Köznapló

Július 15., péntek
Ki vagy? Merre mégy? Mi dolgod a világban? Aligha van fontosabb kérdés, mindennap ezekre keressük a választ, akár gondolunk rá, akár nem. Keresés közben az egyik megírja az Odüsszeiát, a másik megfesti az isenheimi oltárt, van, aki gyalog indul Ázsiába, hogy aztán félúton, Dardzsilingben elvigye a malária, megint más megalkotja a relativitás elméletét. A többség mégis a sorstól várja a választ, szeretné, ha a szerencse döntene helyette, talán innen a kifejezés: „kockára teszi az életét.” Sokan hiszik, hogy a kocka játék, holott egy adott órában a sors szimbóluma lehet, ezért is nyitottam ki izgalommal Moskovszky Éva könyvét, melynek címe Sors és játék… A szerző, akinek neve ismerős lehet azoknak, akik jártak a székesfehérvári babamúzeumban, az ő gyűjteményét csodálja ott apraja-nagyja, szóval Moskovszky Éva azért vágott bele ebbe a munkába, mert nem hagyta békén egy kérdés: honnan ered a malomjáték? Ezt akarta megfejteni, és egyre meszszebb jutott, egészen odáig, hogy a táblajátékok tétje néha élet és halál, másfelől a dobókocka vezette el Neumann Jánost és Oscar Morgensternt oda, hogy kidolgozzák a matematikai játékelméletet. A kocka történelmet is csinált. Felső-Ausztria bajor kormányzója, Herberstorff gróf arra kényszerítette az elégedetlen parasztok vezetőit, hogy kettesével kockázzanak egymással. Aki nyert, szabadon engedte, aki vesztett, felakasztatta. Ennek nyomán tört ki 1625-ben a nagy parasztlázadás. A könyv nagy tudással és mély bölcsességgel íródott, ám a szerző tudja, mikor kell oldania témájának játék mögötti komolyságát egy-egy szellemes mondattal. Egy helyen előbb ismerteti a Harang és kalapács játék lényegét, amely előfutára az ismert Capitalynak, majd rögtön hozzáteszi, itt már nincs szó túlvilági utazásokról, „a nehézségek leküzdése helyett a pénz, az értékek megszerzése a cél. Arról azonban nem tudok, hogy korunk milliárdosai a játéktáblán végezték volna előtanulmányaikat.” Egy könyv, ami derűsen épít az emberen.

Július 16., szombat
Eszébe jutott már valakinek, véletlen-e vagy szándékos mulasztás, hogy negyvenöt után még egyetemi tankönyveink is elhanyagoltak két sikeres világtörténelmi korszakot, a mórokét és a mogulokét? Főleg ma érdemelnének nagyobb figyelmet, hiszen legjobb uralkodóik itt is, ott is sikerrel békítették össze a mozlim, a keresztény, a zsidó, valamint a perzsa és hindu érdekeket. A két korszak együttvéve ezer évet ölel fel, de irodalma magyarul alig van. Azért vajon, amit sokat emleget Günter Grass is, hogy a fehér embert önmagán kívül nemigen érdekli más? Könnyen lehet. A mórokról megjelent ugyan 1985-ben Brett és Forman kissé hanyag könyve, de ezenkívül szinte semmi, és nagylexikonunk szerkesztői sem kedvelhetik őket, hiszen kevesebbet írtak róluk, mint a túloldalon egy amerikai írónőről, pedig a mór birodalom hétszázötven évig tartotta magát, amit a Nobel-díjas Toni Morrisonról, bár nagyon rokonszenves asszony, nehéz feltételezni. Nem tudom megfejteni a „kiiktatás” okát, illetve nagyon is értem, miért nem szólnak például arról, hogy a nem túl jó szagú középkori Európa a mórok révén ismerte meg a szappant, hogy ők építettek először közkórházat, ők alkalmaztak először vízöblítéses vécét, és amikor Párizs lakói még hol porban, hol sárban topogtak, Córdoba kővel burkolt utcáit rendszeresen söpörték. Nem kéne feledni azt sem, hogy a kontinens legvirágzóbb szegletében egyformán gyakorolhatta hitét a mozlim, a keresztény és a zsidó – néha egyazon templomban. Aztán jött Izabella és Ferdinánd, először kisöpörték a zsidókat, aztán az arabokat (1492), majd kigyúltak a máglyák, és az inkvizíció tett róla, hogy a keresztények se alhassanak nyugodtan. 2005-ből visszatekintve, annyi sok „fejlődés” után mindez elég kínos lehet egy büszke európai kebelnek… És akkor, ugye, a mogulok… Az ő birodalmuk Indiában 1526-tól Bábarral kezdődött, és tartott 1858-ig, akkor fosztották meg a britek trónjától II. Bahádur sahot. Leghíresebb uralkodójuk, Akbar ötven évig ült trónján, 328 asszonya volt, udvarában négyszáz miniatúrafestő kapott ecsetet és biztos megélhetést. A Mogul Birodalom nagyhatalom lett, ahol teljes békében éltek egymással afgánok, törökök, perzsák, indiai mozlimok és hinduk, akiknek kultúrája már-már szerelmesen olvadt egymásba, meg lehet nézni Agra és Lahor palotáit, kertjeit, a mogul udvari festészet remekeit, no meg a Tadzs Mahalt, a világ legszebbnek mondott épületét. Hálás vagyok a Népszabadság szombati tárcaírójának, mert mindezt ő juttatta eszembe azzal, hogy elment a Páva utcai holokausztmúzeumba, s ha már ott volt, írt róla. Tőle idézek: „Ez a semmi háza. Az előző kormányzat felépítette a Hazugság Házát. Ez a mostani a Semmi Házát.” Nem lankadt, kicsit lejjebb így folytatta: „A Páva utcát szépen belepi a gaz majd. A jó kis szívós, örök ferencvárosi gaz. A betonfalakat folyondár futja be, lassan lepereg majd a vakolat odabenn. (…) A gránitot lopják majd, a nyílászáróknak lába kél, a hideg helyiségben hajléktalanok vernek tanyát. A falról leperegnek a nevek. Úgysem került oda fel sok. És a szorgos graffitiseknek úgyis kell a hely.” Mit mondjak? Semmit… Jobb, ha kérdezek: miért hergeled magad, Bächer Iván? És főleg miért hergelsz másokat? Olvasgass inkább… A mogul Akbarról, az arab Ibn Kalduntól, a zsidó Salamon ben Jehudától, a perzsa Hafiztól. Segítenek…

