Hirdetésen vett régész

K ö n y v e s h á z

Amikor Fidel Castro a balatoni sétahajóról megpillantotta a tihanyi templom két tornyát, noha a protokollprogramban nem szerepelt, mindenképpen látni akarta, mi van odafönt. Az apátság falai közt működő múzeumban éppen új kiállítás felállításán dolgoztak, így a kopott kezeslábasban tevékenykedő igazgató mutatta meg a félsziget látnivalóit az olajzöld katonaruhába bújt kubai államférfinak. A Tihanyi alapítólevél kinagyított másolatához érve Castro szépen olvasni kezdte a kilencszáz éves latin szöveget. A történetet – sok más érdekes história mellett – Éri István muzeológus idézi fel abban az életútinterjú-kötetben, amelyet Kaiser László hozott tető alá, s amelyet a Hungarovox Kiadó jelentetett meg pár héttel ezelőtt.
Nagy divat mostanában nyilvánosságnak szánt beszélgetések formájában számot adni nehéz időkön átívelő pályafutásokról. A műfaj mágikus adománya, hogy úgy világítja be – méghozzá a legapróbb részletekig – az immár történelemmé kövesedett múltat, hogy közben – a „bizalmas közlés” attitűdjének köszönhetően – minden történés, adat és tapasztalat személyes élményévé válik annak is, aki olvassa vagy látja, hallgatja a vallomást. Az emberismeretből, de a diplomácia tudományából is minden időben jelesre vizsgázó Éri István ráadásul pontosan tudja, hogy ez a „szemfényvesztés” – az életútvallomás szubjektív alapállásából – miként fokozható. Végtelen szerénységgel, tárgyilagosan szól tehát önmagáról is, de a világról is, amelyben élnie adatott. Nem akármilyen éveket pásztáz végig az Egy apróhirdetésen vett régész emlékezései alcímet viselő kötet. Az 50-es, 60-as, 70-es, 80-as évtizedet, a Rákosi-, majd a Kádár-korszak kultúrpolitikáját, ahogyan a muzeológia, a műemlékvédelem és a régészet térfeléről megismerték a szakemberek. Pontosabban: a szigorúan vett szakmai körökön kívül rekedt munkatársak. Éri Istvánnak, aki magyar–történelem szakos bölcsészdiplomával került a pályára (apróhirdetésen vett régész, így csúfolták a Nemzeti Múzeumban), szinte sosem bocsátották meg a régészet, a muzeológia nagy emberei, hogy nem náluk tanult, nem mellettük inaskodott. Ő azonban ebből a kénytelen és örökös outsiderségből is tőkét kovácsolt, olyan tevékenységeket is kitanult, olyan feladatokat is vállalt, amelyekhez szakdiplomával rendelkező kollégái nem értettek (vagy nem láttak fantáziát bennük), ám a hazai műemlékvédelemnek a szolgálatára voltak. Hogy a „vas és acél országában” közművelődési program és idegenforgalmi látványosság lett a diósgyőri, a gyulai vár, Sárospatak és Nagyvázsony, Csobánc romjai s Pusztaszer (már ami e két utóbbiból a helyi tüzérparancsnokok céllövészeti gyakorlatai után megmaradt), az az ötletgazdag, merész és szerteágazó közművelődési akciókra vetemedő Éri Istvánnak is köszönhető. Nem egy, korunknak fontos tudományos publikáció szintúgy. Annak a László Gyula professzornak a Szent László-könyve például, aki az ötvenes években azt írta Éri Istvánról, hogy tudományos munkára alkalmatlan, de közművelődési tevékenységre jó, még 1993-ban sem jelenhetett volna meg, ha Éri István nem bábáskodik körülötte. (Kérdezte is az agg professzor, miért fordított oly rengeteg munkát könyvének megjelentetésére. Éri akkor felidézte neki a negyven évvel korábban írt szakmai véleményt…)
És – ami a múlt tárgyi emlékeinek a mentésénél, restaurálásánál és múzeumi védelménél is többet jelentett – keserű jelenükből segítette kizökkenteni honfitársait, felnőttet és gyereket egyaránt Éri István, amikor történeti heteket szervezett, korhűen berendezett vármúzeumokat nyitott meg, kiállítótereket és emlékházakat hozott össze mellőzött képzőművészek alkotásainak a bemutatására. Hogy miből kellett itt kizökkenteni a népet az „emberarcú” szocializmus éveiben? Erről is izgalmas fejezeteket találni a Hungarovox kiadványában. Alighanem még a történészek számára is újdonságként szolgálnak Éri István azon visszaemlékezései, amelyek a Petőfi Kör szerveződését (DISZ-es kisajátítását, átprofilírozását), majd pedig a Nemzeti Múzeum 1956-os belső történéseit írják le. De legalább ilyen megdöbbentő az a „lajstrom”, amelyet a műemlékvédelmi szakma 1956 utáni meghurcoltjairól állít össze a nyilatkozó. Külön bekezdésben emlékezik azokra, akiket „ellenforradalmi” tevékenységükért úgy „büntettek”, hogy egyetemi tanárrá neveztek ki, publikációs lehetőségeket biztosítottak számukra, vagy rendkívüli jutalmakat utaltak ki a nevükre, s egy másik bekezdésben azokat idézi meg, akiket feljelentések és koholt vádak alapján csuktak börtönbe, tettek szakmailag is, emberileg is lehetetlenné hosszú éveken át.
A könyv utolsó fejezete az új évezred eseményeit veszi sorra, a 2000 és 2005 közötti életszakaszt. Nem túl vidám sorokat olvashatunk ezeken az oldalakon sem. Egyedül a „botcsinálta régész” zárszava lop némi derűt gondolataink közé, amikor a vallomástevő Éri István iparkodó paraszt őseihez méri önmagát. Az életútjának summázatát fogalmazgató férfiúnak ugyanis nincs fontosabb kérdése hetvenvalahány évével kapcsolatban, mint hogy: „Mit szólnának eleim, ha látnának?” A túlsó partról, persze, nem érkezik felelet. Aki azonban a Hungarovox kiadványát végigolvassa, az innenső parton is megfogalmazhatja a maga válaszát: alighanem büszkék lennének az unokájukra, aki voltaképpen sohasem akart mást, csak magyarságát bizonyítani.
(Kaiser László: Éri István. Egy apróhirdetésen vett régész emlékezései. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 1400 forint)