Csákabonyi Balázs MSZP-s képviselő nyilatkozik a Hír Televízióban, és annyit beszél a nyugdíjasok nagyszerű helyzetéről, hogy nem is értem, miért kell a nyugdíj mellett itt vernem a számítógépet, ahelyett, hogy a nagy összegből, mellyel kormányunk 43 évi munkaviszony után megajándékozott, Zanzibárban szegfűszeges teát iszogatnék. Ha lehetett volna, fogadtam volna, hogy az egész Gyurcsány–Orbán-vitából, a nyugdíjak alakulásából számháború lesz, gusztustalan szocialista előkampánnyá áthangszerelve.
Napok óta grafikonok, százalékok, fizetett hirdetések (miből?) bombázzák a lakosság olvasni tudó részét. Tisztes korú emberek esnek egymás torkának, ökölrázó nyugdíjasok ugranak bele az MSZP ügyesen megásott csapdájába. Oszd meg és uralkodj… Mire ez a nagy zsivaj? Miért nem őrjöngenek szocialistáink a lakáskölcsönök alakulásán? Miért? Azért, mert a fiatal korosztály, megsértődve Gyurcsányra, legfeljebb nem megy el szavazni. De a nyugdíjasok hárommilliót meghaladó bázisa elmegy, és stabilan huzigálja a kereszteket. A nyugdíjasok éveit és érzelmeit tekintve a Fidesznek ne legyenek illúziói, nem a százalékok fognak dönteni. Ők túlnyomórészt az MSZP betonkemény hívei. Nekik a Fidesz és a többiek a rendszerváltó párt, amely rájuk hozta a létbizonytalanságot. Nekik a fix tényező az MSZP, olyan megnyugtatóan ismerős elvtársakkal, mint Kovács László vagy Horn Gyula. Hogy miért? Sok mindenért. A fiatalságukért, a szocializmus egyenlőségéért, a Trabantért vagy a lágymányosi 53 négyzetméterért. De lehet, hogy sokan azért fognak a szocialistákra szavazni, mert nosztalgiával emlékeznek Horn Gyula félszázalékos emelésére, ami kemény ötven forintot hozott a konyhára.
A lecsupaszított jelszó kiadva: a szocialisták sokat adtak és adnak a nyugdíjasoknak, a pimasz Fidesz meg az Orbán keveset adnak, és azt sem szívesen. Ha félretesszük a dedós, bár belátom, hatásos szöveget, akkor van itt néhány csontvázacska, amely ott porlad a szocializmus nevezetű szekrénykében. Miért kínlódik, nyomorog és él a létminimum környékén a magyar nyugdíjasok tekintélyes része? Kik uralták „egypártilag” az országot akkor, amikor a nyugdíjra befizetett százmilliárdokat Bős–Nagymarosra, egyéb programokra, a nehézipar meg a kohászat fejlesztésére fordították, ahelyett, hogy tisztességesen a nyugdíjasokra költötték volna? A történelemben nincs olyan, hogy: ha. De azzal a gondolattal eljátszhatnánk, hogy ha akkoriban nem támogatjuk haladó kommunista barátainkat, ha nem adunk kölcsönt olyan országoknak, ahonnan soha nem jött vissza a pénzünk, ha nem bőröndben szállítunk a nagy testvérnek dollárezreket, ha a szocialista lózung nem a kollektívát élteti, hanem az egyént tiszteli, akkor talán a mai nyugdíjasok nem lennének megkeseredett, folyton becsapható játékszerei a politikának.
Érdemes a televíziót nézni, milyennek mutatják a magyar nyugdíjast: bevásárlószatyrot vonszol, otthonkát visel, elnyűtt, reménytelen arcú. Ők a szocialista kormányok legbiztosabb támaszai. A számháború még sokáig folyhat, miközben nem a nyugdíj névleges összege a lényeg, hanem amit ér, és amit adnak érte. Ha egy nyugdíjasnak ma némileg többet ér a pénze, annak az alacsony infláció az alapja. Azt meg a Fidesz-kormány volt pénzügyminiszterének, Járai Zsigmondnak köszönheti, aki mint a Magyar Nemzeti Bank elnöke, nem engedte elinflálódni a forintot. A nyugdíjas nem hibáztatható, hogy rövid távú ígéretekért eladja a szavazatát. Vétkes az, aki erre cinikusan rájátszik.
Két rosszullét után jött a még nagyobb dráma a wimbledoni elődöntőben
