Lendületben

Nem meglepetés a hírek figyelői számára, hogy a történelmi egyházakat érő támadások jelentős részének pontos, jól kiszámítható menetrendje, ritmusa van. Véletlen? Talán igen. Mindenesetre Magyar Bálintnak a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciát (MKPK) bíráló legutóbbi kijelentése „soron kívüli” volt. Három év alatt nem találunk más példát ilyen magas szintről érkező támadásra júliusban, az uborkaszezonban. Egy bizonyos: Magyarországon az egyházügyi államtitkár semmilyen tekintetben nem érzi úgy, hogy a kormányzati támadó lendület befolyásolná az egyház és állam között kialakult, töretlenül szívélyes, baráti kapcsolatot.
Mint ismert, a legújabb viszály apropóját egy kiszivárogtatott levél adta, amely a múlt héten a Népszabadságban kapott nyilvánosságot. A Veres András püspök, az MKPK titkára által jegyzett levél a hátrányos helyzetű gyermekek integrációjával kapcsolatban intett óvatosságra, mondván: „ennek erőltetése két irányban is negatívan hat: a fejlesztendő gyermek képességeit és tanulási kudarcait, fejlődési és pszichikai hátrányait csak növelni és elmélyíteni fogja, ugyanakkor gátló tényezőként fog hatni a szellemileg, lelkileg egészséges tanulók képességeinek kibontakoztatására, fejlődésére.”
Magyar Bálint oktatási miniszter élesen bírálta, előítéletesnek és elitistának nevezte a levélben foglaltakat. De még mielőtt rátérnénk erre a vitára, talán érdemes összefoglalni az efféle kirohanások jellegzetességeit az elmúlt évek történései alapján.
A támadási ritmus monotóniája következtében például biztosan tudhatjuk, hogy a január–február az SZDSZ egyház-finanszírozási ötleteinek tálalási ideje. A magát liberálisnak nevező párt 2002-ben még kevesebb energiát fektetett a pénzelvonási gondolatok év eleji reklámozására. Talán azért, mert ellenzékben kevés esélyt látott tervei megvalósítására, ráadásul közvetlenül a választások előtt rossz fényt vetett volna rá az agresszív „antiklerikális harc”. A szándék a látványos sajtótájékoztatók helyett inkább kevésbé jelentős fórumokon tárult a nagyközönség elé.
Bizonyára kevesen emlékeznek már arra a rövid olvasói levélre, amely 2002. január 4-én jelent meg a Kisalföldben. Szerzője a közvélemény előtt addig teljesen ismeretlen Buda Péter, aki a Human Rights Without Frontiers (HRWF) regionális koordinátoraként tiltakozott az Orbán-kormány döntése ellen, amelynek értelmében a költségvetés kiegészíti a történelmi egyházak lelkipásztorainak fizetését. Buda szerint ez antidemokratikus. Az olvasói levélre válaszként többen igyekeztek megmagyarázni a lap hasábjain az emberjogvédőnek az egyházak működésének közösségi jellegét, amely túlmutat a világnézeti hovatartozáson. A jelek szerint kevés sikerrel jártak.
Egy esztendővel később, 2003 januárjában Buda Péter már a HRWF egyház-politikai elemzőjeként nyilatkozott a Magyar Hírlapnak, méghozzá megint egyház-finanszírozási kérdésben, igaz, 2002-től időnként valláspolitikai elemzőként is megnyilvánult. A financiális problémák ugyanis csodák csodájára ennek az esztendőnek a januárjában és februárjában ismét terítékre kerültek a fondorlatos és alkotmánysértő szociális salátatörvény kapcsán. Különös véletlenként épp az egyházakat sújtó elvonás formájában jelentkeztek a reformelgondolások. Buda Péter szakértelmét és szociális érzékenységét egyébként hamarosan a kancelláriaminiszter is felismerte, így válhatott a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) egyik egyházügyi tanácsadójává.
Az év eleji liberális egyház-finanszírozási ötletekről 2004-ben is hallhattak a hírfogyasztók: ekkor már sokkal nagyobb csinnadrattával jelentették be a közgazdasági számításokkal soha alá nem támasztott javaslatot, amely szerint a kieső költségvetési támogatás helyett a felajánlható egy százalékot emeljék két százalékra. Február 14-én Fodor Gábor és Demszky Gábor osztotta meg rendkívül eredeti gondolatait a közvéleménnyel. Az EU-választás előtt egyházpolitikussá alakuló Demszky kegyes jóindulatában még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy ne is két, hanem akár három százalékot ajánlhassanak fel az adózók személyi jövedelemadójukból (szja). Néhány mellékes körülmény azonban elkerülte a liberális politikusok figyelmét. Nem esett szó például azokról az egészségügyi, kulturális és oktatási közfeladatokról, amelyeket a történelmi egyházak látnak el. Nem derült ki, miért is kellene ezeket – más hasonló feladatokat ellátó intézmények finanszírozásához képest – negatívan diszkriminálva önkéntes alapon támogatni, amikor az eddig befizetett adókban e tétel nyilván szerepel. És sajnálatos módon megfeledkeztek az szja-t nem fizetőkről is. E szerint ugyanis a nyugdíjasok például örüljenek, hogy élnek, és ne akarjanak beleszólni semmiféle egyház-működtetési kérdésbe.
