Képkockák 1956-ból (1.)

A felhívás szívet melengető: a Magyar Nemzeti Múzeum lapunkban is közzétette szándékát, hogy 2006-ban, az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján reprezentatív fotókiállítást rendez olyan felvételekből, amelyek eleddig az ismeretlenség homályában voltak. Ettől a szándéktól vezérelve azzal fordult a széles közvéleményhez, hogy a forradalom napjaiban készített amatőr felvételekkel járuljon hozzá a kiállítás sikeréhez.

Mottó: „Az emlékeink mindig régiek, a reményeink pedig újak.” (Ismeretlen)

A felhívás óta egymásnak adják a kilincset a múzeum történeti fényképtárában azok, akik a felejthetetlen napokról képkockákat őriznek. Padlások, könyvespolcok, sublótfiókok zugaiból kerülnek elő olyan fotók, amelyek visszapergetik az idő kerekét, és egy olyan zónába jutunk, amelyről napjainkban csak álmodozunk: az akkori összefogásról, az egységről, a közös gondolkodásról és akarásról árulkodnak a képek. A fényképekbe sűrített pillanatok emlékeket hordoznak, tépnek fel, simítanak el. Akik még átélték a történelmi napokat, hozzáteszik a képekhez személyes élményeiket, s akik utána születtek, elcsodálkoznak: hát ilyen is volt a fővárosban?
A fényképek is őrzők a strázsán. Őrzik a napfelkeltét és a naplementét. A megismételhetetlent, a rendkívülit. Ki gondolta volna 1956-ban, hogy ötven évvel később ezek az amatőr felvételek úgy vonulnak majd be egy kiállítóterem falaira, mint a vadvirágok a rózsák között: szerényen, de ünneplőbe öltözve, kicsit lehajtott fejjel, de szeplőtlenül. Hát így gyülekeznek a fotók a múzeum fényképtárának asztalain, hogy jövőre megmutassák arcaikat és fennen hirdessék a forradalom üzenetét. A fényképek készítői az élet krónikásai, akiknek „nyelvezetét” a világ minden részén megértik.

Thomas Mann írta egy helyütt: „A fényképezés művészete kiválasztja az egyes tárgyat a jelenségek tömegéből, elszigeteli, kiemeli, jelentőssé teszi, lelket ad bele; szeretném tudni, mi mást csinált volna a művészet, s mi mást csináltak a művészek?”
Ez a gondolat foglalkoztatja az embert, ha az 1956-os fotókat nézi. Egy kép a Bakáts térről. Egy sír a templom bejárata előtt. Abszurd helyzet. A tovatűnő pillanatok szárnyán röppenő látványt mozdulatlanná varázsolja a fényképezőgép memóriája, a brómezüst réteg, és a képzelet a mozdulatlan képbe sűríti a történteket. A sírban egy 15 éves fiú fekszik. A Bakáts téri templom tornyából adott le – a legenda szerint – a Kiliánban lévőknek jelzéseket, de valószínűleg a Corvin közieknek jelzett. Az oroszok lelőtték a fiút, akit a templom bejárata előtt temettek el. (A templom oldalában elhelyezett szoboralakban a művész neki állított méltó emléket.)
Utcák, terek sírhantjai felett erősödött meg 1956-ban a szabadság vágya, fogalmazódott meg az emberi élet igénye. Ezeknek a síroknak külön történetük van. Ahogy az archaikus népi imádságban áll: „Bévettetém Ádámnak magjával. / Elboronáltatám anyai jajszókval.”
Ilyen imádság kísérte az utcai sírokban eltemetett halottakat, akik fölött a polgárok őrködtek, amíg ki nem hantolták és el nem szállították őket a temetőkbe. A sírdombokra pedig – a mécsesek mellé – virágokat vittek. Nem volt egyetlen utcai sír sem, amelyen ne lett volna friss virág. „A síromra ültessetek violát / Hűtlen babám hadd sírhassa ki magát” – énekelték egy, a Monarchia korában keletkezett népballadában.
Egyszer meg kellene írni az ’56-os utcai sírok történetét is, de félő, hogy egyre nehezebb. Vajon kik voltak a sírásók, akik a végtisztesség első állomásán imát mondtak?

A 92 éves Kamuti Jenőné ma is a Ráday utca 49-es számú házban, a Bakáts tér sarkán lakik, ahol 1956-ban is lakott. Szobáinak ablakai a templom bejáratára néznek. Az idős asszony így emlékezett a felemelő napokra:
– Itt a Ráday utcában is jöttek a gyerekek, köztük a nagyobbik fiam osztálytársai, akik abban az évben érettségiztek, a vállukon cipelték a fegyvert. Mi kint álltunk az erkélyen, a gyerekek lentről integettek. Egyikük felszólt a fiamnak: „Te nem jössz velünk?” Persze a fiam is ment volna, amikor egy másik gyerek rávágta: „Te ne gyere, te másképpen szerezzél dicsőséget a hazának!” Akkor már a fiam válogatott vívó volt. (Kamuti Jenő 1956 és 1958 között három ifjúsági vívó-világbajnokságon volt ezüstérmes – a szerk.) Ez a mondat megdöbbent ma is. Egy 18 éves fiú gondolkodott így, akinek a vállán ott volt a fegyver… Villany mindig volt a házban, még a nagy lövöldözések, harcok közepette is. A pékek sütöttek, az emberek szerették egymást. Itt már nem volt kommunista, csak magyar. A Ferenc körúton a fákra ragasztva csodálatos forradalmi versek buzdították az embereket.
A Bakáts utca végén állt egy tank, amely lőtte a templomot, és célba vette a tömeget is, amikor az emberek temettek, és közben énekelték a Szózatot. A tömeg azonban nem mozdult. Felemelő pillanat volt. Sirattuk magyarságunkat, és jó volt egységesnek lenni. Különben nem mertünk az utcán járkálni, mert állandó lövöldözés volt. Nem tudom, hogy a környéken hány halott volt, kiknek a gyermekei lehettek azok, akiknek a sírját aztán egyik napról a másikra eltüntették. A házunkat is érte találat, a tartópillérek sérültek meg. Félő volt, hogy összedől a ház. Jellemző az összefogásra, hogy mi, lakók egy akarattal – mert akkor mindenki egy akaraton volt – egy Lónyay utcai építkezésről szerzett anyagokkal feldúcoltuk az épületet. A lakásunk utcai részén is belőttek. Évekig őriztem egy nagy repeszdarabot. Hogy minek köszönhettük az erőnket, a megmaradásunkat? A hitnek, s egy bibliai mondatnak: „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul.”