Július 20., szerda
A szokásos kérdés úgy hangzik: melyik az a tíz könyv, amit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre? Pedig megkérdezhetnék egyszer azt is, ki volna az a tíz ember, akit a legfontosabbnak tartasz, annyira fontosnak, hogy akár arra a szigetre is elmennél velük… Erről nyilván azért nem esik szó, mert kimondásához bátorság kell. Végtére egy könyvet bármikor elővehetek; olvasok belőle harminc-negyven oldalt, aztán leteszem, és indulok vacsorázni, vagy próbálom lekaszálni a gazt, meghallgatom Van Morrison egyik számát. Az ember nem „portéka”, nem lehet csak úgy elővenni, majd letenni, és menni vacsorázni. Ezért kell meggondolni, ki alkalmas arra, hogy szavait odafigyeléssel hallgassuk, vagy ha szólunk, olyasmit mondjunk neki, aminek értelme, lelke: tétje van. A könyvek közt sok a remekmű, az emberek között alig találni ilyet, mégis az utóbbiak kedvét keressük, mert ők mozdítanak rajtunk inkább, hiszen bármelyikük „milliók közül egyetlenegy”, és ha a sok egyetlenből ki tudunk állítani tízet, akik vállalják velünk a lakatlan szigetre vonulást, nincs okunk panaszra, jól kormányozgatjuk az életünket. Schwanner Endrét szívesen elhívnám, bár e kijelentéssel magam is meglepem, hiszen eddig csak kétszer találkoztunk. Schwanner fotós, olyan, aki nem fél kimondani valami interjúban, hogy „az összes fotómat kedvtelésből csináltam, passzióból”; s hogy képei nem akármilyenek, megnézheti bárki a Fényképtár sorozat nyolcadik kötetében, nem talál köztük gyönge dolgot. Az sem túlzás, ha a megvesztegethetetlenségről van szó, hogy róla mértéket lehet venni, ha ugyanis kérdik, sosem titkolja el a véleményét, akkor se, ha a másiknak rosszulesik – de nem ezekért szerettem meg, még csak nem is azért, mert amikor megtudta, hogy nincs Richtertől dedikált fotóm, felhívott, menjek el, ad egyet. Másról van szó. Nem ártana végre beszélni egy kicsit a tartásról. A nagy ígérgetések évadján a mértékről. A Nyugatitól száz méterre, egy csúf, ötemeletes bérház tetején él valaki; hetvennyolc éves, s ha kilép lakása ajtaján, a gangról szétnézve annyi kéményt, annyi tűzfalat és öreg háztetőt lát, hogy akár Párizsban is érezhetné magát, de neki mintha nem volna szüksége Párizsra, itt is megtalálja azt, amiért annyian kelnek útra, hogy aztán visszatérve rádöbbenjenek: itthon van az ígéret földje. Becsöngettem hozzá, leültetett, s alig pár perc múlva éreztem, a sors azért nem engedte korábban megismerni Schwanner Endrét, mert nem voltam arányos hozzá. Ha úgy tetszik: méltó. Nincs ebben semmi túlzás, nem vagyok ibolyatermészet, ráadásul az örömöt, hogy eljutottam hozzá, fokozta, amikor belépett a szobába Ágnes asszony, a méltóságot sugárzó feleség, aki azonnal felkapcsolta a csillár minden égőjét, és talán a nagy fényesség tette, hogy úgy éreztem, a megalkuvás nélküli alkotó ember etalonjával ülök szemben. Mert Schwanner sosem alkudott. Ezért nem volt soha sajtófotós, ezért ment el inkább bolti eladónak, kutatóintézetbe műszaki fotósnak, és ez a függetlenség tette lehetővé, hogy annak élhessen, amit szeret. Így lett bejáratos a dzsessz világába, így vadászta huszonöt évig a motorversenyek legjobb pillanatait, így kapott zeneértőként szabad bejárást Richter és Rosztropovics öltözőjébe, és hogy el ne felejtsem: így lett a fotótechnikai kérdéseknek már-már egyetemi tanára. Rangos pályatársa ilyen mondattal hajtott előtte fejet: „Aki az elmúlt negyed században fotográfus létére tanulni akart Magyarországon, az Schwanner Endrét nehezen kerülhette ki.” Második látogatásomkor szóltam, hogy szeretnék írni róla. Mérsékletre intett, ne siessem el. Nem siettem el. Lassan fél éve, hogy utoljára láttam. Szégyellem magam.