Szeszélyes szélkakasok

Feltartóztathatatlanul közeleg a 2006-os parlamenti választások kampányának kezdete. A hirtelen feltámadt mozgás- és szereplési vágy nem véletlen: a fokozatosan a kétpártiság irányába mozgó belpolitikai erőtérben ugyanis menthetetlenül el fognak veszni azok a pártok, amelyek jövőre nem lesznek képesek képviselői mandátumok szerzésére.
Az MDF-ben Herényi Károlyt bízták meg a kampányfőnöki teendőkkel, az Orbán Viktor vagyongyarapodása után kutakodó parlamenti bizottság egyetlen, még vissza nem lépő ellenzéki tagját. Dávid Ibolya rendre azért ostorozza a Fideszt, mert egykori pártállami vezetőket fogadott a soraiba, értve ezalatt az amúgy a Szociáldemokrata Pártban politizáló Szűrös Mátyást és az eddig csak civil szerepben feltűnő Pozsgay Imrét. Szintén Orbán Viktor bűneként róják föl, hogy „árulóként” magához édesgette a korábban az MDF-frakcióban működő Lakitelek munkacsoport tagjait is.
Eközben nem kizárt, hogy az MDF-ben a későbbiekben is szép számmal fognak feltűnni olyan közismert személyiségek, akik a Fideszből vagy egyéb, azóta süllyesztőbe került jobboldali formációkból kiszorulva kerültek parkolópályára. Az ötszázalékos parlamenti küszöbtől aggasztóan messze lévő pártnak meglehetősen szűk mozgástere maradt a káderek toborzására, így érthető, hogy a vezérkar nem válogat az eszközökben. Legfeljebb azt furcsállhatják a választók, hogy milyen alapon kéri számon az értékközpontúságot és az elvhűséget Dávid Ibolya az egykori koalíciós partnerén, ha közben a saját háza táján olyasféle módszerekkel készül a 2006-os megmérettetésre, ahogyan ezt a Giczy György vezette kereszténydemokraták vagy a Torgyán József vezette kisgazdák tették a kilencvenes évek végén.
Ember legyen a talpán, aki ki tudja hámozni az MDF nyilatkozataiból, hogy – amennyiben önerőből be tudnak kerülni a törvényhozásba – milyen koalíciós elképzeléseik lennének a választások után. A kisebbik ellenzéki párt azt a stratégiát kívánja követni, amellyel 2002-ben a Centrum párt próbálkozott. Ők is véget nem érő monotonitással mantrázzák, hogy mindkét oldal irányába nyitottak, így azokkal fognak majd együttműködni, akikkel el tudják fogadtatni programjukat. Az ilyesféle, szilárd értékrendet nem igazán sejtető stratégiák eddig még sohasem hoztak eredményt. A mellébeszélő, világos célokat kerülgető pártok közül még egyik sem tudta átlépni az ötszázalékos küszöböt. A látszólag biztató eredmények – mint amilyen a Centrum párt 2002-ben elért közel négy százaléka volt – többnyire arra voltak elegendők, hogy végzetesen befolyásolják a választások végkimenetelét, részben megosztva a jobboldali szavazótábort, elősegítve ezzel az MSZP–SZDSZ-tandem győzelmét. A Kupa Mihály vezérletével ügyködő Centrum párt későbbi sorsát jól szemlélteti, hogy a baloldal hatalomra kerülése után több ismert vezető politikusa az MSZP holdudvarában tűnt fel. Ugyanakkor az lényeges fejlemény volt (remélhetőleg elgondolkodtatva az MDF vezetőit), hogy a parlamenti megmérettetést követő önkormányzati választásokon a szavazók könyörtelenül megbüntették azokat, akik visszaéltek a beléjük helyezett bizalommal. Intő jel a Centrum párt 2002 őszén bekövetkezett bukása, amikor a leadott szavazatoknak még az egy százalékát sem tudták megszerezni.
