Felszólalt 1987. szeptember 27-én Lakiteleken A magyarság esélyei című tanácskozáson. Hogyan került a névsorba?
– Erről semmit sem tudok, de indokolt volt a meghívásom. Mert korábbi tevékenységem ennek előzménye volt. Összefüggött azzal, hogy 1957-ben a falusiak számára kötelezővé tették a tsz-be lépést. Ekkor fosztották ki véglegesen a parasztságot. A hetvenes években a Kádár-rendszer újabb centralizációba kezdett, egyesítették a termelőszövetkezeteket, és falun egyre kevesebb lett a munkalehetőség. Ezzel párhuzamosan felszámolták a tanyasi iskolákat, valamint körzetesítették a kisebb községek iskoláit. Így körzetközpontokat hoztak létre stagnáló településekkel, azaz ezerhétszáz falut elhalásra ítéltek, amelyeknek elnevezése „szerep nélküli község” lett. A vidékről özönlő tízezrek a városokban kerestek munkát, amire felkészült az akkori társadalmi struktúra, mert tucatjával hozták be a szovjet házgyárakat, s építeni kezdték a lakótelepeket.
– Ekkoriban született a dal: ,,Ajjaj, fekete vonat…”
– Egy társadalom átalakításának, egy embertípus kidolgozásának szisztematikus, tervszerű akciójáról volt szó. Ezt nem hülye emberek gondolták el. Céljuk volt vele, mert megkezdődött egy faluelhalási folyamat, amely aztán népességcsökkenést is hozott magával. S ekkor mi Beke Pállal, Varga Tamással és másokkal elindultunk vidékre, hogy a megmaradás érdekében kulturális egyesületeket szervezzünk ezekben a falvakban a bátor tanácselnökök közreműködésével. Ugyanakkor elkezdtünk faluházakat építeni. Azt tudtuk, nem lehet szó nélkül elmenni a zsdanovi kultúrpolitika „eredményei” mellett, amely egy leszűkített kultúrafogalommal tönkreteszi az embereket. Mert kultúra az agrikultúra, a beszédkultúra, a képzőművészeti kultúra is. Csakhogy a kultúra nem a művészeti termékek jól szervezett forgalma, hanem egészen más: az még a szakrális társadalomból fennmaradt fenntartó erő.
– A felszólalásában azon kesergett, hogy Bakonyszentkirályon, Oszlopon és Cseszneken elvállalta a falusi főépítészi állást. De nem engedett a korrupt építési hatóságnak, ön nem volt hajlandó korrumpálódni, emiatt három év munka után a helyi pártvezetőség tagjai más okokra hivatkozva eltanácsolták hivatalából.
– A korruptság abban az időben politikai korruptságot jelentett. Az a fajta pénzuralom, amely a mai életre jellemző, akkor nem volt. Megpróbáltak olyan irányba terelni, ami elveimmel ellentétes volt. Persze nem mindenhol volt ilyen a helyzet. Sárospatakon a kitűnő városvezetés rendkívül együttműködőnek bizonyult, segítségével a faluházakon kívül lakásokat is elkezdtünk építeni. Szemben a Bondor-féle tízemeletes lakóházakkal, mi földszint plusz egy-két emeletes, emberléptékű lakásokat építettünk. Amikor a panellakások négyzetmétere tizenötezer forintba került, mi nyolcezer-hétszáz forintért tudtunk négyzetméterenként házat építeni, amiért én „jutalmul” minisztériumi megrovást kaptam. A tevékenységemet szembenállásként értékelték. Valószínűleg ezek miatt hívtak engem Lakitelekre, mert tudták, hogy hová tartozom.
– Nyolcadik felszólalóként az érzelmekről is beszélt. Elmondta, hogy Árpádhalmon irodája, a Makona Tervező Kisszövetkezet embereivel hegyesre faragtak egy tizenegy méter hosszú tölgyfát, raktak rá két ágat fölfelé, feldíszítették ötszáz méter hosszú nemzetiszínű szalaggal, belevéstek egy szöveget, majd a falu embereivel – még a szentesi párttitkár is ott volt – körülállták az oszlopot, és elénekelték a Himnuszt és a Szózatot. „Azért tettük ezt – mondta akkor –, mert úgy véljük, hogy nemzeti fönnmaradásunkhoz a holtak seregét is elő kell szedni ahhoz, hogy egyáltalán fönnmaradhassunk.” Ennyire veszélyesnek ítélte meg a helyzetet akkor?
– Igen. De nem tudtam, hogy ennél sokkal nehezebb idők is következnek.
– A széles körűvé váló mozgalom tehát szerveződni kezdett 1987-ben. Ön milyen szerepet vállalt ebben a folyamatban?
