Kiemelt pillanat

K ö n y v e s h á z

Lőcsei Gabriella
2005. 07. 15. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az alföldi nagygazdáról az 1860-as években készített fotográfiát úgy festették ki, akár az akvarellt. A Néprajzi Múzeum gyűjteményéből való fénykép, miként az ünnepi viseletben pompázó ormánsági lányokat ábrázoló kromotípia vagy Barna János faragójuhász-portréja, régi idők, életek és kultúrák hírnöke. Azon túl múzeumi tárgy, az etnográfiai szakkutatás fontos segédeszköze.
A néprajzkutatók szinte már a fényképezés (h)őskorában felismerték, milyen pompás lehetőségekkel szolgálhat számukra a fotográfusmasina. Kezdetben, a XIX. század utolsó harmadában, de még a XX. század első éveiben is hivatásos fényképészeknek – fényírdák alkalmazottainak – a munkáira támaszkodtak, vagy amatőröket vettek maguk mellé, ha gyűjtőutakra indultak, később pedig a „képpel való jegyzetelés” legfőbb adományával, a pontos adatrögzítéssel is számolva maguk is fényképezőgéppel fölszerelkezve vágtak neki a világnak. Száz esztendővel azután, hogy Louis Lumiére a francia tudományos akadémia színe előtt ismertette a színes fotó, azaz a színes diapozitív készítésének titkait, az autokróm eljárást, a hazai muzeológusok is rádöbbentek, micsoda kincset jelent gyűjteményeik archív fotóanyaga. Színes néprajzi fotóiból káprázatos kiállítást rendezett a Néprajzi Múzeum, majd pedig tudományos konferenciát szerveztek a Dunakanyarban. A kiállítás képanyagából is, a tanácskozás előadásaiból is könyvet állított össze a Néprajzi Múzeum, a két kiadvány, túlzás nélkül állítható, a néprajzi fotográfiákkal kapcsolatos ismeretek fontos tárháza. Fejős Zoltán és Fogarasi Klára írásaiból nemcsak az etnográfiai fotó figyelemre méltó története olvasható ki, de a „műfaj” ígéretes jövője is. A fotótörténeti múltnak a néprajztudomány szempontjai szerinti részletezése számos, eddig nagyobbrészt ismeretlen mozzanatra világít rá. Például ki gondolta volna, hogy már maga Orbán Balázs is igyekezett a fényképezés dokumentációs lehetőségeit kihasználni, megjelent munkájában azonban nem az igen körülményes eljárással készített fényképei láthatók, hanem az ezek alapján készült rajzok, fametszetek. Az 1970-es években napvilágot látott Székelyföld-kiadásban azután a Kriterion Kiadó 164 – a csodával határos módon megmaradt – felvételét is hozzácsatolta a rajzos, fametszetes illusztrációkhoz.
Az 1860–70-es években egyébként szép sikereket hoztak a magyaroknak az „ethnographiai felfogású fényképek”. A londoni világkiállításon a viseleti bemutató, a „női viselet delisége” bűvölte el Európát, az 1878-as párizsi világkiállításon a betyáros fényképsorozatnak volt sok bámulója. Ez idő tájt már a jó nevű fényképészeti műtermek, a „fényírdák” igyekeztek felvételeiken a színeket is rögzíteni, a festészetben valamelyest jártas segédeket alkalmaztak, akik az albumin fényképek barnás színét átfestették. Jó szolgálatot tettek ezzel későbbi korok kutatóinak, akik ily módon a színes fotózás meghonosodása előtti évekből származó képekről is le tudják olvasni a színeknek azt az összetett jelzésrendszerét, amely a magyar viseleteken megmutatkozott. A legtöbb etnográfiai értékű felvétel ugyanis ünnepi viseleteket örökített meg, fiatal nők öltözékét, fejfedőiket, menyegzői beöltöztetésüket, a férfiak speciális ruhadarabjait, csikós szűrt, bőrmellest, ködmönt.
A Trianon utáni nemzeti sokk hatására, amikor fokozott mértékben fordult az érdeklődés az elcsatolt, valamint a megmaradt falvak népe felé, a hétköznapi és az ünnepi szokások is fontos témát jelentettek az etnográfusoknak. Gönyey Sándornak köszönhetően, aki 1923–30 között szinte az egész országot bejárta, de mások jóvoltából is nemcsak a betlehemjárásról, a menyasszonyporkolásról alkothatunk így utólag fogalmat, de a hétköznapok történéseiről is. Hogy miként kapáltak, arattak, pincéztek eleink. Miközben pedig Gönyey s kollégái, Györffi István, a kolozsvári Ébner Sándor egyre több dialemezre rögzített és autokróm néprajzi felvételt készített, szép csöndben a fotográfia is az etnográfia egyik ágazata lett. A jelenlegi néprajzkutatók számára nem az a kérdés, hogy készítsenek-e felvételeket a még itt-ott fellelhető falusi, városi kismesterekről, az angyalföldi kovácsmesterről, a „krémeskirályról”, a vándorköszörűsről, a székelyföldi szűcsdinasztia legifjabb tagjáról (Frankl Alionának tekintélyes sorozata van róluk), hanem az, hogy álló- vagy mozgóképen örökítsék-e meg őket. A szakemberek, terepjáró etnográfusok és intézményhez kötött muzeológusok egyaránt tisztában vannak azzal, hogy a fényképezés óriási változásokat él meg napjainkban. Fogarasi Klára szerint a digitális kamerára való átállás lényegében ahhoz a nagy korszakváltáshoz mérhető, mint amikor az üveglemezt celluloidra cserélték a fényképezők. A jelenlegi és a még meg sem jósolható változásokkal is számolva megpróbálják újraértelmezni a fotográfia szerepét a muzeológiában. Felkészülnek az új lehetőségekre, például az új témák számbavételére, de közben nem feledik azt sem, ami a tudományos igénnyel készített fényképfelvételen változatlan. Kiemelünk egy pillanatot, mondják, amely az egész – folyamat, jelenség, eseménysor – reprezentánsa és öszszegzője lehet, s a pillanatnyi jelenségek mögött láthatóvá válik a dolgok rejtett arca. Közös hagyományvilágunk. Nemzeti összetartozásunk, igen.
(Fotó és néprajzi muzeológia. Tanulmányok. Szerk.: Fejős Zoltán. Fogarasi Klára: Színes néprajzi fotók. Autokróm felvételek a Néprajzi Múzeum gyűjteményéből. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2004. A kötetek ára: 1980 és 2800 forint.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.