A jövő tavaszi voksolás legfőbb kérdése egyértelmű: akar-e kormányváltást az illető párt, vagy nem akar? Akarja, hogy kialakuljon egy hosszabb távon regnáló – talán a vörös csillag teljes rehabilitálásában és a maradék nemzeti vagyon kiárusításában végződő – Gyurcsány-kurzus, vagy nem akarja? Ha azt akarja végcélként, hogy a Gyurcsány és Társai Rt. menesztése bekövetkezzen, akkor ezt világosan és egyértelműen ki kell jelenteni a szavazók előtt, mivel több millió választópolgár csak ennek ismeretében tud felelős döntést hozni. A kormányváltásra kétféle forgatókönyv jöhet szóba: az emberek kizárólag a Fidesznek adnak felhatalmazást az MSZP és az SZDSZ leváltására, vagy pedig találnak más hiteles ellenzéki erőt is. Az már egy másodlagos kérdés, hogy milyen viszonya van az adott pártnak Orbán Viktorhoz és az ő oly sok stigmával megbélyegzett politikai stílusához: jövőre a szavazók akarata úgyis egyértelműen jelezni fogja, hogy kit akarnak a kormányfői székben látni.
Amennyiben az MDF átlépi az ötszázalékos küszöböt – miközben a Fidesz nagy fölénnyel megnyeri a választásokat, ám nem abszolút többséggel –, akkor vélhetően újra létrejöhet a 2002 előtti koalíció, mivel az egyértelmű kormányváltó hangulat elől Dávid Ibolya sem térhet ki. De valószínűleg nem ez a variáció a konzervativizmusát bőszen hangoztató párt álma, hanem az, hogy a 2002-es helyzethez hasonlóan az MSZP–SZDSZ és a Fidesz versengése oly módon végződik, hogy a jelenlegi koalíció pártjai együttesen több mandátumot szereznek, mint a Fidesz, de ez nem eredményez számukra abszolút többséget. Így Gyurcsánynak szüksége lenne egy harmadik párt bevonására is, hogy a húsosfazék mellett maradhasson. Ennek a harmadik pártnak a zsarolási potenciálja nagyobb lenne, mint amilyennel jelenleg a szabad demokraták rendelkeznek, mert a Fidesz felé való nyitottsága is megmaradna.
Szinte nincs hét, amikor vagy a miniszterelnök környezetében vagy az MSZP valamelyik tagozatában ne hangzanának el utalások arra, hogy a Fidesszel szembeni siker egyetlen esélye az, hogy az MSZP a jobbközépen gründolt pártok felé is nyitottá váljon. Az egyszázalékos szinten hibernálódott Centrum párt és a Szeremley Huba vezetésével alakuló – még csak a híradások szintjén létező – Gazdapárt mellett elhangzik az MDF neve is. Ezek a pártok külön-külön esélytelennek tűnnek az önerőből történő mandátumszerzésre, de ha egyesítik az erejüket, akkor elméletileg nem zárható ki, hogy képesek lesznek olyan eredmény elérésére, ami 2002-höz hasonlóan negatívan befolyásolhatja a Fidesz győzelmi esélyeit.
Kérdőjelek persze maradnának. Átlépi-e a koalíció fennmaradása szempontjából létfontosságú SZDSZ az ötszázalékos küszöböt? Sikerül-e a szocialistáknak előidézni egy széles társadalmi rétegekre kiterjedő Orbán Viktor-ellenes közhangulatot, ami a „normális baloldali blokk” működőképességének a legfőbb előfeltétele lenne? Ha a Fidesz szeretné megelőzni a fent említett veszélyforrás létrejöttét, akkor 2006-ban egyetlen dolgot kell tennie: már az első választási fordulóban, a területi listákra leadott szavazatok összesítése után olyan nagyarányú előnyt kell felmutatnia az MSZP-vel szemben, hogy a Gyurcsány-kormány leváltására irányuló össztársadalmi akaratot egyértelművé tegye. Függetlenül a mandátumok végső eloszlásától és a kisebb pártok esetleges sikereitől, váljon világossá, hogy az emberek valóban új kormányt akarnak, és nem azt, hogy néhány politikai szélkakas szeszélye döntse el, milyen összetételű kabinet alakuljon a következő ciklusra.