– Mindjárt az elején létrejött az MDF–SZDSZ-paktum – amiről a többségünk nem tudott –, mi ezzel párhuzamosan kezdtünk szervezni néhány dolgot nagyon kemény munkával. Egy fűtetlen kis hétvégi házban, Piliscsabán, egy nagyszerű banktisztviselővel és másokkal úgy határoztunk, hogy mivel az oroszok kimennek a piliscsabai katonai bázisukról, mi ott egy katolikus egyetemet fogunk építeni. Elkészítettük a beépítési tervet. Antall József miniszterelnök támogatásával, Für Lajos honvédelmi miniszter segítségével és parlamenti döntéssel – amely évi rendszeres anyagi támogatást jelentett – elkezdtük a Pázmány Péter Katolikus Egyetem építését. Nem volt sima ügy, mivel visszajött közben Horn Gyula és társasága, akiknek nem volt szívügyük a katolikus egyetem. Nekem ennek az egyetem építése ugyanannyit jelentett, mint a paksi templom, amelyet a szocializmus utolsó, rugdalódzó éveiben építettünk meg hihetetlen vörös szél ellenében. Összefogott ellenem a helyi pártvezetés, az atomerőmű vezetése, nem sorolom tovább. Ugyanez történt a katolikus egyetem építésénél is. Gondoljon bele: negyvenöt év szellemi pusztítása után egy független és várhatóan szellemiekben gazdag ifjúsági nevelőcentrumot lehetett létrehozni!
– Milyen nagyobb horderejű közéleti vállalkozása volt még akkoriban?
– A rendszerváltás idejére az angol, a német építészkamara tagja voltam. Én már akkor tudtam, hogy milyen jelentősége van Európában a kamarának, amely a civil foglalkozások önrendelkezési jogát garantálja. A kamara biztosítja, hogy a foglalkozásokon belül rend legyen mind anyagilag, mind erkölcsileg, mind szellemileg. Kampis Miklóssal és másokkal kidolgoztuk azt, hogy milyen legyen a magyar építészkamara. Összeálltunk a frissen alakult mérnökkamarával, Hajtó Ödönnel, és megpróbáltuk elérni azt, hogy a parlament hozza meg a nagykamarai törvényt.
– Ez miért volt fontos?
– Hogy rend legyen a szakmákon belül. Ha valaki Németországban egy euróval kevesebbet kér munkájáért annál, mint amennyit a kamarai díjszámítás megad, akkor kizárják a kamarából, és ezzel elveszíti a tervezői jogosultságát. Tehát úgy gondoltam, hogy ezentúl nem egy központi szervnek, a minisztériumnak kell dirigálnia egy szakma belső életét, hanem a szakmának kell önrendelkezési jogával élve saját magát rendben tartania. Ugyanis a centralizált irányítási rendszer mindig a korrupció melegágya. De sajnos ez a kísérletünk is kudarcba fulladt, megbuktunk, mégpedig mindjárt a kilencvenes évek elején. Nem csinálták meg az elképzelésünket, még ma sincs nagykamarai törvény. Kvázi kamarák működnek ugyan, de áthatja az egészet az elvtelenség, a korrupció, egymás munkáját veszik el az emberek.
– Miután ott volt a lakiteleki sátorban, miért nem vállalt, miért nem kapott valamilyen pozíciót, ahol tenni is tudott volna valamit mindezekért?
– A kérdésre egy további kérdés a válasz. Azóta sem gondolta soha senki a változó politikai mezőnyökben és küzdelmekben, hogy Makoveczet fel lehetne kérni számára való feladatra, amelyet biztos jól oldana meg. Nem tették. Miért nem?
– Ha felajánlottak volna önnek valamilyen funkciót, vállalta volna?
– Feltételezhetően igen, hiszen azelőtt önként mentem barátaimmal vidékre agitálni, hogy változtassunk a lehetetlen helyzeten.
– Az MDF-, majd a Fidesz-kormány azért nem vette igénybe szolgálatait akár egy miniszteri pozíció felkínálásával, mert tudták, hogy konfrontatív személyiség?
– Valószínűleg az lehetett az oka, hogy nem vagyok politikus alkat. Nagyon jól tudták, hogy én eltávolítottam volna azokat az embereket a környezetemből, akik a korábbi rendszerben kiszolgálták azt a tendenciát, amely a „szocialista embertípus” kialakítására irányult.
– A Kádár-korszakban is élni kellett, nem?
– Az engem nem érdekel. Azokkal az emberekkel nem lehet együttműködni, akik arra hajtottak, hogy egy ország elveszítse az emlékezetét.
– A rendszerváltás jelentős személyiségei közül, akik áldoztak a sikerért, kikkel tudott jó kapcsolatot kiépíteni, amely máig is tart?
– Lezsák Sándorral feltétlenül. A korán meghalt Csengey Dénessel, Balaskó Jenővel, egyszóval azokkal a különös figurákkal kerültem jó kapcsolatba, akik ugyanúgy nem politikai pozíciók, anyagi, hatalmi előnyök mentén közlekedtek ebben a világban.
