(HRABAL II.)
Mert focista – is – volt… ahogyan egy másik külvárosi futballista, aki közben jegyzetelt. Henc! Láb(jegyzetelt.) Talán nemcsak ebben volnánk rokonok és lelkek. (Mindkettővel.) És rokonok vagyunk még Móricz Zsigmonddal, Szabó Istvánnal, Koltaival, Eperjessel is. De – visszamenve az elejére – számomra nem Hrabal II., hanem I. (és oszthatatlan). Tekintsük A halmazt. (A szavak csodálatos életéből.)
Ahogy nekem Kocsis is! (Igaz, Hrabal Hidegkutival zsebcselezik.) – A mai napig fáj, hogy Hidegkuti hármat, a hatból… (nem azért, mert emtékás volt). Kocsis meg (akkor) csak egy kapufát. Kár, hogy csak utólag pótolta… (kárpótolta). Ínszakadás után, törött vállal is még kettővel, a Wembleyben… és kettővel az első félidőben. (1960 tavaszán, EK-visszavágón, a Wolverhampton Wanderers ellen.) És fáj, igen, hogy még spanyol válogatott se lehetett… Kubalával ellentétben… Puskás meg világ is… – Lehet, hogy jtáékban Kocka felnőtt Puskás mellé, felnőtt Czibor mellé is, de alkalmazkodásban egyikük sem nőtt fel? (Bocsák Miklóst idézem.) – Alkalmas mondat mindenhonnan kerülhet… „Kinyílt az ajtó” – Jósika. „Tálalva van”. (Viktor Hugó.) – Azért, ha játszottam is volna Puskás ellen – Liebrich csúnya „falt”-ját már nem ismételve –, gáncsnélküli lovagként el kell ismernem, Öcsihez viszonyítva még a napnak is – ha lehet, nem bal lábbal –, de korábban kell felkelnie.
A kudarcnál hagytam múlt héten abba. Nem hagyom… A kudarc ellenére… (sem.) Folytatom Hraballal és Szepesivel. „Jönnek a csehszlovákok! Jönnek a csehszlovákok!” A magyarok is… (’68-ban). Azt hiszem (Hrabal) a művészet leginkább éppen a futballhoz hasonlítható… Szerintem az a focimeccs a legszebb, amely már-már megnyertnek látszik, ám az utolsó percekben végül mégis vereség lesz belőle. Ez a görög dráma…
Mindig nyernünk kellett, máskülönben boldogtalan lettem volna. A próza számára a világon a legalapvetőbb játék a futball, mert a futball egy olyan játék, melyben rendszerint nem a jobbik győzedelmeskedik. A külső szemlélők számára szórakozás, dráma az átélők szemszögéből.
Hrabal állandóan a „Ki vagyok?” kérdésével kínozta magát – idéztem volt a Hrabal I-ben. Magam is jópár sorában (sorsában) magamra ösmertem. Akkor hát újból – de nem utoljára – a kérdést fölteszem: – Mi? Atyánk! ki vagyok a Földön? (De úgy Isten: igazából.) Oidipuszi szigorral (következetességgel) Mensáros László pár sorát még idebiggyesztem. – Ha már a XX. század idill-kollázsa könyvemet némiképpen Mensáros 20. század című legendás előadóestje – is – ihlette… Hát akkor kalandra… – kudarcra – fel! Volt egyszer 1 (ilyen egyszerű, nagyszerű) csapat… (nevelt) fiaim, a Fradi és az én kezdőbetűimmel, FRALAPAS néven. De egyre nagyobb a hiányérzetem. Főként az elegendő szeretet hiányzik belőlem és a világból is. Egyre ijesztőbb a kép, milyen kevéssé tudja elvégezni dolgát az ember e téren. Valami érdek mellék-íze van a kapcsolatoknak, s az ember nem meri azt mondani: bennem a szeretet lakozik, én tudom, mi a szeretet. Pótcselekvésként pénzért megváltja, s nem igazi odafigyeléssel. Tudom, hogy nem lehet megtanulni, megszerezni, de nem lehet belenyugodni sem, hogy nincs. Ez folytonos küzdelem. Nem akarok a világban levő bajok egyik oka lenni. Éppen ezért az egyéni szeretet gyakorlásán kívül minden más pótcselekvés, aszpirin a rákra, tüneti kezelés. Ne akarjon az ember annyira s mindenáron boldog lenni, számítsa be a betegséget, a kudarcokat is. Lazuljon fel. Vegyük tudomásul, hogy mások életét görcsös akarással és kívülről úgyse tudjuk megoldani. Hátha neki egészen más a jó, mint amit mi gondolunk, s erőltetünk. A másik elviselése is hozzátartozik a mi boldogságunkhoz. Ezért döntő dolog a szeretet. Ha az emberek hinnének abban, hogy létünk egy nagy egység része, s egymásért is felelősséggel tartozunk, felszabadultan élnének. Ezért különösen nem lehet egymást zavarnunk. Az önérvényesítés izgatott görcse gyakran elkap bennünket: mikor, ha most nem? Hát máskor és máshol! Mindenkinek garantálom: happy end a vége. A dolgok egyensúlyba kerülnek; de nem öt perc múlva. A zseniális színdarabok azért zseniálisak, mert egy életet járnak be. És valamennyi beleérez a világ harmóniájába, az igazság mindegyikben győz. Semmi nyugtalanság, csak be kell látni: még hetven év sem elég a teljességhez. Márpedig az életnek teljesség nélkül nem lenne értelme.
P. S. Ha didaktikus is: az én drága Krizbai Bandi barátom (magyarosítottan: Irgalmas Szamaritánus), július 7-én volt 70 éves. Idáig magánügy, rendben, ezért nem írtam volna ide… csupán azért tettem, mert rá igen jellemzően (példaszerűen) még ennek az igazán kerekded évszámának pontos dátumát is azoktól tudta meg (nagyon enyhe viszonzásképpen), akiken szinte hetven éven át önzetlenül csak segített-segített-segített. A Jóisten ütet…!)
(S ne sors keze.)
A tiszás Bruti sietett Aranyosi Péter segítségére, ő is cigányozott egy kiadósat
