Szólásgyűjtemény

L a p s z é l j e g y z e t e k

Pierre Chompré francia jogász latin szöveggyűjteménye, a Selecta latini sermonis exemplaria a XVIII. század végi, XIX. század eleji nyelv- és poétikatanítás fontos segédeszköze volt Ausztria-Magyarországon. A számtalan kiadásban megjelent válogatás nálunk nyolcszor látott napvilágot: először 1786-ban adta ki a tankönyvkiadási monopóliummal rendelkező budai egyetemi nyomda, és a század végéig többször újranyomtatták a kelendő tankönyvet. Mai szemmel nézve is igen korrekt munka Pierre Chompré alkotása, a közölt szövegeken kívül rövid életrajzot is olvashattak a hajdani tanulók, sőt a szövegkiadások történetéről is fogalmat alkothattak. A hatodik, befejező kötetben például Phaedrus, Ovidius, Vergilius, Horatius és Juvenalis munkáiból válogatott Chompré a tanulóifjúság számára.
Mint a régi tankönyvek fennmaradt példányai általában, a Selecta latini sermonis kötetei is magukon viselik több hajdani nemzedék keze vonását. Az egykori diákok – a maiakhoz hasonlóan – nagy kedvvel firkálgattak könyveikbe, részint tanulás, részint unaloműzés szándékával. Az egyik 1798-as példányban például három-négy kéztől származó bejegyzéseket lehet megkülönböztetni. Név szerint csak egyikük azonosítható, Dórics Károly, aki 1863-ban Baján még ex librist is ragasztott könyvébe. Később a kötet a bajai ferences zárda tulajdonába került, ahol meg is őrizték. Szükségük volt gimnáziumi tankönyvekre, hiszen kisebb-nagyobb megszakításokkal iskolát tartottak fenn. A háztörténetből kiderül, hogy a kis gimnázium 1757-től 1814-ig működött. Ekkor a tanügyi főigazgató bezáratta, majd némi hercehurca után 1814. november 15-én az alsóbb osztályok számára újból engedélyezték a működést. A végső megoldást egy évvel később a nagy gimnáziummá alakítás jelentette. Ez az intézmény 1815-től 1851-ig volt a rend fenntartásában.
A Chompré-kötet bejegyzéseinek írásképe és helyesírása alapján Dórics Károly könyvtulajdonlása előtt néhány évtizeddel készülhetett a mintegy húsz szólást tartalmazó feljegyzés a kötéstábla belső részére, s ugyanettől a kéztől származhatott az egyszerű, kék papírborítású kötet külső felére rótt hosszú összeadássor. Az ismeretlen használó szép, szabályos írása gyakorlott kézre vall. Ha ő készítette a szintén a kötéstáblán díszelgő, nagy bajuszú embert ábrázoló tollrajzot, akkor még a rajzoláshoz is volt némi tehetsége.
A XVIII. század végén, XIX. század elején Magyarországon különös nagy érdeklődés mutatkozott a szólások, közmondások, szállóigék iránt. Többek között Pálóczi Horváth Ádám, Faludi Ferenc, Dugonics András, Ballagi Mór egész kis közmondásgyűjteményt készített. A nyelvművelő szándék mögött a szépírást segítő s egyben hazafias felbuzdulás állt. „Egy nemzeti közmondást örökre meg-hagyni halni, nagyobb kár, mint amikor a’ Hódoltató Tábor egy ágyút el-veszt” – írta Pálóczi Horváth kéziratban maradt gyűjteménye előszavában. Felkutatták, lejegyezték, és néhány esetben bizonyára újból életre keltették a nyelvet gazdagító szólásokat, közmondásokat. Más esetekben természetesen kevésbé voltak sikeresek, s a mai olvasónak olykor komoly fejtörést okozhat egy legalább kétszáz éves szólás megfejtése.
A Pierre Chompré-kötetbe bejegyzett szólások nagy része azonban érthető, sőt túlnyomórészt ma is használatos. Azonban akad olyan is, amelyik magyarázatra szorul, s már csak szólásgyűjteményekből – például O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című munkájából – ismert. S néhány szólás talán teljesen feledésbe merült, bár érthető.
Ilyen a felsorolásban olvasható első szólás is: „Jó ám jó a ser, de tsak mégis bor az anya”. Legalábbis a borkedvelők számára, a sörivók aligha fogadják el ezt a szentenciát. Vagy e másik: „A mit lovon fogad, gyalog meg nem állja.” Vagyis a romló, változó helyzetben már nem tartja be ígéretét, fogadkozását.
De nem kell különösebb fejtörés a „szégyen futni, de hasznos”, az „apró a bors, de erős”, vagy a „vak vezet világtalant” szólások értelmének kiderítéséhez, hiszen ezeket ma is használjuk. Szintén ismert „a bolond kárán tanul”, vagy az „öröm nyomain járni szokott a nyomorúság” is. A „jó tett helyében jót ne várj” fordulatot viszont manapság – talán a meseirodalom hatására – inkább ellentétes formában ismerjük.
A „minden botnak végén a feje” szólás napjainkban meglehetősen ritka, de értjük, mit jelent: mindig a végén derül ki, mi sül ki a dologból. Szintén elvétve találkozhatunk a hiábavaló, fölösleges cselekedetet szemléletesen minősítő „lúdra szénát, ebre korpát veszteget” fordulattal. S csakúgy ritka a „házában a bagoly a bíró” kifejezés, amely arra utal, hogy otthonában mindenkinek joga van ítélkezni. Vagy a „szabad a patak, de nem a palatzk” szólás, amelynek jelentése: nem szabad mindenkinek minden.
A latin szöveggyűjteménybe lejegyzett felsorolás néhány szólása a társadalmi változások és az életkörülmények átalakulása miatt tűnt el. Értjük például a „nem úr az, ki senkit úrrá nem tehet” szólást, de nemigen használjuk. Talán nem kell magyarázat ehhez sem: „a tök is estve virágozik”, de manapság nemigen mondjuk a magukat esti mulatsághoz csinosító lányokra, jóllehet bizonyára több alkalom kínálkozna e szólás használatára, mint a XIX. század elején. A kegyetlen népi humor egyébként tovább szőtte a megfigyelést: „öste virágzik a jó tök / szép leánból lesz a rossz dög”. De ez már nem az ismeretlen szólásgyűjtő feljegyzése.