Életünket és vérünket

Az utóbbi hetek hazai politikai lépései arra engednek következtetni, a szociálliberális kormány tudatáig még mindig nem jutott el, hogy több mint egy éve teljes értékű tagjai vagyunk az Európai Uniónak. Uniós politikánk a belpolitika hű tükörképe, szedett-vedett és ad hoc ötletektől tarkított. Ékes bizonyítéka ennek a luxemburgi elnökséget lezáró júniusi csúcsértekezlet, amelyre Gyurcsány Ferenc már a korábban hangoztatottabbaknál jóval szerényebb igényekkel érkezett. Sietett előre kijelenteni, célja, hogy az unió következő költségvetési periódusában a tagállami GDP 3,7 százalékának megfelelő támogatáshoz jusson az ország, ami jócskán elmarad attól a négy százaléktól, amit a magyar delegáció hosszú időn át szorgalmazott.
A költségvetési alkudozás legvégső fázisában, amikor már valamennyi miniszterelnöknek csak egyetlen igent vagy nemet volt szabad mondania, az angol nemre a lengyelek – felismerve, mennyit veszthetnek gazdáik azzal, ha nem jön létre az egyezség a költségvetésről – hirtelen hajlandónak mutatkoztak a nekik járó támogatás egy részéről lemondani. A magyar miniszterelnök azonnal kivont karddal, önfeledten csatlakozott hozzájuk.
Miközben idehaza Vitrayt és Friderikuszt népszerűsítő óriásplakátokkal tudták le a csatlakozási kommunikációt, és vele együtt a csatlakozási előkészületeket, a lengyelek komoly uniós háttérintézményeket építettek ki. Míg a hazai gazdák csak demonstrációval tudják kierőszakolni a nekik járó támogatást, a lengyel mezőgazdaságnak valóban az unió jelenti a mentőövet. Ennek tükrében érthető és elfogadható volt a lengyel miniszterelnök döntése.
Annál kevésbé Gyurcsány Ferencé, aki, mint annak idején a magyar nemesség Mária Teréziáért, úgy ajánlotta fel a magyar gazdák életét és vérét Angliának az igenért cserébe. Vajon ki hatalmazta fel erre? Ennyire nem fáj neki a magyar gazdák sorsa, hogy nevükben kéretlenül hajlandó néhány eurómilliárdot odadobni a gazdag tagországoknak? Át sem gondolta, hogy a lengyelekkel szemben a mi érdekünk az, hogy az egyre szűkülő közösségi befizetések idején tartsuk magunkat a nehezen kialkudott támogatási összegekhez. Vagy a saját népszerűségét növelő gesztus többet ér neki a magyar nép érdekeinél? Persze meg is kapta a javaslathoz csatlakozó többi újdonsült tagországgal egyetemben a megfelelő PR-t a nyugati sajtótól, és Jean-Claude Juncker leköszönő luxemburgi miniszterelnök is szinte könynyes szemmel említette a „nagylelkű ajánlatot”.
Ám ez a rosszul időzített, kétségbeesett lépés igen károsnak mutatkozhat ránk nézve. Ugyanis az európai politikában járatlan miniszterelnökünk nem vette észre, hogy ezen a csúcsértekezleten Tony Blair tudatosan és messze nem céltalanul irányította önmagára a figyelmet.
A közelmúltban ismét választást nyert, de a népszerűségét rohamosan vesztő Blair, az angol elnökséget kihasználva, zseniális ötlettel kijátszotta az „Európa-kártyát”. Átlátva, hogy az EU immár egy évtizede erőskezű politikai vezető nélkül, a technokraták jóvoltából működik csupán, eldöntötte, átveszi a közös Európa politikai irányítójának szerepét. Ehhez magához kellett ragadnia a kezdeményezést, főszereplővé kellett válnia. Semmi nem jöhetett volna jobban kapóra neki a költségvetési vitában, mint az angol különleges visszatérítés kérdése. Azzal, hogy e kérdésben megmakacsolta magát, két legyet ütött egy csapásra. Az angol érdekek unióval szembeni védelme miatt növekedett népszerűsége odahaza, ugyanakkor, amennyiben elnöksége idején elfogadják a költségvetést, hirtelen változhat a róla kialakított euroszkeptikus kép, és elfogadhatóvá válik mint Európa első számú vezetője.
A költségvetési alkudozás továbbra sem lesz könnyű, de Blair kezében van egy aduász: az új tagországok nagylelkű és meggondolatlan felajánlása. Előre látom: az angol csúcsértekezleten Blair széles mosollyal odaáll a nagylelkű ajánlattevők elé, és azt mondja: már csak azon múlik a megállapodás, hogy ti megismételjétek a luxemburgi elnökség idején tett felajánlásokat. Ha továbbra is hajlandók vagytok lemondani a nektek járó támogatás összegének egy részéről, mi, a „nagy öregek” aláírjuk a megállapodást. Mit válaszol ekkor Gyurcsány Ferenc? Vállalja annak ódiumát, hogy miatta ne szülessék meg az unió következő időszakára vonatkozó költségvetés?
Ez a lehetőség a Gyurcsány-kabinetben is felötölhetett valakinek az agyában, ennek köszönhető a nehezen védhető, amúgy teljesen értelmetlen hároméves, átmeneti költségvetés ötlete. Ez megint egy olyan ad hoc ötlet, amit csak az tud kitalálni, akinek fogalma sincs az unió működéséről. Nem is beszélve arról, hogy az igen nehezen, rengeteg szereplővel kialakított egyezségek során létrejött hétéves költségvetési ajánlat sokkal jobban megfelel a magyar érdekeknek, mint egy hároméves. Ha a magyar kormány a magyar érdekeket nézné végre egyszer, akkor foggal-körömmel ragaszkodna a jelenlegi költségvetés elfogadásához, mert ez szűkítve bár, de mégis a legtöbbet adja, amit a jelen körülmények között az új tagországoknak adhat. Mindenfajta költségvetési reform, amennyiben az a közös agrárpolitikát is érinti (márpedig épp erről van szó), csak hátrányos lehet számunkra.
Miért kell nekünk folyamatosan az „idegen” érdekeket előbbre valónak tartanunk a magunkénál? Miért vagyunk megint pápábbak a pápánál? Miért akarunk a nagy európai eszme szolgálatában lemondani saját jussunkról, amikor a nálunknál sokszorta gazdagabb tagországok sem mondanak le a magukéról? Bizonyíték erre a legutóbbi csúcs, ahol az utolsó körben Juncker valamennyi régi tagország miniszterelnökének zárt borítékban adta át az adott országnak szóló külön engedményekre tett ajánlatokat. Valamennyi el is fogadta volna, mint tette azt a nizzai csúcsértekezleten, ha Tony Blair „nem köp a levesbe”.
Meddig űzzük még ezt az európai politikától idegen, az unió működését át nem látó, semmilyen hazai érdeknek nem megfelelő nemzeti politikát?
Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy Gyurcsánynak jelenleg csak a gyalog szerepére futja a nagy európai politikai sakkjátszmában.