Az SZDSZ ötletével párhuzamosan olvashattuk az egyház-finanszírozási politikus, Buda Péter véleményét is, aki a Népszabadságnak megerősítette: a kormányzat célja, hogy a hívek tartsák el az egyházakat. Másképpen szólva a szabad demokraták gondolatai szerencsésen egybeesnek a kormányzatéval. Legalábbis Buda Péter szerint. Gulyás Kálmán államtitkár ugyanis kicsit másképp fogalmazott az MSZP honlapjának adott interjújában 2004. február 16-án: „A kormány egyház-politikai stratégiájának finanszírozási pillére, hogy törvényben, kétoldalú megállapodásban rögzítetten az állam vállalja az egyházak költségvetésének finanszírozását.”
Igaz, 2003 nyarán még másként látta a kérdést az államtitkár; július 7-én a Magyar Hírlapnak adott nyilatkozatában mintha elkerülte volna figyelmét a nemzetközi szerződés. Szerencsére időközben emlékeztették rá. Ez viszont nemigen felelhet meg az SZDSZ törekvéseinek, ezért Horn Gábor 2004. február 26-án a Magyar Hírlapban megjelent cikkében nagyon határozott formában megismételte az SZDSZ követelését. A játszma tavaly nem dőlt el.
De nem változott semmi az idén sem; csupán néhány nap eltérés volt a sajtótájékoztatók időpontjában: február 9-én Horn Gábor ismételte meg a fenti, liberálisnak nevezett ötletparádét. A hit magánügy, ne a közpénzekből finanszírozzák az egyházakat. A nagyobb nyomaték kedvéért másfél hónappal korábban saját hatáskörén belül Magyar Bálint már lépéseket is tett az egyházi fenntartású oktatási intézmények pénzelvonására, majd a költségvetési vitában hallhattunk egészen megdöbbentő, a negyvenes évek végének hangulatát idéző érveket. Nem meglepő, hogy Bölcskei Gusztáv, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke szervezett támadást sejtett a történtek mögött: „A költségvetési vitában aggasztónak tartottam, hogy ideológiai támadást intéztek intézményeink ellen, mondván: az egyházi iskolákban a diákokat átprogramozzák, és az oktatás miatt az egyháznak túlzott befolyása lesz. Ilyen vádat a rendszerváltozás óta nem tapasztaltunk. Ezzel nem az egyházak léptek át a politika mezejére, hanem éppen a pártpolitika lépett át megengedhetetlenül egy határt. Kormányzati tanácsadók fogalmazták meg a fentieket, például a Miniszterelnöki Hivatal tanácsadója, Buda Péter. A sajtóban visszatérően az egyházak túlfinanszírozását hangsúlyozzák” – nyilatkozta a püspök január 26-án.
Véletlen talán, hogy mindig az év első két hónapjában hallhatunk az SZDSZ egyre hangosabban harsogott véleményéről? Aligha. Bizonyára összefügg a költségvetés tervezésével és a személyi jövedelemadó közelgő bevallásának idejével, vagyis az egy százalék felajánlásával. Ha ugyanis az adóbefizetők számára azt a hamis képet festik, hogy egyházaikat alapvetően a költségvetés finanszírozza, mi szükség lehet még az egy százalékra? De az sem véletlen, hogy a kormányzati idő fogytával a korábban elsősorban év elején jelentkező, az egyházi intézményeket érő elvonási hullámok most már év közben is tapasztalhatók, lehetetlenné téve számos intézmény működését.
Időközben ugyanis átalakultak az erőviszonyok; a Medgyessy-kormány alatti teljes egyház-politikai tanácstalanságot a kisebbik kormányzó párt érthető módon a saját elgondolásai megvalósítására akarta felhasználni. Igaz, egyelőre csak részleges sikerrel, ugyanis a politikai „horror vacui” törvényének érvényesülését a kormányzati munkában akadályozzák az ideológiai különbségek és a presztízsharc. Az egyház-politikai kettős hatalomgyakorlást így jellemezte Harrach Péter július 8-án: „kétpólusú az egyházpolitika irányítása, és e kettő nincs összhangban: a Miniszterelnöki Hivatalban létezik egy tanácsadó testület »radikális fiatal egyházpolitikusok« vezetésével, miközben van egy »joviális, az egyházakkal barátkozó, mindent megígérő« államtitkár”.
