Ferencesek a halálmenetben

Grősz József kalocsai érsek így sóhajtott fel 1944 novemberében, amikor biztos adatokat tudott meg az újvidéki vérengzésről: „A szerb partizánokhoz viszonyítva az oroszok majdnem angyalok.” Pedig az első híradások még csak a tragédia kis szeletéről számoltak be. A teljes igazságot talán ma sem ismerjük, de az érsek naplójából nyomon követhető, hogy derült napról napra több fény az atrocitásokra, hogy aztán ismét mindent a feledés homálya borítson ötven évre.

Grősz Józsefnek 1995-ben nyomtatásban is megjelent Naplóján kívül fennmaradtak egyéb feljegyzései, és ezek talán még teljesebben írták le mindazt, amit az érsek a vérengzésről megtudott: „A Bácskából eddig beérkezett jelentések szerint legalább tizenhárom papomat, valamennyi a magyar Tisza-vidék tekintélyes plébánosa volt, szörnyű kínzások után legyilkolták. Körülbelül tizenegy – leginkább német származású – még ma is deportálva vagy internálva van, ezek közül kettő halálát jelentették.” „Híveim azonban mégis aránylag el vannak látva, mert – szomorú, de való – azok megritkításáról is gondoskodtak. Az elmenekültek mellett körülbelül 30 ezer a meggyilkolt magyar hívek száma; a körülbelül 130 ezer bácskai németet pedig vagy deportálták, vagy internálták. Helyükre többnyire nem katolikus szláv családokat telepítettek.”
Pontos adatokat ma sem tudunk a vérengzésről, szerb történészek többnyire 5000 áldozatról beszélnek, szemben a 15–20 ezer fős magyar becslésekkel. A kelet-európai rendszerváltásokat követően azonban mind több
visszaemlékezés lát napvilágot, egyre alaposabban ismerhetjük meg a borzalmakat és azok kiváltó okait. A polgári lakosság példátlan lemészárlása és a kegyetlenkedések elhallgatása, kibeszélhetetlensége fájdalmas emléket jelent a túlélőknek, hozzátartozóknak és talán a nemzet nagyobbik részének is…
Az újvidéki vérengzések szemtanúi és áldozatai voltak a kisváros rendházában maradt magyar ferencesek, akik az egyre fenyegetőbb előjelek dacára úgy döntöttek, vállalják a város lakóinak sorsát. Írásos és szóbeli visszaemlékezéseik nélkülözhetetlenül fontos dokumentumai a történteknek.
Ezt a délvidéki kolostort 1942-ben alapították Schrotty Pál (1886–1960) tartományfőnök felhatalmazásával és Horváth Győző (1867–1944) kalocsai segédpüspök engedélyével. A rendház létrehozásában döntő szerepe volt a később mártírhalált halt Körösztös Imre Krizosztomnak (1909–1944), aki két rendtársával, Varga Vitállal és Monostori Imrével együtt sokat tett a Bukovinából délvidékre telepített magyarok lelki gondozásáért is. Körösztös Krizosztomot egyébként vitézségi éremmel tüntették ki, amikor vezetésével sértetlenül tért haza egy katonai alakulat a Don-kanyarból.
Az újvidéki kolostor lakói hatalmas munkát végeztek a városban és környékén. Részt vállaltak Hadiknépe és Hadikfalva lakóinak pasztorálásában, ők kereszteltek, eskettek, temettek, ők tanítottak hittant az áttelepülteknek. De ellátták a horvátokat – a leventéknek külön lelkipásztort kértek közülük –, és természetesen a magyarokat. Még a csendőrökre is volt külön idejük: kéthetenként erkölcstant tanítottak nekik.
Amikor a front egyre közelebb került az újvidéki rendházhoz, a helyi csendőrség parancsnoka többször is figyelmeztette a ferenceseket, meneküljenek el. Három szerzetes azonban – Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf és Kamarás Mihály – mindvégig kitartott. Nagy volt a dilemma, hiszen a katonai egységek és rendfenntartók elhagyták a várost, a lakosság és vele együtt a papság sem igen tudta eldönteni, menjen-e vagy maradjon. De miért is menekültek volna ártatlanul, mitől is kellett volna félniük azoknak az embereknek, akik senkinek sem ártottak? „Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!” Ez volt Krizosztom atya döntése.
És mégis félniük kellett volna a bosszú, a reváns, a „vae victis!” szellemétől. A vérengzést, úgy látszik, nem lehet megállítani. Szemet szemért, fogat fogért. Az 1942-es zsablyai zendülést, amelynek során szerb partizánok irtottak ki egy egész magyar falut, a magyar megtorlás követte, a hírhedt „hideg napok”, amikor január 21. és 23. között Újvidéken 1500–2000 fő szerbet és zsidót mészárolt le a magyar katonaság és csendőrség. Erre volt válasz a partizánok példátlan arányú öldöklése 1944 őszén, amelyet céltudatosan és előre kitervelten hajtottak végre. A gyilkosok még büszkék is voltak kegyetlenkedéseikre: néhány nappal a tömegmészárlás után plakátokon adták hírül a város lakóinak: megtorolták a „hideg napokat”.
