Európa nem a Bastille

Barbár terrorista akció vagy dicsőséges népfelkelés rombolta le a Bastille-t 1789. július 14-én Párizsban? Igazuk volt-e a jakobinusoknak, amikor korlátozták 1793-ban a kenyér árát? Erről ma már csak az iskolákban, no meg a történészek vitatkoznak Franciaországban. A politikusok tudják: nincs idő a sebek nyalogatására. Súlyos kudarcok érték ugyanis a francia politikai elitet az uniós alkotmány és büdzsé leszavazásakor, de a 2012. évi olimpia megrendezési jogáért vívott küzdelemben is.
Azért is sietnie kell Chirac elnöknek és De Villepin miniszterelnöknek, mert élesedik a verseny. Immár a saját táborukban is több koncepció versenyzik egymással. A köztársasági elnöki helyre 2007-ben jó eséllyel pályázó Nicolas Sarkozy elődeitől eltérő fazont próbál szabni a politikának. A félig magyar származású politikus példaképe Margaret Thatcher és Tony Blair. Így, együtt. A minap például azt mondta a Libérationnak: Thatcher és Blair modernizálták Nagy-Britanniát, alapjaiban változtatták meg értékeit, megszüntették a tabukat, újra távlatokat nyitottak Anglia előtt. Thatcher és Blair nem túl népszerűek Franciaországban. Nem meglepő tehát, ha Sarkozyről most az egyik oldalon azt mondják: bonapartista buldózer, populista elefánt a porcelánboltban. A másikon viszont sokan állítják: merész és újító szellemű reformer, aki nem tiszteli a megcsontosodott „struktúrákat”. A valóság ennél bonyolultabb.
Sarkozy úgy érzi, miként Thatchernek és Blairnek, neki is meg kell küzdenie egy vaskalapos bürokráciával. Amikor legutóbb egy lakótelepen elkövetett gyilkosság nyomán kihirdette, megtisztítja a lakótelepeket a drogdílerektől, az ellenzék egy része a maga pavlovi reflexeivel harsány fasisztázásba kezdett. A kerület kommunista polgármestere kivonult, és megpróbált gátat vetni a „nacionalista, populista” Sarkozy területfoglalásának. Sarkozy nem habozik tehát hangot adni az emberek vágyainak. Legelsősorban – akárcsak Thatcher és Blair – rendet ígér és tiszteletet követel. De nem mindig tiszteli a tekintélyt. „Ezért fizetnie kell” – üzente egy bírónak, mert az büntetésének letelte előtt szabadlábra helyezett egy pszichopata gyilkost, aki hamarosan brutálisan megölt egy békésen kocogó fiatalasszonyt. Mire a köztársasági elnök és a miniszterelnök a független hatalmi ág, a bíróság védelmére kelt saját belügyminiszterével szemben. Sarkozy a menekültkérdésben is Amerika és Blair útját követi. Politikájának lényege: azokat engedjék be az országba, akik „hasznosak”. Jegyezzük meg: a szocialistákat osztja meg legjobban ez a kérdés. Soraikban sok a menekült, akik felháborodtak a szocialista vezetés automatikus családegyesítés és a kettős állampolgárság megszüntetésével kapcsolatos legújabb tervei miatt. A szocialisták másik fele ellenzi a szelektív, kvótákra építő bevándorlási politikát: más országok kifosztását, kizsigerelését látja benne. És nem mellesleg a terrorizmus egyik döntő okát. Bevándorlók nélkül viszont elöregedik Európa. Ennek a problémának sincs tehát megoldása. A közszolgáltatók privatizálásával, a nyugdíjrendszer átalakításával és a munka világának rugalmasabbá tételével kapcsolatban Sarkozy szintén a blairi utat követi. Pedig ezekről mi legalább annyit tudnánk mesélni neki, mint az angolok.
