M. Kiss Csaba álcsodálkozik

Gondolom, sokan egyetértünk abban ezen a vigasztalan, esős, politikai kampányhangulattól mégis fojtogató nyáron, hogy nagyon hiányzik a képernyőről a Laár pour L’art Társulat vagy a Holló Színház abszurd humora. De ha a tévécsatornák nem is kínálnak meg minket a magyar abszurd humor nagyszerű teljesítményeivel, könyvalakban mégis támad újra Pandacsöki közeli vagy talán távolabbi rokonsága: Mégis Kázmér, Pókmajom, az előkelő családból származó Függöny, Kapucni, a csörgő duhajka meg még sokan mások. Laár András ugyanis ifjúkori adósságát végre behajtotta saját magán. Megírta e nem létező állatfigurák, álélőlények történetét, sőt történeteit. A napokban megjelent kötetben le is rajzolta őket. A szerzőt, aki a buddhizmusban talált szellemi talajra, a Havas Henriket helyettesítő M. Kiss Csaba kérdezgette a könyv kapcsán. M. Kiss azon álcsodálkozott, hogy Laárnak buddhista szerzetes létére, aki rendszeresen meditál „a világ nagy dolgain”, mégis ekkora hülyeségek jutnak eszébe. Laár bólogatott, hogy igen, ekkora hülyeségek jutnak mégis az eszébe. Aztán M. Kiss közölte kedves mindnyájunkkal, hogy ő nem szereti azt a szót, hogy üzenet. De mégis megkérdezte, hogy mi ennek könyvnek az üzenete. Azt nem mondta, hogy nem szereti – különösen a kultúra kapcsán nem – azt a szót, hogy profitálni, de mégis megkérdezte azt is, hogy mit profitálnak majd ebből a könyvből a gyerekek. És akkor Laár elmondhatta, hogy igen, van üzenet, és van profitálás is, és meglehet, mégse tökfölöslegesen csapta agyon az idejét az utóbbi több mint tíz évben meditációval, mert a történetek főként arról szólnak, hogy amit magadnak nem szeretnél, azt mással se tedd. És nem biztos, hogy akkora hülyeség, ha valaki olyasmivel foglalkozik, ami nem buzdítja fölös agresszióra az embereket, sőt. Ezután M. Kiss – mint költői kérdést – még megreszkírozta azt is, hogy menynyire kíváncsi lenne, hogy Laár a tibeti szerzeteseket föl tudná-e idegesíteni a „hülyeségeivel”.
Ezután sajnálatosan elmaradt a szavazás arról, ki vigyorog kényszeredettebben: M. Kiss, Laár vagy a kedves néző. Mert az mégiscsak rossz vicc, hogy a kultúraközvetítésben már tizenöt éve elmarad a paradigmaváltás. Ha a kedves kultúraközvetítő egy témához nyúl, nem keresi vagy nem találja a megfelelő terminológiát. Eljópofizgat, inkább, hogy milyen aranyosan pongyolán fogalmaz, és milyen aranyosan nem tud semmit, és hogy amiről nem tud semmit, akkor az úgyis haszontalan valami, hülyeség, bárgyúság számára, és akkor a néző számára is az, hiszen érdemben nem kapja meg. Mert az olyan közvetítőkkel teli a padlás, akik hosszú évek óta vízzáró rétegként üzemelnek a kultúra és a nézők között. Szerintem ne szokjuk meg.
(Mokka, TV2, július 11., 7.00–9.00)