– Érdekes ez a pár név. Lezsák Sándort, az alapítót kizárták a pártjából, Csengey Dénes fiatalon, rejtélyes körülmények között meghalt, Balaskó Jenő költő a perifériára szorult. Makovecz Imre pedig teljesen eltér az átlagtól munkájával, magatartásával.
– Annak ellenére, hogy polgári foglalkozásom van. Mi már a hatvanas években elkezdtünk olyan beszélgetéseket folytatni a fiatalokkal építészetről és világnézetről, aminek eredménye ma a Kós Károly Egyesülés. A szervezetnek több mint huszonöt vállalati tagja van, és posztgraduális képzéssel foglalkozik. Tehát végzett építészmérnökök – nemcsak magyarok, hanem külföldiek, elsősorban Kárpát-medenceiek – három évig dolgoznak nálunk, s a végén mestermunkát tesznek le az asztalra.
– Bár a politikában minden kezdeményezése megbukott, az építészetben kiváló eredményeket ért el, nem adta fel.
– Azokat támogatom ma is, akik a szerves építészetet művelik, akik az emberekkel való kontaktusban hisznek, akik a szülőfölddel való mély kapcsolatban hisznek, akik idevaló házakat, idevaló emberi környezetet akarnak létrehozni.
– Építészeti munkáit át- és átszövi a régmúlt, a népi hagyományok felidézése. Ez mennyiben függ össze a mai politikai arculattal, a rendszerváltással?
– Nemcsak a magyaroknak, de minden népnek vissza kell találnia arra a szakrális bázisra, amelyről az évszázadok során leszakították. Ez a magyarság számára a Szent Korona és a Szent Korona-tan. A magyar jogrend a Szent Koronán nyugszik. Azt gondolom, hogy a Kárpát-medence a Szent Korona által megszentelt hely, amelyben a Szent Koronának a szellemi kisugárzása a mai napig érzékelhető és tapasztalható.
– Ezt nem mindenki szereti hallani.
– Nem érdekel. Ha azt mondom, szakralitás, nem feltétlenül a kereszténységre gondolok, hanem arra, hogy végre össze kellene tudnunk kötni az eget és a földet, különben úgy halunk meg, mint az állatok. A következő történet megmutatja a magatartásomat. Barsiné Pataky Etelka, az Antall-kormány alatt az expó főbiztosa megbízott azzal, hogy vezessem a budapesti világkiállítás tervezői csoportját, és mondjam meg, ki legyen benne. Összeállítottam egy névsort, amelyben nemcsak az én szellemi felfogásomat képviselő emberek voltak jelen, hanem olyanok is, akiknek egészen más nézeteik voltak. S ekkor, 1994-ben jött a következő választás, amikor az SZDSZ azt mondta, hogy akkor áll be az MSZP mellé kormányzó erőként, hogyha nem lesz budapesti világkiállítás. Én nagyon jól tudtam a sevillai világkiállítás után, hogy mit jelent egy elmaradott vagy visszatartott országrésznek egy világkiállítás. A semmiből, a nyomorúságból emelkedett fel az égbe Andalúzia, amikor Sevillában megrendezték az expót. Hiszen ott megjelent a világ pénze, a világ intelligenciája.
– Miért nem akarta az SZDSZ a magyarországi világkiállítást?
– Úgy gondolom, azért, mert az SZDSZ-nek az a jó – ez tükröződik az adózási rendszerében, oktatáspolitikájában és másban –, ha a magyarság nem tud felemelkedni. Nem tudok másként fogalmazni. Ennyi. Nos, akkor ezt megakadályozták.
– Ön szerint volt rendszerváltás?
– Nem volt. Pozsgay Imre azt mondta, hogy 1949-ben hozták azt a rendelkezést, amely alapján a társadalomból bejövő minden pénzt a kormány alá kell rendelni, hogy újra elossza. Ehhez nem nyúltak hozzá a rendszerváltás idején, 1990-ben sem. Ameddig ezt meg nem változtatják, addig minden politikai erő azt hiszi, hogy ő lophat és osztogathat. Addig nincs önálló, belső társadalmi mozgás.
– Szembe megy a parlamentáris demokráciával?
– Nem. Csak szeretném szétválasztani a szellemi életet, a jogi és a gazdasági életet. Szeretném, ha ez a három egymástól függetlenül, de egymásra hatva létezne.
– Hol romlott el ez az egész?
– Ott romlott el, hogy a hazugság, az árulás és a pénzhatalom találkozni, egységesülni tudott. Mit mondjak? Nemrég milliomosok összejöttek a kongresszusukra, és azzal kezdték a kongresszust, hogy vigyázzba álltak, s azt énekelték: „Föl, föl, ti rabjai a földnek, föl, föl, te éhes proletár…” Erre mit mondjunk? Mit csináljunk? Vagy röhögünk, vagy menekülünk. Én a röhögést választottam. Innen nem megyek el.
Azahriah
Úgy tűnik, a Mastercardnak nem jelent semmit kétmilliónál is több kártyahasználó
