Kiemelt pillanat

K ö n y v e s h á z

Az alföldi nagygazdáról az 1860-as években készített fotográfiát úgy festették ki, akár az akvarellt. A Néprajzi Múzeum gyűjteményéből való fénykép, miként az ünnepi viseletben pompázó ormánsági lányokat ábrázoló kromotípia vagy Barna János faragójuhász-portréja, régi idők, életek és kultúrák hírnöke. Azon túl múzeumi tárgy, az etnográfiai szakkutatás fontos segédeszköze.
A néprajzkutatók szinte már a fényképezés (h)őskorában felismerték, milyen pompás lehetőségekkel szolgálhat számukra a fotográfusmasina. Kezdetben, a XIX. század utolsó harmadában, de még a XX. század első éveiben is hivatásos fényképészeknek – fényírdák alkalmazottainak – a munkáira támaszkodtak, vagy amatőröket vettek maguk mellé, ha gyűjtőutakra indultak, később pedig a „képpel való jegyzetelés” legfőbb adományával, a pontos adatrögzítéssel is számolva maguk is fényképezőgéppel fölszerelkezve vágtak neki a világnak. Száz esztendővel azután, hogy Louis Lumiére a francia tudományos akadémia színe előtt ismertette a színes fotó, azaz a színes diapozitív készítésének titkait, az autokróm eljárást, a hazai muzeológusok is rádöbbentek, micsoda kincset jelent gyűjteményeik archív fotóanyaga. Színes néprajzi fotóiból káprázatos kiállítást rendezett a Néprajzi Múzeum, majd pedig tudományos konferenciát szerveztek a Dunakanyarban. A kiállítás képanyagából is, a tanácskozás előadásaiból is könyvet állított össze a Néprajzi Múzeum, a két kiadvány, túlzás nélkül állítható, a néprajzi fotográfiákkal kapcsolatos ismeretek fontos tárháza. Fejős Zoltán és Fogarasi Klára írásaiból nemcsak az etnográfiai fotó figyelemre méltó története olvasható ki, de a „műfaj” ígéretes jövője is. A fotótörténeti múltnak a néprajztudomány szempontjai szerinti részletezése számos, eddig nagyobbrészt ismeretlen mozzanatra világít rá. Például ki gondolta volna, hogy már maga Orbán Balázs is igyekezett a fényképezés dokumentációs lehetőségeit kihasználni, megjelent munkájában azonban nem az igen körülményes eljárással készített fényképei láthatók, hanem az ezek alapján készült rajzok, fametszetek. Az 1970-es években napvilágot látott Székelyföld-kiadásban azután a Kriterion Kiadó 164 – a csodával határos módon megmaradt – felvételét is hozzácsatolta a rajzos, fametszetes illusztrációkhoz.
Az 1860–70-es években egyébként szép sikereket hoztak a magyaroknak az „ethnographiai felfogású fényképek”. A londoni világkiállításon a viseleti bemutató, a „női viselet delisége” bűvölte el Európát, az 1878-as párizsi világkiállításon a betyáros fényképsorozatnak volt sok bámulója. Ez idő tájt már a jó nevű fényképészeti műtermek, a „fényírdák” igyekeztek felvételeiken a színeket is rögzíteni, a festészetben valamelyest jártas segédeket alkalmaztak, akik az albumin fényképek barnás színét átfestették. Jó szolgálatot tettek ezzel későbbi korok kutatóinak, akik ily módon a színes fotózás meghonosodása előtti évekből származó képekről is le tudják olvasni a színeknek azt az összetett jelzésrendszerét, amely a magyar viseleteken megmutatkozott. A legtöbb etnográfiai értékű felvétel ugyanis ünnepi viseleteket örökített meg, fiatal nők öltözékét, fejfedőiket, menyegzői beöltöztetésüket, a férfiak speciális ruhadarabjait, csikós szűrt, bőrmellest, ködmönt.
A Trianon utáni nemzeti sokk hatására, amikor fokozott mértékben fordult az érdeklődés az elcsatolt, valamint a megmaradt falvak népe felé, a hétköznapi és az ünnepi szokások is fontos témát jelentettek az etnográfusoknak. Gönyey Sándornak köszönhetően, aki 1923–30 között szinte az egész országot bejárta, de mások jóvoltából is nemcsak a betlehemjárásról, a menyasszonyporkolásról alkothatunk így utólag fogalmat, de a hétköznapok történéseiről is. Hogy miként kapáltak, arattak, pincéztek eleink. Miközben pedig Gönyey s kollégái, Györffi István, a kolozsvári Ébner Sándor egyre több dialemezre rögzített és autokróm néprajzi felvételt készített, szép csöndben a fotográfia is az etnográfia egyik ágazata lett. A jelenlegi néprajzkutatók számára nem az a kérdés, hogy készítsenek-e felvételeket a még itt-ott fellelhető falusi, városi kismesterekről, az angyalföldi kovácsmesterről, a „krémeskirályról”, a vándorköszörűsről, a székelyföldi szűcsdinasztia legifjabb tagjáról (Frankl Alionának tekintélyes sorozata van róluk), hanem az, hogy álló- vagy mozgóképen örökítsék-e meg őket. A szakemberek, terepjáró etnográfusok és intézményhez kötött muzeológusok egyaránt tisztában vannak azzal, hogy a fényképezés óriási változásokat él meg napjainkban. Fogarasi Klára szerint a digitális kamerára való átállás lényegében ahhoz a nagy korszakváltáshoz mérhető, mint amikor az üveglemezt celluloidra cserélték a fényképezők. A jelenlegi és a még meg sem jósolható változásokkal is számolva megpróbálják újraértelmezni a fotográfia szerepét a muzeológiában. Felkészülnek az új lehetőségekre, például az új témák számbavételére, de közben nem feledik azt sem, ami a tudományos igénnyel készített fényképfelvételen változatlan. Kiemelünk egy pillanatot, mondják, amely az egész – folyamat, jelenség, eseménysor – reprezentánsa és öszszegzője lehet, s a pillanatnyi jelenségek mögött láthatóvá válik a dolgok rejtett arca. Közös hagyományvilágunk. Nemzeti összetartozásunk, igen.
(Fotó és néprajzi muzeológia. Tanulmányok. Szerk.: Fejős Zoltán. Fogarasi Klára: Színes néprajzi fotók. Autokróm felvételek a Néprajzi Múzeum gyűjteményéből. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2004. A kötetek ára: 1980 és 2800 forint.)