Életútja nagyon fordulatos. Például fizikát tanult az egyetemen, aztán élsportoló lett…
– Képzelje, először bohóc akartam lenni! Azt hiszem, örököltem valamit apám humorérzékéből. Az általános iskolában, mikor előadtuk a János vitézt, én voltam az öreg, trottyos francia király; később, a Szilágyi-gimnáziumban többek között Döbrögit játszottam a Ludas Matyiból. Színművészetire akartam menni, de valahogy mégis matek–fizika szakos tanárnak jelentkeztem. A színészet és a tanárság végül is rokon szakmák. Kiáll az ember a közönség, illetve az osztály elé, és megpróbálja lekötni a hallgatóság figyelmét. A színészek azt mondják, ők a nemzet rabszolgái, de a tanári munka nagyobb rabszolgaság. Két évig dolgoztam pedagógusként.
– Futni mikor kezdett?
– Tizenhat évesen. Kövér gyerek voltam, kicsit ügyetlen is, de nagyon vágytam a sportolásra. Vívni akartam, pingpongozni, kézilabdázni, ám minden egyesületből elküldtek. A tájfutás is megtetszett; gondoltam, majd vigyázok, be ne szoruljak két fa közé. Aztán rájöttem, hogy ez nagyon izgalmas dolog: a szellemi és a fizikai terhelés kombinációja nagy kihívás. Az alföldi homokbuckákon kicsit nehezebb tájékozódni, hegyvidéken könnyebb, mert látja az ember a domborzatot a valóságban és a szintvonalakat a térképen. Egyik kezemben a tájoló, a másikban a térkép, fölveszem mindkét helyről a kellő mennyiségű információt, és döntök, merre fussak, melyik útvonal lesz számomra a legegyszerűbb, leggyorsabb. Sosem voltam elég gyors az úton, ezért légvonalban szerettem haladni, közben figyeltem a terep részleteit. Ki kell választani az optimális tempót, amely elegendő a győzelemhez, de csak annyira megerőltető, hogy tiszta maradjon az ember feje, ne tévedjen el. A japán iskolákban, Skóciában és egyes svájci kantonokban a tíz–tizenkét éveseknek testnevelésórán kötelező a tájfutás. Statisztika van arról, hogy azok a gyerekek, akik ezt fiatalon megtanulják, később ritkábban szenvednek balesetet.
– Hogyan lett világbajnok?
– Kisgombóc koromban, mikor elvittek az első nemzetközi versenyre, azt sem tudtam, hol van a térképen a fönt és a lent. Láttam, hogy a skandináv lányok nagyon csinosak, nagyon jól futnak, és elhatároztam, hogy megverem őket. Szaporítottuk az edzéseket, a végén már napi kettőnél tartottam. A tájfutó női világmezőnyben elsőként kezdtem atlétikai pályán is edzeni, hiszen nem voltam otthonos a skandináv terepen, és gondoltam, hogy a gyorsaság lehet az egyetlen esélyem. Ez bejött, s így nyertem meg hetvenkettőben a „csehszlovák” homokkövek közt a világbajnokságot. Utána elindultam a Csepel-maratonin. Mikor beálltunk a fémgyár nagy kapujában a rajthoz, többen rám kiabáltak, hogy menjek innen, nők nem indulhatnak. Nem foglalkoztam velük, elindultam a fiúkkal, s míg kifutottunk a tököli börtönig, végig ordítoztak, tűnjek el onnan. Visszafelé már biztattak, és a végén különdíjat kaptam, három órán belül értem a célba. Így bekerültem a női nemzetközi maratonik világába. Aztán a testnevelési főiskolára is jelentkeztem, azt gondoltam, sportdiplomata leszek. De az otthonról hozott gondolkodásommal ez nem fért össze; az ötvenes évektől kezdve az én apukám nem járatott újságot, mert ő „ezeknek a lapjait nem olvassa”, nem volt tévénk, mert ő „ezt a tévét nem nézi”, a rádióhoz viszont nem volt szabad hozzányúlnunk, mert be volt állítva a gombja a Szabad Európára. Végül a szakedzői és sportszervezői szakot végeztem el mint élsportoló. A Nemzetközi Tájfutószövetség elnökségi tagja, majd alelnöke is voltam.
– És aztán nehéz terep jött. El is tévedt egy kicsit…
– Hetvennyolc tavaszán Atlantában futottam a női nemzetközi maratonin, és meglepetésemre második lettem. Így meghívtak a New York-i és a tokiói női maratoni futásokra. Őszszel lett volna Norvégiában a tájfutó-vb, készültem oda is, de teljes erőmet a maratonira való készülésre fordítottam. De júliusban a Jóisten áthúzta a számításaimat.
– Tudja, hogy melyik edzésen történt?
