Szeretsz, nem szeretsz

Az Amerikába látogató – emigráns vagy turista – előbb-utóbb szembe találja magát a kérdéssel: hogyan tetszik önnek az ország? (How do you like this country?) A kérdés mögött az az amerikai meggyőződés, sőt hit áll, hogy a válasz kizárólag pozitív lehet, nem valami hízelgési formula, hanem abszolút igazság, történelmi konklúzió. Ez mindig így volt, de árnyalatokkal. Tegnap még elismerte az amerikai, hogy egyes ágakban Európa vezet: női divatban, borászatban, építészetben. Manapság, főként „Irak után”, Manhattan lett a világ legszebb városa, a kaliforniai borok a legzamatosabbak, az amerikai pedagógia a legbölcsebb.
A jámbor polgár szent meggyőződése, hogy ezek az erények Amerika alapvető jóságából fakadnak. Akár Bush elnök, akár az utca emberének szájából hangzanak el, a morális felelősséget jelzik, Isten akaratát tolmácsolják. Így aztán Amerika most nagy dilemma előtt áll. Néhány év óta a kérdésre: hogyan tetszik önnek az ország?, amelyre a sablonos válasz mindig lelkesen pozitív volt – a reakció negatív lett! Ez az, amit az amerikai nem ért, akár az átlagemberről, akár a Fehér Ház küldönceiről vagy hivatalos szószólóiról van szó. Mind határozottabban fogalmazódik meg tehát a kérdés: miért van az, hogy „mi, akik védjük a világot, az embereket, a demokráciát, mégsem vagyunk közszeretet tárgyai”?
Ezt az amerikai nem érti meg, és hiába mondják neki, hogy az olasz, a francia és még az angol sem igen törődik azzal, vajon a turisták szeretik-e őt, Amerika – úgy tűnik – más kategóriába tartozik, Amerikát szeretni kell, mert az egész emberiséget reprezentálja, a történelem végszavát.
Az ügyet bonyolítja, hogy a nem szeretés most nem egyes, Amerikával eredendően ellenséges ideológiai táborokban toboroz híveket. Az amerikaiak hozzászoktak ahhoz, hogy a hidegháború folyamán a szovjet polgárok nem szerették őket, és hogy Hruscsov cipője talpával verte az ENSZ asztalát nemtetszése jeléül. A publikum szemében ráadásul inkább félreértésről volt szó, mint gyűlöletről, de hát hál’ istennek most már a megszelídített Moszkva is szereti Amerikát, mert látja, hogy Washington nem akar semmi rosszat tegnapi ellenségének. De nem Oroszországról van most szó, hanem Chiracról, a spanyol politikáról, a lengyel és olasz csapatkivonásról Irakból, a jobb- és a baloldal egyhangú kritikájáról, a dühös vádemeléséről. A világ közvéleménye Amerika ellen fordult, még az olyan régi barátok is, mint Nagy-Britannia. Ezt roppant nehéz, ha egyáltalán lehetséges megmagyarázni az amerikaiaknak, akik eddig nemcsak az elsők voltak katonai szempontból, de Hirosima ellenére a „szép új világ” letéteményesei is.
Az amerikaiak részéről ez több mint sértődés: amivel szembe találják magukat, az felháborító és meg nem érthető vád. Miért kell félni Washingtontól? Érthetetlen Amerika számára, hogy Európa fél egy újabb impériumtól, még ha előbbi nem is fogadja el ezt a történelmileg rosszízű címet. De a XX. századi történelmet a szuperhatalmak írták, így Európa gyanakodva nézi egy többedik keletkezését, ez alkalommal a demokrácia cégére alatt. Az európaiak, akik ismerik a múltat, a „cuius regio, eius religio” elvére gondolnak, és megállapítják annak további érvényességét. Vagyis ahova Washington behatol, ott a kapitalista demokrácia honosul meg, és ezt nem mindenki szereti, még ha különböző nyomások folytán rászavaz is. Ugyanígy van ez a kultúrával: nem mindenki kedveli a Hollywood-, McDonald’s-koktélt, még akkor sem, ha ez csak része a multikultúrának. Egyszóval Európa jól ismeri történelmét, jól ismeri saját kísértéseit, a múlt súlyát, a nagyhatalmi ígéretek porhanyósságát.
A második világháború óta viszont az amerikai értelmiségi hozzászokott, hogy van Európában egy szövetségese, aki átveszi és lefordítja az amerikai regényeket, értékeli az amerikai szociális adatokat, kutatja az amerikai múlt titkait (rabszolgaság, testvérharc, kizsákmányolás). Mi több: két szövetségese is van, bal és jobb, az első erősíti az amerikai populizmust, a második a kapitalista modellt. S most egyszerre mindkét európai szövetségese cserbenhagyja Amerikát, a bal és a jobb egy ütemre vonul fel Európa utcáin, hasonló transzparenseket lobogtat az amerikai nagykövetségek előtt.
A fenti megállapítások arra a következtetésre vezetnek, hogy mikor a két politikai tömb, az Egyesült Államok és egyesült Európa végre hasonló fontossággal bír, a kettő nem partnerré válik, hanem riválissá, sőt ellenséggé. A szuperhatalmi súly nem ártatlan, mert a növekvő súllyal az agresszivitás is növekszik.
„Mi nem vagyunk imperialisták!” – mondják a barátaim. A párbeszéd azonban itt megakad: nehéz elfogadni, hogy létezhet szakadék a szándék és a kivitelezés között, különösen, mikor meggyőződésünk, hogy jók vagyunk, jót akarunk, és ezt okmányokkal tudjuk bizonyítani! De megint csak fontos leszögezni: a tények és érdekek súlya összehasonlíthatatlanul többet nyom a latban, mint a porhanyós jó szándék, amely a szószéken hangzik el, vagy amit az interjúk sorozatában olvas a nagyközönség.
Mindez gyerekesen hangzik a történelmi valóságokhoz edzett fülekben, mégis erről van szó a két kontinens között. Az európai megfigyelő egy monolitikus Amerikát lát, míg a megfigyelés tárgya, a washingtoni politika és annak mellékzörejei egészen más tér-időben játszódnak le. Mondhatnánk, ontológiai szakadék választja el egymástól a két kontinenst, a szavak és tettek más értelmezést kapnak, mire átszelik az óceánt.
Az Egyesült Államok most ott tart, ahol a Római Birodalom tartott röviddel Julius Caesar előtt: Jupiter közölte már Aeneasszal, hogy az istenek rábízzák a béke ügyét, bármennyi háborúskodásba kerül is az. Úgy látszik, Aeneas elfogadta a megbízást.
Egy szó, mint száz: Amerika először találkozik a kollektív váddal és a kollektív gyűlölettel. Nem a marxisták gyűlöletével, hanem a jobb- és baloldal megvetésével, az értelmiség gúnyával: azzal a globális felháborodással, kifordított csodálattal, merő félelemmel, amelyet egy nagyhatalom mindig kivált.