Német válság

Beázott a vadonatúj frankfurti stadion. A hipermodern aréna tetőzete szégyenteljes kudarcot vallott a minapi Brazília–Argentína mérkőzés közben, az alázúduló esővizet alig győzték lapátolni a derék német pályamunkások. A hangosbemondó pedig arra szólította fel a nézőket, hogy maradjanak a helyükön, el ne csússzanak a vizes lépcsőn.

Valami nagyon nincs rendben a tökéletességéről híres Némethonban. Az országot sújtó gazdasági válságot és a rekordmagasságokba ugró munkanélküliséget ma már elrettentő példaként emlegetik Európában. Ez a nyilvánvaló válsághelyzet érte el az utóbbi egy esztendőben a politikát, s ennek következménye az az alkotmányosságot és etikát egyaránt sértő lépés, amit a történelmi mélyponton lévő szociáldemokraták Schröder terve nyomán tettek. Tegnap – amint arra nagy tételbe fogadni lehetett – a Bundestag megvonta a bizalmat a kancellártól, a fordulat nyomán pedig lehetővé válik, hogy az államfő feloszlassa a parlamentet, és új választásokat írjon ki. Schröder a saját maga ellen kezdeményezett leszavazással előremenekül, igyekszik menteni a menthetőt. Egy új lendülettel próbálja feltornázni azt a maradék népszerűséget, amely az előrejelzések szerint a nulla felé közelített volna, ha még egy évig folytatódik a baloldali kormányzás. Kérdés persze, hogy a szociáldemokrata képviselők mennyire motiváltan támogatják majd Schrödert a választási kampányban, miután a parlamenti szavazáson tartózkodtak. De nem lesz könnyű helyzetben Horst Köhler államfő sem, amikor döntenie kell a parlament alsóházának feloszlatásáról. Ha erre nem lesz hajlandó, akkor egyértelmű belpolitikai bizonytalanságot idéz elő, ha viszont igen, tekintélyén ejt csorbát, hisz ő is aktív szerepet vállal a kancellár taktikázásában. Schröder forgatókönyve egyedülálló a német demokrácia történetében. A módszert ugyan már ketten is kipróbálták – 1972-ben a szociáldemokrata Willy Brandt, 1983-ban pedig a kereszténydemokrata Helmut Kohl kért saját kormánya elleni szavazást –, csakhogy más céllal. Akkor a meglévő parlamenti többségük megerősítését akarták, s ezt sikeresen meg is tudták valósítani az előre hozott megméretésen. Schröder azonban a vereséget igyekszik elkerülni, vagy legalábbis annak mértékét csökkenteni. A német alkotmánybíróság már Kohl idején nehezményezte a lépést, mostani állásfoglalása aligha lesz a szociáldemokrata kancellár ínyére való.

A német politikai válság jeleit a szélsőbaloldalon folyó szervezkedés is mutatja. Az egyre valószínűbb előre hozott választásokon közös fellépést tervez a hajdani keletnémet kommunista egységpárt szocialista utódja és az elégedetlen nyugati szociáldemokratákból kivált Munka és Szociális Igazságosság Választási Alternatívája. Az aktivizálódó Gregor Gysi és Oskar Lafontaine koalíciója a felmérések szerint akár a harmadik legerősebb politikai erővé válhat a következő Bundestagban. De a magabiztos győzelemre készülő kereszténydemokraták háza táján sincs minden rendben. Angela Merkel – aki ellenfél nélkül maradt a jobboldal kancellárjelöltségéért folyó harcban Edmund Stoiber bajor miniszterelnök visszalépése után – korántsem nevezhető a CDU-szavazók kedvencének. Karizmátlansága, keletnémet származása és sokat kritizált megjelenése mellett azt sem dolgozzák fel könnyen a jobboldalon, hogy a kancellárjelölt apja együttműködött a pártállami titkosszolgálattal, a Stasival. Közben pedig korántsem mellékes: a német gazdasági és politikai válság újabb szögeket üt az unió koporsójába.