenőpénz nevezetű univerzális elixír, és az állampolgár megint hoppon marad. Írhat, mehet, fellebbezhet. Ez a jobbik eset. A rosszabbik, amikor személyesen meséli el a kálváriáját, névtelenséget kérve, mert X. Y. államtitkár vagy Z. vállalkozó baráti köre egész magas körökig elér. Azelőtt sem szerettek az emberek hősködni, de az utóbbi három évben országszerte nagyban megy a megfélemlítés.
Nem mondom, hogy akkora árvíz pusztít az országban, mint az Orbán-kormány alatt, de elég félelmetesek Mátrakeresztes, Mád és Boldva árvízi képei. Magyarország miniszterelnökének ugyanakkor nagyon nem akaródzott a helyszínre látogatnia. Majd amikor a belügyminiszterével végre elfáradt Mátrakeresztesre, még a házakba sem ment be, rövid nézelődés után közölte, ez nem katasztrófa sújtotta övezet. Ígért néhány millió forintot, majd százmilliós hitelt ajánlott. Egy olyan községnek, ahol az emberek nagy része munkanélküli. Nem lett ez másképpen Mádon sem, és nem lesz Boldván sem. Meghökkentő a részvétlensége és a közönye a miniszterelnöknek választói iránt. Busht jobban zavarja a Dennis pusztítása a gazdag Floridában, mint Gyurcsányt a földönfutó borsodiak veszteségei.
Miért van az, hogy azelőtt legalább a nyilvánosság tudott valamit tenni a közömbös, lassú és érdektelen ügyintézés ellen? Ma? Az ügyintézés pontosan olyan lassú, érdektelen és közömbös, mint tizenöt évvel ezelőtt. Csak ma megfejelődik egy rakás egyéb agresszivitással. Tessenek gyakran látogatni postahivatalokat, patikákat, bankokat, önkormányzatokat vagy hipermarketeket. Önök ott a legnagyobb akadályai a kellemes munkavégzésnek. A rendszerváltozáskor elhitették velünk, hogy a kapitalizmus az állásféltéssel egy csapásra kiváltja a lusta és modortalan, szocialista munkatempót. Nem ez történt. A kiszolgáltatottság, ha lehet, hatványozódott. A „szocialista” embertípus átmentette magát, a nyilvánosság meg hidegen hagyja. Jöhet sajtó, televízió, rádió, hivatalék a fülük botját sem mozdítják.
A politikusok mint nyomásgyakorlók? Ők nem járnak villamoson, nem váltanak BKV-bérletet, nem állnak sorban a postán, nem szaladgálnak pecsétek, papírok és engedélyek után. Tőlük ez már idegen. Kiváló újságírók dolgoznak fel hajmeresztő törvénytelenségeket zsinórban. Mindenfajta visszhang nélkül.
A rendszerváltozás után barátkoztunk meg a demokrácia egyik fontos alkotóelemével: a személyiségi jogokkal, a jogvédelemmel, az önrendelkezési joggal. Még életemben nem hallottam annyit beszélni az emberi méltóságról, mint amennyit a Szabad Demokraták Szövetsége erről összehordott. A párt komoly jogvédőket teremtett, akik éberen őrködnének azon, hogy ne csorbuljon egyetlen magyar állampolgár méltósága sem. A jogvédők kiváló munkát végeznek a cigány kisebbség jogainak hangzatos és látványos védelmében. Azonfelül? Teljes a csőd. Orvoshoz mégy, akivel nincs szerencséd négyszemközt beszélni, sőt az asszisztense szemközt ül a vizsgálóasztallal, így még beléd is lát. Megkapod a receptet: kérik a neved, címedet, taj-számod, korod. Ez utóbbit miért óhajtja tudni az OEP? Mi köze az éveidhez a gombaellenes kenőcsnek?
Miért kell a kórházakban, a rendelőintézetekben ordítva tudatni országgal-világgal a nevedet? Amikor ezt szóvá tettem, az egészségügyiek nem értették, mi a kifogásom. A parlamentnek talán ezekkel kellene foglalkoznia Orbán Viktor virtuális vagyonosodása helyett.
Az utóbbi időben egyre több híradás szól arról, hogy a budapesti házak végveszélyben vannak. Erkélyek szakadnak, emeletek rogynak alá, támfalak és lépcsők dőlnek ki, kémények mállanak széjjel. Segít valaki a meggondolatlanul eladott házak lakóinak? Van erre hosszú távú terv, amely korrigálja azt a merényletet, amelyet az állam elkövetett polgárai ellen? Vagy senkit nem érdeklünk mi, budapestiek, mint ahogyan ezt az eltelt tizenkét évben keményen megtapasztaltuk? Szánalmas, ahogy keresték a kifogást a kettes metró felújításakor, hogy miért nem telt egyetlen gyermekkocsirámpára sem a flancos aluljáróikban.
A politikusok kiválóan elvannak egymással. Az adócsökkentés, az áfa, a nyugdíjemelés számain való látványos háborúzgatás, egymás szidalmazása közben repül az idő. Közben úgy érezhetjük, nemcsak magunkra hagytak választott politikusaink, de problémáink incifincivé zsugorodnak az ország nagy ügyeihez képest. Pedig van akkora fajsúlya annak, hogy Kovács néni napra pontosan kapja meg a nyugdíját, mint annak, hogy Gyurcsány Ferenc éppen átszabni készül Magyarországot.
Mert, ha a nyugdíj újra és újra késik, a Kovács nénik szavazata nélkül bezár a szabászat.