Mint a moziban

Régen nem járok moziba, az utolsó film, amit nem a tévében láttam, Az utolsó kínai császár volt Bertoluccitól 1993-ban. Azóta sem láttam sok érdekesebbet nála. Nekünk, akiknek így vagy úgy részünk volt a létező kommunizmus valóságában, ez a távoli, párhuzamos példázat minden eddigi rendszerek legocsmányabbikáról, arról, hogy egy sok ezer éves, tradicionális kultúrát hogyan tudtak pár évtized alatt gyökerestől kiirtani néhány mozgalmár idióta „szellemi” irányításával, máig is megdöbbentő élmény és roppant tanulságos történet.
A múlt század kilencvenes éveiben a fotelomból nézett mozik közül többnyire azok az úgynevezett katasztrófafilmek gondolkoztattak el, amelyek jellemzően a jövő Amerikájában játszódtak, egy valamilyen oknál fogva elemeire hullott, teljes káoszba sülylyedt civilizációban. Magam is többször járván New Yorkban, a képernyőhöz ragadva figyeltem azt a filmet, amelyben a világ legmozgalmasabb és legszabadabb városa több emelet magasságú fallal körülvett, a külvilágtól hermetikusan elzárt, füstölgő és omladozó, bűnözőtelepként jelenik meg, ahol állig felfegyverzett rablóbandák az utca – egyszersmind élet és halál – urai. Aki megfordult a múlt század 80-as éveinek Bronxában vagy East-Chicagóban, South-Philadelphiában, annak korántsem tűnt kitaláltnak a helyszín, nem volt nehéz felismernie, milyen konkrét élmények ihlették meg a film alkotóit.
Közmondásos, hogy a valóság olykor a legmerészebb fantáziát is képes túlszárnyalni. Készült nem is egy olyan „játékfilm”, amelyben a mindenre elszánt, erős akcentussal beszélő gazfickók eltérítik a 747-est, hogy nekivezessék az atomerőműnek, a Fehér Háznak, vagy egyszerűen csak egy manhattani felhőkarcolónak, ám aki élőben látta a 2001. szeptember 11-i tévéközvetítést a levegőből megtorpedózott WTC-tornyok összerogyásáról, többé aligha kíváncsi egy gyöngécske fikcióra. (Ezeket a repülős filmeket a tragédia óta nem vetítik, készítőiknek mint „ötletgazdáknak” azonban indokolt lenne akár egy szerény önvizsgálat is.)
A celluloidszalagra írt mesék az ezredforduló korszakának személyes élményévé kezdenek válni. Megtörtént az elmúlt években, hogy mérges gázt fújtak be a zsúfolt metróba (Tokió), egy fehérpor-szerű idegméreg (rém)híre megbénította a fél világ postájának működését (anthrax), zsúfolt vonatokban robbantak pokolgépek (Madrid), s a minap egy hétközi délelőttön pokollá változott a londoni metró, levegőbe repült a híres piros busz emelete. Nem hiszem, hogy bármilyen költséges moziprodukció megközelíthetné azt a valóságos infernót, ami a szűk, mély és szellőzetlen, forró mérges gázokkal és patkányokkal teli föld alatti alagútban lehetett, még napokkal a bombamerénylet után is.
Való világunk lassan „megszokott” részei a korábban moziban látott kitalációk: az Angyal-sorozaban is feldolgozott, azóta már eltűnt berlini fal helyett most a Szentföldön épülnek (jóval magasabb és masszívabb) betonkerítések az ottani őslakos népek közé; Franciaországtól Csehországon át Szlovákiáig számos településen választják el egymástól falakkal és szögesdróttal az „össze nem illő kultúrájú” lakókat; és aki megfordult az utóbbi időben amerikai repülőtéren, a kezében hordva a cipőjét, az láthatta, mi az a permanens, hétköznapi, állami szintre emelt pánik. Mint az elmúlt hét végén az angliai Birminghamben történt: egy gyanús, gazdátlan csomag miatt húszezer (!) embert evakuáltak a hatóságok a belvárosból.
Hazai hírműsorban ütötte meg a fülemet a kommentár, amely immár nyíltan a civilizációk közötti, világméretű háborúról beszél. Tény: Irakban naponta átlag három súlyos bombamerénylet történik második éve, a nyugati típusú demokrácia építésének „kísérőzenéjeként”. A kísérlet kimenetele háromesélyes, mint a totóban szereplő labdarúgó-mérkőzéseké.
Mi pedig csak ülünk, és nézünk, mint a moziban.