(mire jó a hatalom…)

Én nem tudom, hogy politikusaink el-elgondolkoznak-e azon, hogy a hatalom valójában mire jó, és ha szert tesznek rá a választók akaratából, milyen terheket és kötelezettségeket vesznek a nyakukba a nyilvánvaló előnyök mellett. Egy ország szempontjából elvileg az volna a legkedvezőbb, ha a politikai elit, illetve a kormányzat tagjai a legkiválóbb, legokosabb és legönzetlenebb emberek közül kerülnének ki, függetlenül attól, hogy melyik párt égisze alatt szerepelnek. Biztosra vehetjük azonban: ez a legkedvezőbb helyzet sohasem jöhet létre, mivel egyáltalán nem valószínű, hogy a legkiválóbb emberek foglalkoznak hivatásszerűen politikával. Még az sem biztos, hogy politikusnak lenni hivatás vagy akár szakma, amelyre hosszú éveken át tanulással, speciális képzéssel készül az ember.
A magyar politikai elitnek nincs semmiféle hagyománya és tudományos alapja, hacsak a szocialisták sokévi regnálását nem vesszük annak, s a pártfőiskolákat nem tekintjük magas szintű szakmai képzésnek.
A rendszerváltozás kezdetén jogászok, történészek és irodalmárok vitték a prímet az új társadalmi-politikai berendezkedés kialakításában, ami természetesen megfelelt az aktuális igényeknek, ugyanis egy lényegében törvényen kívüli országot kellett a törvényesség körébe vonni.
A magyar Országgyűlésben azonban nem néhány kiváló szellem, hanem közel négyszáz különböző képességű személy törvénykezik, s vívja azt a politikai, ideológiai harcot, amelynek eredménye határozza meg az ország szellemi, kulturális jellegét, nem kevésbé társadalmi szokásait, nemzetközi státusát és életlehetőségeit. Sajnálatos, hogy a küzdelem a magyar politikai életben szinte kizárólag a hatalom megszerzéséért folyik, s így részben a különböző kormányok működése is determinált.
Ennek előzménye és oka természetesen a több mint negyvenévi szocialista regnálás, amelynek utóhatása az MSZP működésén keresztül ma is érvényesül, s így az ország a múltját egyszerűen képtelen kiheverni. A Medgyessy–Gyurcsány-kormány idején világosan kiderült, hogy a szocialisták a hatalom megszerzése után rájuk háruló terhet, kötelességet és felelősséget egyszerűen képtelenek magukra venni, nem erre szocializálódtak, küldetéstudatuk a hatalom megszerzéséig terjed. Jellemző, hogy míg például Antall József egy egész életen át tartó politikai-szellemi felkészülés után lett Magyarország miniszterelnöke, majd 1998-ban Orbán Viktor tízévnyi kemény munka és rendkívüli politikai teljesítmény után foglalhatta el a miniszterelnöki széket, addig Gyurcsány Ferenc úgy pattant a magyar politikai élet középpontjába, miként Pallas Athéné Zeusz fejéből, teljes fegyverzetben, s minden különösebb erőfeszítés és felkészülés nélkül ragadta meg a főhatalmat. Ebben az a legfurcsább, hogy pártján belül sem tett semmi említésre méltót a hierarchiában betöltött vezető helyéért. A világ minden demokráciájában a hatalomra való felkészülés iskolája a párton belüli rangért folyó, sokszor évtizedekig tartó küzdelem.
Gyurcsányt egy berezelt párt berezelt tagsága mintegy biankó csekkel emelte hatalomra anélkül, hogy meggyőződött volna képességeiről. A majré lökte fel a trónra úgy, hogy ez a döntés számos, szívósan dolgozó szocialista politikust semmibe vett. De nem ez az igazi baj: a felelőtlen döntés, amelyet csupán a választási vereségtől való félelem motivált, a nemzet szempontjából abszolút érdemtelen Gyurcsányt Magyarország élére emelte, vabankra, mit sem törődve az esetleges következményekkel.
A közeljövőben ezektől a kiszámíthatatlan következményektől függ a sorsunk.
Ki vállalja a felelősséget, ha az immár fenyegető csőd bekövetkezik? Én nem tudom…