Szólásgyűjtemény

L a p s z é l j e g y z e t e k

Fáy Zoltán
2005. 07. 15. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Pierre Chompré francia jogász latin szöveggyűjteménye, a Selecta latini sermonis exemplaria a XVIII. század végi, XIX. század eleji nyelv- és poétikatanítás fontos segédeszköze volt Ausztria-Magyarországon. A számtalan kiadásban megjelent válogatás nálunk nyolcszor látott napvilágot: először 1786-ban adta ki a tankönyvkiadási monopóliummal rendelkező budai egyetemi nyomda, és a század végéig többször újranyomtatták a kelendő tankönyvet. Mai szemmel nézve is igen korrekt munka Pierre Chompré alkotása, a közölt szövegeken kívül rövid életrajzot is olvashattak a hajdani tanulók, sőt a szövegkiadások történetéről is fogalmat alkothattak. A hatodik, befejező kötetben például Phaedrus, Ovidius, Vergilius, Horatius és Juvenalis munkáiból válogatott Chompré a tanulóifjúság számára.
Mint a régi tankönyvek fennmaradt példányai általában, a Selecta latini sermonis kötetei is magukon viselik több hajdani nemzedék keze vonását. Az egykori diákok – a maiakhoz hasonlóan – nagy kedvvel firkálgattak könyveikbe, részint tanulás, részint unaloműzés szándékával. Az egyik 1798-as példányban például három-négy kéztől származó bejegyzéseket lehet megkülönböztetni. Név szerint csak egyikük azonosítható, Dórics Károly, aki 1863-ban Baján még ex librist is ragasztott könyvébe. Később a kötet a bajai ferences zárda tulajdonába került, ahol meg is őrizték. Szükségük volt gimnáziumi tankönyvekre, hiszen kisebb-nagyobb megszakításokkal iskolát tartottak fenn. A háztörténetből kiderül, hogy a kis gimnázium 1757-től 1814-ig működött. Ekkor a tanügyi főigazgató bezáratta, majd némi hercehurca után 1814. november 15-én az alsóbb osztályok számára újból engedélyezték a működést. A végső megoldást egy évvel később a nagy gimnáziummá alakítás jelentette. Ez az intézmény 1815-től 1851-ig volt a rend fenntartásában.
A Chompré-kötet bejegyzéseinek írásképe és helyesírása alapján Dórics Károly könyvtulajdonlása előtt néhány évtizeddel készülhetett a mintegy húsz szólást tartalmazó feljegyzés a kötéstábla belső részére, s ugyanettől a kéztől származhatott az egyszerű, kék papírborítású kötet külső felére rótt hosszú összeadássor. Az ismeretlen használó szép, szabályos írása gyakorlott kézre vall. Ha ő készítette a szintén a kötéstáblán díszelgő, nagy bajuszú embert ábrázoló tollrajzot, akkor még a rajzoláshoz is volt némi tehetsége.
A XVIII. század végén, XIX. század elején Magyarországon különös nagy érdeklődés mutatkozott a szólások, közmondások, szállóigék iránt. Többek között Pálóczi Horváth Ádám, Faludi Ferenc, Dugonics András, Ballagi Mór egész kis közmondásgyűjteményt készített. A nyelvművelő szándék mögött a szépírást segítő s egyben hazafias felbuzdulás állt. „Egy nemzeti közmondást örökre meg-hagyni halni, nagyobb kár, mint amikor a’ Hódoltató Tábor egy ágyút el-veszt” – írta Pálóczi Horváth kéziratban maradt gyűjteménye előszavában. Felkutatták, lejegyezték, és néhány esetben bizonyára újból életre keltették a nyelvet gazdagító szólásokat, közmondásokat. Más esetekben természetesen kevésbé voltak sikeresek, s a mai olvasónak olykor komoly fejtörést okozhat egy legalább kétszáz éves szólás megfejtése.
A Pierre Chompré-kötetbe bejegyzett szólások nagy része azonban érthető, sőt túlnyomórészt ma is használatos. Azonban akad olyan is, amelyik magyarázatra szorul, s már csak szólásgyűjteményekből – például O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című munkájából – ismert. S néhány szólás talán teljesen feledésbe merült, bár érthető.
Ilyen a felsorolásban olvasható első szólás is: „Jó ám jó a ser, de tsak mégis bor az anya”. Legalábbis a borkedvelők számára, a sörivók aligha fogadják el ezt a szentenciát. Vagy e másik: „A mit lovon fogad, gyalog meg nem állja.” Vagyis a romló, változó helyzetben már nem tartja be ígéretét, fogadkozását.
De nem kell különösebb fejtörés a „szégyen futni, de hasznos”, az „apró a bors, de erős”, vagy a „vak vezet világtalant” szólások értelmének kiderítéséhez, hiszen ezeket ma is használjuk. Szintén ismert „a bolond kárán tanul”, vagy az „öröm nyomain járni szokott a nyomorúság” is. A „jó tett helyében jót ne várj” fordulatot viszont manapság – talán a meseirodalom hatására – inkább ellentétes formában ismerjük.
A „minden botnak végén a feje” szólás napjainkban meglehetősen ritka, de értjük, mit jelent: mindig a végén derül ki, mi sül ki a dologból. Szintén elvétve találkozhatunk a hiábavaló, fölösleges cselekedetet szemléletesen minősítő „lúdra szénát, ebre korpát veszteget” fordulattal. S csakúgy ritka a „házában a bagoly a bíró” kifejezés, amely arra utal, hogy otthonában mindenkinek joga van ítélkezni. Vagy a „szabad a patak, de nem a palatzk” szólás, amelynek jelentése: nem szabad mindenkinek minden.
A latin szöveggyűjteménybe lejegyzett felsorolás néhány szólása a társadalmi változások és az életkörülmények átalakulása miatt tűnt el. Értjük például a „nem úr az, ki senkit úrrá nem tehet” szólást, de nemigen használjuk. Talán nem kell magyarázat ehhez sem: „a tök is estve virágozik”, de manapság nemigen mondjuk a magukat esti mulatsághoz csinosító lányokra, jóllehet bizonyára több alkalom kínálkozna e szólás használatára, mint a XIX. század elején. A kegyetlen népi humor egyébként tovább szőtte a megfigyelést: „öste virágzik a jó tök / szép leánból lesz a rossz dög”. De ez már nem az ismeretlen szólásgyűjtő feljegyzése.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.