– Volt azon a nyáron a Vértesben egy edzőtábor, reggel lementem a Trabantommal, délelőtt és délután futottam, este otthon zuhanyoztam le. Akkor még nem lehetett hallani a kullancsveszélyről. Hét végére negyvenegy fokos lázam lett, nagyon fájt a hasam. Bevittek a Sportkórházba, kivették a vakbelemet. Amikor az orvos elaltatott, elaludt a szervezetem védekezőképessége is. Másnap reggel jött dr. Somogyvári Károly, a keretorvosunk, megnézett, és rájött, mi a bajom. A következő hét szombatján tértem magamhoz, harminchat kilósan. Előtte édesanyámnak már szóltak, hogy hívjon papot. Minden funkcióm kezdett leállni. Azóta is, ahogy járom az országot, mondogatják az emberek: Sarolta, annyit imádkoztunk magáért… ennek meg is lett az eredménye. A Jóisten visszaküldött a kapuból. Óriási adomány, hogy nem az eszem ment el, „csak” azok az idegek haltak el a gerincvelőmben, amelyek a jobb lábnak adják ki a mozgási parancsot. Az orvos azt mondta, lehet, hogy kerekes székhez leszek kötve, lehet, hogy jobb lesz a helyzet, de élsportoló már nem lehetek. Hisztiztem, behozattam az összes sáros futócipőmet a kórházba, és kiakasztottam, hogy lássam őket és meggyógyuljak. Belementem, hogy az őszi tájfutó-világbajnokságon nem veszek részt, de a két maratonin év végén feltétlenül indulni akartam. És szeptemberben, mikor kikerültem a László-kórházból, és egy járókerettel vonszoltuk egymást, megéreztem, hogy az orvosnak igaza volt. Majdnem nyolc évembe telt, mire megtanultam alázatosan elfogadni ezt a helyzetet.
– Utána jött az újabb fordulat: az egészséges életmód szószólója, a népegészségügyi program egyik koordinátora lett.
– Nem kell világbajnoknak lenni ahhoz, hogy az ember egészséges legyen. És lehet egészséges úgy is, hogy csak az egyik lába működik. Szerintem a munkámban kifejezetten előnyt jelent, hogy ilyen az állapotom. Hitelessé tesz, hogy sánta öregasszony létemre nemcsak mondom, hogy mozogjanak az emberek, hanem a klubtársaimmal együtt bicerészek is a Margitszigeten. Szeretném megértetni mindenkivel, döntéshozókkal és médiaszakemberekkel is, hogy az egészségnek a rendszeres fizikai aktivitás szükséges, ha nem is elégséges része. Sajnos a szabadidősport, az egészségsport ugyanúgy mostohagyerek az egészség világában, mint a tájfutás a sportok között. Az egészségügy is elhanyagolja a szabadidősportot, például elég ritka az olyan háziorvos, aki azt tanácsolja a betegnek, minden este sétáljon egy órát. Különben szinte áttörhetetlen az orvosok zárt, feudális rendszere, amely nem veszi komolyan azt a szakembert, aki nem orvos. Most itt is másodosztályúként dolgozom mint a magyar sportban a nem olimpiai sportágat képviselő tájfutó. Lehet, hogy különös, de nem a világbajnokság megnyerése által lettem ismert, hanem a betegségem által. Nagyon sokan nem tudják, hogy a magyar Oláh Katalin utánam kétszer nyert világbajnokságot tájfutásban. Talán ezt a másodosztályúságot nem tudom elfogadni, ezért a nagy bizonyítási vágy a munkámban. Ezért futottam maratonit, nyertem sífutóbajnokságokat, és most országszerte próbálok segíteni annak, aki kéri.
– A reforméletmód hívei általában azt tanácsolják, kerülje az ember a stresszt, és táplálkozzon egészségesen.
– A stresszt, a megrázkódtatást olykor lehetetlen elkerülni, de kezelni, feldolgozni megtanulhatjuk. Az edzett ember lelkileg is edzett. Az egészség érték, a születéstől kezdve folyamatosan meg kell dolgozni érte. Amikor baj van, mindent megtenne az ember, hogy újra egészséges legyen. Már gyermekkorban el kellene kezdeni a helyes értékrend kialakítását. A gyerek későbbi életmódjának előképét, szokásainak több mint felét otthon, a családban veszi fel az első hat évben. Ha édességgel jutalmazzák, és túl zsíros, túl fűszeres ételekhez szoktatják, ezekre később is igénye lesz. A dohányos szülők gyermeke nagyobb valószínűséggel lesz maga is dohányos. Ha apuka négykézláb jár haza, a gyereknek ez lesz a természetes és követhető minta, ahogy az is, ha anyuka nem a boltból szerzi be a vécépapírt, hanem a munkahelyéről. De a gyerek azt is megszokja, ha hét végén együtt megy a család kirándulni, úszni, bringázni… Ehelyett többnyire apuka hét végén nézi a meccseket, elolvassa az újságot, elmegy a haverokkal poharazni, míg a gyerek ül a tévé vagy a számítógép előtt, anyuka meg behozza az egész heti mosást és vasalást. A mindenkori oktatáspolitika két lábon járó kis lexikonokat akar nevelni a gyerekekből. Testnevelésre manapság átlagban két és fél órát szánnak hetente. A gyerekeknek naponta legalább egy órát kellene játékosan mozogniuk, sportolniuk, lehetőleg a szabadban.
