Kinek a háborúja?

Miközben kifejezzük mély együttérzésünket a londoni terrortámadás áldozatai hozzátartozóinak és osztozunk gyászukban, lehetetlen nem gondolni arra is, hogy ez minden bizonnyal elkerülhető lett volna akkor, ha az Egyesült Államok és Európa egyes vezetői annak idején nem hamisították volna meg a titkosszolgálati jelentéseket, hogy országuk közvéleményét ráhangolják az Irak elleni háborúban való részvételre. Nem sokkal a háború megkezdése után, amikor már nyilvánvalóvá lett, hogy a tömegpusztító fegyverek nem léteznek, a The Independent címoldalán közölte az akkor még csak negyvenkét brit áldozat fényképét, mondván, hogy itt van negyvenkét ok, amiatt Nagy-Britanniának nem lett volna szabad részt venni ebben a háborúban. Azóta az Irakban meghalt brit katonák száma növekedett, és már az okok közé lehet sorolni azokat a civil áldozatokat is, akik a londoni merénylet következtében hunytak el.
Hamis az a beállítás, amely azt akarja elhitetni az amerikai vagy európai közvéleménnyel, hogy a terrorizmusnak nincsenek okai, az csak eltorzult lelkű emberek műve, akik „gyűlölik a demokráciánkat”, ahogyan valamikor Bush elnök fogalmazott. A terrorizmus mögött megtalálható az a kétségbeesés, amelyet azok éreznek, akik sorsukat kilátástalannak érzik, és amely a radikális eszmék felé hajtják őket. És e kilátástalanság létrehozásában a fejlett „demokratikus” világnak elévülhetetlen szerepe van. A fejlődő világ megsegítésének, egy „új világgazdasági rend” kialakításának igénye, különösen az el nem kötelezett országok mozgalma nyomán, még a hatvanas években felmerült, de süket fülekre talált. A fejlődő országok nem előnyöket kértek, csak lehetőségeket a saját fejlődésükhöz. Amit kaptak az a „washingtoni konszenzus” néven elhíresült politika volt, amelynek keretében a kőolajár-robbanás következtében, vagy gyenge gazdasági pozícióik miatt eladósodott országokat, további hitelek fejében a „washingtoni konszenzus” kivitelezői, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank arra kényszerítette, hogy liberalizálják piacaikat. Ennek következtében országok sora ment csődbe és azóta sem tudott megszabadulni az őket kiszipolyozó hitelezőktől. Hogy ez a gyakorlatban mit jelentett, arra Magyarország is jó példa, hiszen hazánk nettó adóssága a hetvenes évektől a rendszerváltás kezdetéig úgy növekedett 14 milliárd dollárral, hogy az ország ténylegesen csak 1 milliárd dollárt kölcsönzött, az adósságnövekedést a felhalmozódott kamat eredményezte. Tehát amikor a legszegényebb, főleg afrikai országok tartozását elengedik nem valódi tartozást engednek el, csak nagylelkűen lemondanak az irreálisan magas kamatok miatt felhalmozódott követelésekről, ami csak töredéke annak a haszonnak, amit a világ pénzügyi hatalmasságai már „realizáltak” a fejlődő országokon.
A „washingtoni konszenzus” által meghatározott politika hatására a világban az elmúlt évtizedekben gyorsan növekedett a különbség a gazdag és szegény térségek között, miközben egyes térségekben valóban elviselhetetlen körülmények alakultak ki. Ez tehát a terrorizmus mögötti hajtóerő, amit aligha lehet legyőzni előbb, mint ahogy az azt kiváltó okok megszűnnének mely helyzeten a „demokrácia” erőszakos terjesztése keveset segíthet.
Thomas L. Friedman, a New York Times külpolitikai szemleírója a londoni merényletre reagálva (New York Times, 2005. július 8.) azt írja, hogy hiábavaló a védekezés, a terrorizmus mindaddig nem fog megszűnni, ameddig a mozlim falvak elöljárói (akik a fiatalok gondolkozását meghatározzák) őszintén el nem ítélik e cselekedeteket. Ez azonban aligha következhet be mindaddig, amíg a fejlett világ az eddigihez hasonlóan kezeli a fejlődő országokat.