Ami érdekes a francia belpolitikában: Sarkozy az uniós népszavazás üzenetével ellentétes irányba indul. Több szociális gondoskodást kértek a perifériára szorult gazdák, munkások és közalkalmazottak, ő kevesebbet adna nekik. Előbb legyen gazdasági növekedés! Majd annak gyümölcseit élvezhetitek – üzeni nekik. Alternatívát Sarkozy populizmusával szemben egyelőre nem a baloldal, hanem a miniszterelnök kínálhat. Nem volt szüksége száz napkeltére, de még száz lépésre sem, s meghozta az első intézkedéseket: az állam másfél milliárd eurós támogatást nyújt az úgynevezett versenyképességi pólusoknak. A 67 kis francia Szilícium-völgynek szánt forrás feladata, hogy meghatározott régiókban, egy-egy komoly exporttal kecsegtető projekt körül együttműködést alakítson ki a vállalkozások, kutatóintézetek és oktatási intézmények között. A várt eredményt a gazdasági miniszter így fogalmazta meg: annak a vállalkozónak, akit körbevesznek és kiszolgálnak a tudományos és oktatási intézetek, nem nagyon lesz kedve kihelyezni a termelést valamelyik távoli országba. Könnyű a franciáknak – mondhatnánk erre –, nem volt olyan gazdasági miniszterük, aki ki akarta seprűzni az államot a gazdaságból, és aki a mérnöki gondolkodás elavultságáról cikkezett volna.
A francia Néppárt vezette kormánynak van ideje cselekedni: a baloldal romjaiban hever. A referendum óta mindenki összeveszett mindenkivel. Kezdték, mint mindig, a trockisták. Azután összerúgták a port a baloldal egységét akarók a szocialista hegemónokkal, a szocialista párton belül az alkotmányra nemmel szavazók az igen pártiakkal, a nem mellett kampányolók a nem mellett sem kampányolókkal és így tovább. Az ilyen káoszból szoktak felbukkanni a nagy, megváltó gondolatok.
Például az, amelyik így fest: Európa versenyképes akar lenni az Egyesült Államokkal? Rendben van. De Amerika föderatív állam, egységes szabványokkal, jogrendszerrel és a jövedelmek 30 százaléka körüli központosítási aránnyal. A másik oldalon áll Európa a maga félállamával, önállóságukat féltékenyen őrző nemzetállamaival és az uniós GDP 1 százalékát súroló büdzsével. Felveheti-e így valaha is a versenyt Amerikával? Mások azt mondják: Amerika ne beszéljen gazdasági fölényről, amíg 707 milliárd dollár az éves kereskedelmimérleg-hiány. Költségvetési ügyekben pedig egyre többen mondják: nem az agrárszektornak jut túl sok, hanem az ipari fejlesztésre jut túl kevés támogatás. Az ilyen gondolatoktól persze „padlót fognak” nemcsak az Európai Központi Bankban, hanem Svédországban is, ahol a szociáldemokrata miniszterelnök úgy látja: a svéd befizetések meredeken nőnek, feneketlen zsákba öntik a pénzeket. Nem árt emlékezetbe idéznünk Persson szavait, mikor kedvelt adóversenyünkre és a szociális dömpingre utalva hangsúlyozta: az uniós büdzsé forrásai nem arra valók, hogy Budapest, Varsó és Prága gazdagjai tömködjék a zsebüket vele.
Párizsban a miniszterelnök köréből jelezték: szó sem lehet a Franciaországnak járó agrártámogatások megkurtításáról. Azóta az Európai Bizottság költségvetési tervezésért felelős észt biztosa is egyértelművé tette: hiú remények azok, amelyeket egyesek – a gazdák szavazatainak megnyerése érdekében – Magyarországon a koppenhágai megállapodás „felnyitása” ügyében dédelgetnek. Kudarcot vallott a magyar miniszterelnök átlátszó kísérlete is, hogy a budapesti formulának nevezett ötletrohammal az Európai Unió megmentőjének képében tetszelegjen önmaga és hívei előtt.
Franciaország a keleti bővítés vesztesének tűnik, mert kikerült az unió földrajzi középpontjából. De alapító tagként, szellemi vezetőként és nagyhatalomként megkerülhetetlen, meghatározó ereje marad Európának. Mint minden félállamot, az uniót is inkább a nagyhatalmak irányítják. Gyurcsány Ferenc szerencsétlen magánszáma csak felgyorsította azt, ami már korábban is látszott: Varsó kiemelt tárgyalópartner lett a régiónkban. A mezőgazdasági politika kapcsán egymásra talált Franciaországgal. Miközben pedig elvárjuk a franciáktól a bűnbánatot a „lengyel vízvezeték-szerelőért”, elgondolkodhatnánk azon, nem volt-e némi igaza Chirac elnöknek, amikor a nyolcak levele kapcsán értésünkre adta: ajtóstul rontottunk a házba. Európa nem a Bastille.