– És a felnőtteknek?
– Hetente minimum három alkalommal van szükség harmincöt–negyvenöt perc testedzésre úgy, hogy közben a pulzusszám száznyolcvan mínusz az életkor legyen. Ez nálam százhúsz. A margitszigeti edzéseken hetente háromszor ezzel a pulzusszámmal lassan, de futólépésben haladunk. Az átlag magyar naponta három-négy órát ül a tévé előtt – és tudja, mennyit mozog? A férfiak átlagosan tizennégy, a nők nyolc percet. Ez rémes. A nemzetközi statisztikák szerint szinte minden súlyosabb betegség statisztikájában az első hat között vagyunk. Hatalmas tempóban fogy a lakosság, és a férfiak sokasága hal meg idő előtt, a harmincöt–ötvenöt éves kor között, többnyire a helytelen életmód következtében. Az idő előtti halálokok közt első helyen a szív- és érrendszeri betegségek állnak, második helyen a daganatos betegségek. Ezek után következnek a balesetek, valamint az öngyilkosság. Mindez egyébként összefügg az iskolai végzettséggel, az anyagi helyzettel, sőt a családi állapottal is; felmérések szerint a házasságban élő férfiak átlag nyolc évvel, a nők öt évvel tovább élnek.
– Sajnos kevéssé remélhető, hogy Monspart Sarolta mindezt elmondja, mire a tisztelt lakosság észbe kap. Életmódot, szemléletet változtatni nem egyszerű.
– Ki mondta, hogy egyszerű? Épp az a baj, hogy sokan belekapnak a sportba hirtelen felindulásból. Elmegy a férfi a heti egy sörmeccsre, de nem melegít be előtte, és pillanatok alatt lesérül: kibicsaklik a bokája, vagy kap egy izomszakadást. Évek óta nem mozgott, de repülni akar a labda után, mint diákkorában. Nem veszi figyelembe, hogy semmije nem működik már olyan gyorsan, mint régen, kivéve az emlékképeit. Futni indul, és rohan: most majd megmutatja önmagának is, no meg mindenkinek, de nyolcszáz méter után összecsuklik, majd durcásan azt mondja, nem megy. A családban többnyire a nő, az édesanya lehet az egészséges életmód karmestere. A férfiak otthon általában azt esznek, amit mi főzünk, és az a hét végi családi program, amit mi vezénylünk. Persze ha ügyesek vagyunk. Sajnos a magyar nők gyakran annyira szeretik a férjüket, hogy majd halálra etetik.
– Milyen támogatást kap a politikától a szabadidősport?
– A 2001-ben elfogadott népegészségügyi program jegyében dolgozunk folyamatosan az Országos Egészségfejlesztési Központban, és én bármikor bármelyik kormánynak szívesen segítek, ha lehetővé akarja tenni az emberek számára a helyes életmódot, amely nem teszi tönkre őket idő előtt. De az egészségsporttal az a baj, hogy nem nagyon érdekli a politikusokat. Mi legfeljebb annyit tudnánk nekik nyújtani, hogy négy évig a bal, aztán négy évig a jobb lábunkkal kezdünk futni. A sportpolitikusok ciklusonként megszámolhatják az olimpiai aranyérmeket, de ahhoz, hogy a nép mérhetően egészségesebb legyen, egy emberöltő szívós munkája kell. Hallottam, hogy meg kellene egyezni valami nemzeti minimumban, kéne valami, amit nem kell négyévente újrakezdeni. Hát ehhez a nem létező minimumhoz tartozhatna a népegészségügy, a szabadidősport, a rendszeres testedzés. Óriási igény lenne rá. Kilencvennyolcban megkért az egyik nagy kozmetikai világcég, hogy szervezzek női futó- és gyaloglóklubokat országszerte. Ezt akkora érdeklődés kísérte, hogy 2001-ben az ennek jegyében szervezett rendezvényen a Margitszigeten több mint tizenhétezer célba érő volt. Az egészséges életmódot választhatóvá kell tenni és megtanítani a választás tudományát.
Monspart Sarolta 1944-ben született Budapesten. Az ELTE TTK matematika–fizika szakán, majd a TF sportszervezői és szakedzői szakán szerzett diplomát. A tájfutás tizennégyszeres magyar bajnoka, 1972-ben világbajnok, sífutásban hatszoros magyar bajnok. Az első nő Európában, aki három órán belül futotta le a maratoni távot. Az Országos Egészségfejlesztési Központ egészséges életmód osztályának vezetője. A Johan Béla nemzeti program mozgásalprogramjának vezetője, a Wesselényi Miklós Sportközalapítvány elnöke, egy országos női mozgásprogram szakmai vezetője. Munkásságát 2003-ban köztársasági elnöki érdeméremmel ismerték el.
