Öngyilkos agrárpolitika

Miért kellett belépnünk egy olyan szervezetbe, amelyik nem a hasznunkra van, hanem csak arra jó, hogy egy újabb bőrt húzzanak le a hátunkról? – fakadt ki tegnap a nagyüzemi tejtermelők tanácskozásán egy sokat megélt cégvezető. Természetesen nem a KGST-ről, hanem a szövetségbe forrt Európáról van szó, mely attól függetlenül, hogy kimondják, vagy szemérmesen elhallgatják, a támogatások egyoldalú lefaragásával másodrendű tagságot biztosít a kontinens közép-keleti térségében gazdálkodó termelőknek. Botrányról és vérlázító igazságtalanságról van szó, amit addig nyeltek le az érintettek, amíg elhitték a bővülő értékesítési lehetőségekről, valamint a „kevés ellenére is soha nem látott mértékű” támogatásokról szóló kormányzati történeteket. A valóság azonban más, mint az elmélet. A kis- és nagytermelők fejüket kapkodva figyelik, miként zárulnak be előttük az állítólag nyitottabbá vált nyugati piacok, miként szorulnak ki lépésről lépésre áruik a hazai üzletek polcairól és válnak egyre tehetetlenebbé a feldolgozókkal és a kereskedőkkel szemben. A magyar agrártermelőknek ezt jelenti az unió mindennapi valósága.
A tehenészetek harmada még ez év végéig bezárhatja kapuit. A baromfitenyésztőknél elindult a csődhullám, a sertéstartók jobb időben reménykednek, jövőre tízezer ember válhat munkanélkülivé a cukorágazatban. S ez csak néhány a naponta sorjázó vészjelzések közül. Már semmivel sem lehet palástolni, hogy földművelőinket, állattartóinkat rútul becsapták, és feláldozták a csatlakozás oltárán. Nem tudni, ki éli túl a következő éveket, a hagyományos gabona- és hústermelő ágazatokban csak a tőkés latifundiumok jövője látszik biztosítottnak. Bár Európában vagyunk, mezőgazdaságunkban beköszöntött Amerika. Aki nálunk befektet, csak arra vár, hogy végéhez érjen a magyar termelők agóniája. S akkor az egyben felvásárolt birtokokon és a szebb napokat látott gazdaságok romjain megkezdődhet a tengerentúlon honos ipari jellegű agrárgazdálkodás. Nálunk szenved majd történelmi vereséget a vidéki táj és népesség megtartásáért eddig sikerrel küzdő, ám egyre nagyobb válságát élő közös európai agrárpolitika.
Nem csoda, hogy egyre nagyobb a csalódottság és a letargia a magyar mezőgazdaságban. Amit csak erősít a külső szemlélőben némelykor már a szándékos öngyilkosság gyanúját keltő hazai agrárpolitika. Pedig milyen határozottan látott munkához az új földművelésügyi miniszter, csakugyan reménykedni lehetett abban, hogy sikerül megmozdítania a leállt rendszert és a „bedöglött” apparátust. Most meg azt halljuk, hogy négy-ötezer termelő még mindig nem kapta meg a tavalyi pénzét, pereskedni kell a hivatalos megállapodásban vállalt kötelezettség teljesítéséért. Már nem is az érdekli az embert, hogy egy jogállamban miképp történhet meg ilyesmi. Ismerve a hazai állapotokat, ezen már nem is érdemes felháborodni. Azon nem lehet napirendre térni, hogy nem elég a másodrendű tagság: úgy tűnik, szándékosan és akarattal gyorsítja a véget a kormány, miközben a magyar polgárok érdekeinek védelme és segítése volna a megbízatása. Több mint száz támogatási lehetőséget fogadtattunk el Brüsszellel, miközben nincs pénzünk arra, hogy ezekből bármelyiket is életbe léptessük. Egy huncut fillér sem áll már rendelkezésre a hazai agrárpolitikában. Gráf József állítólag mindössze négymilliárd forint szabadon felhasználható összeggel vette át a szaktárca irányítását. A jövő évi büdzsét pedig már legalább kétszáz milliárdos áthúzódó kötelezettség terheli.