(irigykedjek-e…)

Én nem tudom, hogy az irigység mekkora szerepet játszik az emberiség történetében és különösen az osztályharcban. A baloldali forradalmárok sohasem beszéltek irigységről, azt állították, hogy legfőbb törekvésük a szabadság és az egyenlőség, s ezt minden esetben gyilkos rabsággal és önmaguk gazdagításával vélték elérni. Ortega szerint a forradalmárok belső mozgatóereje mindig az volt, hogy vágytak bejutni az uralmon lévők vadaskertjeibe, hogy az ott lévő szarvasokat, nyulakat és fácánokat zsákmányul ejthessék. Valami ilyesmi történt akkor is, amikor, teszem azt, Magyarországon a hivatásos forradalmárok beültek a bankárok rózsadombi villáiba, majd természetes és törvényes – „mi az hogy!” – privatizáció után hetedíziglen ott ragadtak. Káin irigysége, amely Ábel legyilkolásához vezetett, inkább eszmei természetű volt, testvérétől Isten szerető figyelmét irigyelte, amit egyébként az érdemei elismerésének, másrészt szerencséjének köszönhetett.
Be kell vallanom, hogy nemrégiben magam is átestem egy csöpp káinizmuson. A bátyám, akit egyébként mióta az eszemet tudom, nagyon szeretek, kissé megzavart a szerencséjével, amit mi egymás között horgászmalacnak nevezünk. Hetekig kínlódtam, hogy fogjak egy nyomorult pontyot, s eközben már-már eljutottam G. gyerek népi szókincséig, de csak hitvány keszegek akadtak a horgomra. Erre jön a bátyám Zalaegerszegről, hozza a horgászmalacot, fog egy hatkilós pontyot, majd hazamegy. Távozása után másfél hétig mindent elkövettem, hogy helyreüssem a becsületemet; keszeg keszeg hátán, ponty sehol. Jön a bátyám, és a harmadik napon fog egy tizenhárom kilós pontyot, s ekkor kezdem úgy érezni magam, mint Káin, akinek sehogy sem akart felfelé szállni az áldozati füstje. A bátyám tömött hűtőtáskával távozott, és úgy éreztem, igazából nem nagyon vágyom arra, hogy a horgászmalaccal sürgősen visszatérjen. Akkor, hogy az áldozati Káin-füst még jobban csípje a szememet, a szomszédomban, tőlem harminc méterre horgászó R. Ernő este kilenckor fogott egy ötvennégy kilós, kétméteres harcsát, amely öt órán keresztül hurcolta csónakostul ide-oda a Balatonon, de Ernő végig kitartott, s puszta kézzel, könyökig véresen bevonszolta a halat a ladikba. Káin ilyesmiért két Ábelt is agyoncsapott volna.
Ezután elhatároztam, ha a fene fenét eszik is, a következő napokban fogok valami normális halat. Ekkor természetesen frontbetörés jött, ami miatt egy hétig fűteni kellett júniusban, és még a leghülyébb ember sem próbálkozott horgászattal. Én sem.
Káin mérge ott volt továbbra is a szívemben, azt hittem, minden ellenem esküszik. Ámde egy napon kibukkant a kék ég a felhők mögül, és én teljes letargiával a szívemben kieveztem a nádas szélére a horgászkaróimhoz. Este kilenckor fogtam egy háromkilós pontyot. Ez nem volt igazi gyógyír. A horgászmalacra gondoltam, akit lehet, hogy bátyám éppen vakargat Zalaegerszegen, amikor a bojlival csalizott horgászbotom úszója billegve felemelkedett. Bevágtam, és a következő pillanatban valami iszonyú erő ragadott magával. Alig volt időm eloldozni a karóról a csónakot, máris siklani kezdtünk bele a vaksötét éjszakába. Ötven percig fogalmam sem volt arról, mi vontat. A hal fel-alá vonszolt, kerülgettem a nádcsomókat, az orsó időnként felsikoltott, nem éreztem mást, csak valami nyers erőt, amely újra és újra a mélység felé tör. Azt hittem, harcsa. Az ötvenedik percben a homloklámpám fényében megpillantottam a halat: iszonyatosan nagy ősponty volt. Negyedóráig küzdöttünk még, akkor a felszínre jött. Ha ezt sikerül kifognom, gondoltam, miközben a szákért nyúltam, soha többé nem leszek irigy.
És sikerült. Egy méter hosszú, húszkilós tőponty volt, a Balaton legősibb és legerősebb hala. (Miközben ott feküdt a csónak alján, s közben farkának egy-egy legyintésével megpróbálta eltörni a sípcsontomat, még Gyurcsány iránt sem éreztem neheztelést.)
Hogy a horgászmalac mikor ült be a csónakomba, én nem tudom…