Német tőke pusztít a védett földön

Évről évre hozzájárul a Kiskunsági Nemzeti Park, hogy a fokozottan védett Bioszféra rezervátum magterülete közvetlen szomszédságában, a nemzeti park védett törzsterületén kavicsot bányászszon egy német tulajdonú vállalkozás. A nemzeti park illetékese állítja: ha megtiltanák a már sok éve lefektetett bányatelek kitermelését, kártérítést követelhetne a külföldi cég. A telek bővítését azonban nem engedélyezték. Az újabb eset ismét rávilágít a bányászati hatóság sokak szerint túlzott hatalmára az ilyen ügyekben: ma ugyanis a bányakapitányságok a telektulajdonosok és a természetvédelem „feje fölött” is hozhatnak döntéseket.

Már akkor is folytattak bányászati tevékenységet a Kiskunsági Nemzeti Park apaji mozaikjában, amikor az még nem állt természetvédelmi oltalom alatt. A terület ugyanis 1974-ben került természetvédelmi oltalom alá, amikor az akkori állami gazdaság már végzett itt kitermelést.
Csakhogy a bányató nagy részét már a rendszerváltozást követően a bányát privatizáló, német tulajdonú Pfadt Kft. mélyítette ki. A családi vállalkozás pedig 1995 után, a kérdést szabályozó környezetvédelmi törvény megjelenése ellenére is folytathatta a tevékenységét. Sőt időről időre megkapta a természetvédelmi hatóság hozzájárulását. Vajda Zoltán, a nemzeti park természetvédelmi osztályvezetője lapunknak azt mondta: ha a már lefektetett bányatelken megtiltanák a további művelést, az államnak vélhetőleg kártalanítania kellene a német vállalkozót. Erre pedig nincs forrás. Emlékeztetett arra is: a cég kérte a bányahatóságtól, hogy egy szomszédos, védett, gyepes területen is nyílhasson bányatelek, ehhez azonban már nem járult hozzá a nemzeti park.
Vajda Zoltán megerősítette, hogy a kavicsbányászat veszélyt jelent a természetre. – A hátrahagyott mély tavak talajvízelszívó hatásuk révén hátráltatják a szikesedést, mivel a talajvízszint úgy megsüllyed, hogy a felszíni sómennyiség nem tud pótlódni a vízmozgás akadályoztatása miatt. Az eddig egyedülálló szikesek pedig idővel kiédesednek, így eltűnhetnek a veszélyeztetett növénytársulások. Bár a nemzeti park az engedély jóváhagyásához rendre előírja a megfelelő rekultivációt és a tájrendezést a bánya felhagyása után, az abban foglaltaknak jó esetben is csak egy része teljesül – tudatta.
Az érintett terület éppen a kiskunsági és a Duna–Ipoly Nemzeti Park illetékességi területének határán fekszik, a német tulajdonú bánya pedig ebben a zónában is terjeszkedne. Lapunkat megkeresték a kavicsbánya környékén parcellákkal rendelkező földtulajdonosok. Elmondták: azon túl, hogy nehezményezik, a német vállalkozó a jóváhagyásuk nélkül, a kárukra terjeszkedhet, álságosnak tartják a nemzeti park eljárását is. – A természetvédelmi hatóság, miközben eltűri a kavicsbányászatot, nekik még azt is megtiltotta, hogy motoros járművel közelítsék meg a földjeiket – mutattak rá.
Megkérdeztük az ügyben illetékes Szolnoki Bányakapitányságot, amely úgy reagált: már a bányászati jog megállapítása során a kutatási engedélyhez, azaz a fúráshoz is kell a földtulajdonossal egyeztetni. A fenti engedély négy évre szól, a fúrásból eredő károkat bányakárként megfizetik a tulajdonosnak. A bányatelekké alakításhoz a vizsgálatokkal megállapítják, hogy kitermelésre érdemes ásványi vagyont rejt a terület, majd a tulajdonossal és az érintett szakhatóságokkal – amiből bizonyos esetekben tizenhármat be kell vonni az eljárásba – egyetértésben a föld hasznosítási módját átminősítik. Jogerős közigazgatási határozattal azonban a terület kisajátítható, ha a bányavállalkozó nem tud megegyezni a tulajdonossal, és állami érdek a kitermelés. Az utolsó lépés az engedély megadásához a műszaki üzemi terv elfogadása, amihez szintén minden szakhatóságot – a környezetvédelmet, a vízügyet, a katasztrófavédelmet, az ÁNTSZ-t és más szervezeteket – megkérdeznek. A kiadott bányászati engedély két-három évig érvényes, utána a procedúrát újra le kell folytatni, és a környezetvédelem újra véleményt formálhat, azaz akár meg is vétózhatja. Hozzátette: az eljárás során minden egyes lépésben részt vehet a földbirtokos.
A védett természeti értékeket veszélyeztető bányaművelés kapcsán Lélfay Botond jogi szakértő úgy vélekedett: a hazai joggyakorlat sajnos teret enged a korlátlan kitermelésnek. A bányatelekké alakítás előtt ugyanis nem kell környezetvédelmi engedélyt beszerezni, a zöldhatóság a már elindított bányászati engedélyezési eljárásra tekintettel később könnyebben adja áldását a beruházásra. A konkrét eset kapcsán elmondta, létezik egy kilencvenes évek közepén kiadott államtitkári körlevél, aminek tartalmáról a budapesti és a bajai székhelyű zöldhatóság néha megfeledkezik. A felhívás megtiltja a Duna–Tisza közi kavicságy hasznosítását a talajvíz védelmében, ezért újabb kavicsbánya nyitását nem engedélyezhetnék. A szakértő szerint tehát az érvényben lévő államtitkári rendelkezés gátat kell hogy szabjon az újabb bányáknak, és az engedélyező vagy csak szakhatóságként jelen lévő zöldhatóságnak erőteljesebben kell érvényesítenie a természet érdekeit. A vízháztartást komolyan veszélyeztethetik a kotrások, és ha a talajvíz leszáll mélyebb rétegekbe, akkor az nemcsak a szikes puszta fennmaradását, de a mezőgazdasági hasznosítást is nehezíti. Lélfay Botond hozzátette, a munkagödrök felhagyása esetén előírt rekultiváció bár a környezetvédelemben összetettebb folyamat, a gyakorlatban szinte ez csak a partrendezésre irányul, a homok eldózerolására. A valóságban az segítene a meglévő bányák káros hatásainak mérséklésében, ha betemetnék a gödröket, a meddőt visszatöltenék. Elmondta, a bányavállalkozók számos esetben visszaéltek a szabályokkal, sőt súlyos környezetkárosítást okoztak azzal, hogy rekultiváció címén veszélyes hulladékkal töltötték fel a területet, és azt fedték be földdel. Ilyen fordult elő évekkel ezelőtt Szentendrénél a Duna partján.