Amikor 1944. október 23-án orosz és szerb szabadcsapatok özönlötték el a várost, olyan atrocitások kezdődtek, amilyenekre emberemlékezet óta nem volt példa a térségben. A két-három fős különítményesek minden házba berontottak, és azokat a 17–50 év közötti magyar és sváb férfiakat, akik nem tudták igazolni, hogy kommunisták, azonnal elhurcolták. A partizánok a kolostorba is betörtek, és bár eredetileg a rendkívül beteges, vézna Körösztös Krizosztom elhurcolásától visszariadtak, a házfőnök ragaszkodott hozzá, hogy a szerzetesek sorsa ne legyen különb a deportált lakosokénál. Újvidék utcáin a város és a környező falvak férfilakossága menetelt a biztos halálba.
A laktanyába vezényelték őket, ez lett az ideiglenes internálótábor. A partizánok 250–300 főt a másnapi hazatérés reményével kecsegtetve kiválasztottak a tömegből. Külön épületbe terelték őket. Közöttük volt a gyenge fizikumú, beteges, mindössze harmincöt esztendős Körösztös Krizosztom is, aki eddigre már pontosan látta sorsát, és lemondott a földi életről. Többi rendtársa a tömegben maradt. Egy óvatlan pillanatban még sikerült Kamarás Mihállyal egymást meggyóntatniuk az épület ablakán keresztül. Örökre elbúcsúztak.
Alkonyatkor kivezényelték az udvarra a lemészárlásra szánt áldozatokat. Hármasával összekötözték őket, harmonikaszó, gúnyolódások és súlyos káromkodások közepette a partizánok sorfala előtt hajtották föl-alá a szerencsétleneket, miközben puskatussal agyba-főbe verték valamennyit. Aki túlélte a megpróbáltatást, azt a halottakkal együtt teherautóra hajigálták, az ártérre szállították, talán agyonlőtték, és utána elföldelték. Tömegsírjuk ma is ott van. De ez rengeteg munka volt, amelyhez a partizánok nemigen szoktak hozzá. Ezért a Temerinből idehajtott csángókat, mintegy kilencszáz férfit eleve csákánnyal, lapáttal vezényelték ki. Az erdő szélén megásatták velük a sírjukat, majd valamennyit belelőtték. Az ő bűnük igen nagy volt, hiszen olyan házakban jelöltek ki számukra lakóhelyet, ahonnan korábban szerbek menekültek el. Meg kellett halniuk.
Az életben hagyottak közül nyolcszáz embert, köztük a ferenceseket is, átszállították a Dunán Péterváradra. A kazamatákba zárt szerencsétlen embereknek egyre kevesebb illúziójuk lehetett sorsuk alakulásával kapcsolatban, a két ferences atya egész éjszaka gyóntatott. Már tudták, miért rendelte ide őket a Gondviselés! De a megpróbáltatásokat ők is egyre kevésbé tudták elviselni.
Különösen Kovács Kristóf. Ez a fiatal, huszonkilenc esztendős szerzetes pap tudatosan készült a vértanúságra. Amikor a német megszállás után már nemigen akadt rendtársa, aki az újvidéki lelkipásztorságot vállalta volna, Kristóf atya azzal a meggyőződéssel utazott Délvidékre, hogy ha Krisztus üdvözíteni akarja, vértanúvá fogja tenni. Így is történt.
A péterváradi kitérő után hamarosan továbbterelték a tömeget Indjija község felé. Kovács Kristóf fáradhatatlanul vigasztalta a beteg és rászoruló embereket. „Ne aggódj, kis pajtásom!” – mondogatta a reményt vesztetteknek. Egyik alkalommal jótevőik segítségével sikerült egy kis üvegcsében bort és ostyát kapniuk a táborban, együtt készültek az esti szentmisére. Amikor este Mihály atya kérdezte tőle, hol van a bor, kiderült, hogy Kristóf atya az egyik betegnek adta szíverősítőül. „Mi meg úgyis imádkozhatunk Jézus urunkhoz” – mondta.
A továbbhajtott emberek közül 200-200 főt romeltakarításra vezényelték. Valószínűleg velük is végezni akartak. Puskatussal verték agyba-főbe a szerencsétleneket. Páter Kristóf lába az úton súlyosan megsérült, oldalát bajonettel hasították fel, fejét puskatussal verték be, a bőre a homlokáig felhasadt. Sebeiből ömlött a vér. Társai próbálták megitatni, de már nem volt remény: „Sic debuit esse” – így kellett történnie, súgta oda utolsó szavával rendtársának, és meghalt.
Végeztek a partizánok azzal az ártatlan svájci kapucinus szerzetessel is, akinek egyetlen bűne az volt, hogy feltűnő, mintás gyapjúpulóvert viselt. Lecibálták róla az értékes ruhadarabot, és SS-zubbonyt adtak rá. Hiába próbálta magyarázni, hogy nem SS-tiszt, ettől kezdve a többieknél is gyakrabban kellett bántalmazást elszenvednie. A gyűlölt nácit bárki, bármikor kínozhatta. Megpróbáltatásainak egy éjszakai gyilkosság vetett véget: reggelre a faluszéli trágyadombon találtak rá a holttestére, a fejét fejszével hasították ketté.
A fogolytábort decemberben oszlatták fel. A ferencesek közül egyedül Kamarás Mihály atya maradt életben, egy szerb szénásszekérbe bújva sikerült visszaszöknie Újvidékre, majd néhány hónap múlva Magyarországra. Egyetlen hírvivőként jött, hogy értesítse a rendtartomány vezetését társai vértanúságáról. Sic debuit esse.