Olyan, mintha lenne egy egyház-politikai államtitkár, aki szorgalmazza például a vatikáni magyar vegyes bizottság működését, de ahhoz már nincs kompetenciája, hogy e bizottság működését tartalommal töltsék meg, és pontos kimutatás készüljön azokról a területekről, ahol a költségvetési elvonások miatt sérül az alapszerződés. Egy ilyen kimutatás létrejöttében ugyanis ellenérdekelt a kormányzat másik hatalmi centruma, és akár nemzetközi botrány árán is a szerződés felbontását tanácsolja. Legalábbis „nem hivatalosan”, a baloldali sajtó felhasználásával, másodvonalbeli liberális politikusok nyilatkozataiban. A kormányzat egyház-politikai megnyilvánulásait tehát a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük egységesnek.
Ezzel szemben a liberális kommunikáció három szinten teljesen egyértelmű üzeneteket küld a választóknak: a pártvezetés az egyházak önfinanszírozásának szükségességéről beszél, ami megfelelne az állami-világnézeti semlegességigénynek. Az értelmiségnek szánt liberális ideológiai háttérmunkát a megfelelő heti- és havilapokban a MeH tanácsadói jóvoltából ismerheti meg az olvasóközönség. Ezek a körmönfont gondolatsorok összhangban állnak a pártvezetés szándékával, de kicsit továbbmenve támadják magukat a történelmi egyházakat is – elsősorban a katolikus egyházat és Rómát, valamint a hazai protestantizmust. Sőt, abszurd módon egyenesen a hitet, a történelmi tudatot. A közelmúltban például Buda Péter az MKPK Sólyom Lászlónak írt gratuláló levele kapcsán jutott az alábbi következtetésre: „Az elemző elgondolkoztatónak tartja, hogy bizonyos egyházi testületek máig nem tudtak megszabadulni a történelem által megítélt korok iránti nosztalgiájuktól, és olyan rezsimek iránt táplálnak továbbra is rokonszenvet, melyek uralma alatt »Isten szándékára« hivatkozva embertömegek életét oltották ki a különböző vallásháborúkban, inkvizíciós tisztogatásokban, pogromokban.” A látványos bukfencektől sem mentes következtetés kiindulópontja egyébként az volt, hogy a püspöki konferencia azt kívánta az új államfőnek, Isten szándéka szerint vezesse Szent István országát… Bájos egyház- és valláspolitikai szakvélemény!
Buda Péter fontos feladatot teljesít, amikor számos írásában felhánytorgatja a történelmi egyházak bűneit. Természetesen vannak ilyenek. De nem ez a lényeg, hanem hogy sikerüljön elterelni a figyelmet a liberális gondolathálón jelentkező résről. Mert az egyház-finanszírozás egyik alapvető problémája az, hogy az ország kultúrája ezer éven keresztül egységes volt (de talán sok tekintetben még most is az), ezért nemigen lehet bizonyos részeit szétválasztani, megőrzését államilag is támogatni, a másik felét pedig az egy százalékot fizetőkre bízni. Nem mondhatjuk, hogy a Halotti beszéd valami parciális egyházi dolog, ezért ne tanítsák állami iskolákban. De az sem hangoztatható, hogy a jáki templom állagmegóvása kizárólag az egyház belügye, oldja meg a kis falu népe, ahogy tudja. Nem lehet kivenni a költségvetési támogatás köréből az egyházi fenntartású oktatási, kulturális és egészségügyi intézmények működtetését, és aligha lehetne határt húzni az egyházak hitéleti és kulturális tevékenysége között. Ki mondja meg, hogy M. S. mester oltárképe művészeti alkotás vagy a hitéleti „kellék” kategóriájába kerül-e, vagyis egy esetleges restaurálás során költségvetési forrást fordítsanak-e rá, vagy csináljon vele az esztergomi főegyházmegye azt, amit akar. Azt hangoztatni, hogy az egyház maradjon a templom falai között, nemcsak az ötvenes éveket idéző támadás, hanem kultúraellenes bárgyúság.
A harmadik szint már maguké a tetteké: ez a nyers elvonások világa, amelyeket hol a költségvetési szigorra, hol az igazságosságra hivatkozva hajtanak végre. Burkolt formában a mostani szegregációvita is erről szól, hiszen a fogyatékos gyermekek erőszakos és kétséges eredményű integrálásával akár be lehet zárni az ő felzárkóztatásukat segítő intézményeket.
A szándék nyilvánvalóvá tétele érthető indulatokat szült, de Magyar Bálint váratlan felindulásában átugrott egy kommunikációs szintet. „Az a szöveg, amely a püspöki kar nyilatkozatában található, az mélyen előítéletes és konzervatív, rossz értelemben. Egy maradi, elmaradott, általában már nem osztott pedagógiai nézetet emel a püspöki kar véleményének a szintjére” – nyilatkozta. Márpedig a felső pártvezetés eddig nemigen fogalmazott meg nyílt bírálatot a történelmi egyházak ellen, az elvonások indoklásakor általában a nagyobb közjót és az egyházak érdekeit emlegette. Magyar is észbe kapott, és így folytatta: „Nem az egyházzal vitatkozom, hanem ezzel a véleménnyel.” No persze.