Tenyérmese

Ki vagytok éhezve a mesére, igaz? Na, akkor húzódjatok közelebb, a félősek fogják meg a szomszédjuk kezét, mert ijesztő lesz a mese, annyi vérrel megöntözve, hogy a fele is sok az ilyen tiszta szemű, ábrándos gyerekeknek, amilyenek ti vagytok.
Hallottatok már a Nagyfarú királykisasszonyról? Gondoltam, hogy nem, mert már a nevéből is látszik, micsoda tekintélyes, rengő üleppel verte meg a teremtő, és bizony annyira szégyellte magát szegényke, hogy elbújva éldegélt a palota leghátsó toronyszobájában. Még az udvari bálokon se jelent meg, pedig a birodalom tizenkét legügyesebb szabómestere próbált olyan ruhát varrni neki, amelyik enyhíti a rettentő ülep látványát, de mind felsült vele. Egy napon Bonifác király felkereste Nagyfarút, és parancsba adta, hogy sürgősen keressen magának férjet, mert ülep ide, ülep oda, már harmincéves, és nincs olyan hátsó rész, amely gazdára ne találna, ha fele királyság is jár vele! Hiába tiltakozott a királykisasszony, Bonifác kidoboltatta, hogy a lánya eladó, és az kapja meg, aki a Szent Kelengye napján a legszebb szavakkal dicséri a szépségét. Most már a te kezedben a sorsod, úgy intézd, hogy a boldogság legyen a hálótársad minden éjszaka.
Szent Kelengye napjának reggelén az udvari zenészek megfújták a harsonákat, Nagyfarú mindjárt meg is jelent a bajvívó porondon felállított emelvényen, oldalán az állig felfegyverzett Aszó vitézzel. Sustorogtak a fülébe az udvarhölgyei, hogy jobban járna, ha egy bársonyfüggöny mögé ülne, és csak a fejét dugná ki egy lyukon, de a királykisasszony dühösen toppantott, és kijelentette, hogy nem árul zsákbamacskát, azért is vett fel szűk ruhát erre az alkalomra. Intett, hogy küldhetik az első kérőt.
Egy daliás legény érkezett a derese hátán. Bikahangon azt bőgte, hogy az alkonyati égbolton tündöklő hajnalcsillag csak kutyapiszok a királykisasszonyhoz képest, így aztán, minek titkolja, meg van babonázva. Nagyfarú intett, Aszófő vitéz a legény mellé lépett, és egy suhintással lenyakazta, de olyan erővel, hogy mindenki hátraugrott, nehogy vérspricc érje a ruháját. A következő kérő beszámolt arról, hogy egyenesen Tündérországból érkezett, ő volt ott az udvari festő, de elege lett a sok görbe lábú, horpadt húsú, pattanásos arcú tündérből, eljött hát az igazi szépséget megismerni. Látja is, hogy jó helyen jár, mert Nagyfarú királykisasszony bájának nincs párja, aki az ellenkezőjét állítja, aljas hazudozó, bitófán a helye. Aszófő a festőt hosszában vágta ketté, úgy repedt, mint az érett görögdinnye.
A következő jelentkező a fegyverhordozójával érkezett. Mokány, szőrös ember volt, a bőrövébe dugva harci baltát hordott, le se tagadhatta volna, hogy gót leszármazott. Nehezen forgó nyelvvel előadta, hogy ő nem a szavak embere, ellenben írt egy költeményt a királykisasszony rendkívüli szépségéről, de miután nem ismeri a betűket, a fegyverhordozó fogja felolvasni a szerzeményt. Belerúgott a szájtáti kísérőjébe, aki vastag tekercset húzott elő a bölénybőr átalvetőjéből, de még az első szót se volt ideje kimondani, villant a pallos. Aszófő úgy levágta mindkettőjüket, mintha soha nem is éltek volna. Következett a piperkőc. Bodorított hajcsigák rezegtek a fején, sütött az arcáról a ravaszság, de gondolhatjátok, mennyire elsápadt, amikor meglátta a földön heverő véres embercafatokat. Attól kezdve meg se szólalt. Egy darabig várt a királykisasszony, aztán nógatta: mi lesz már, fogjon hozzá! A piperkőc földig hajolt, és kenetteljesen bejelentette, hogy az a csönd jelentette az ő bókjait, ugyanis Nagyfarú szépségét szavakkal lehetetlen kifejezni. Aszófő előlépett, és megfelezte a piperkőc fejét, éppen a szeme fölött.
Így ment ez késő délutánig. Már hegyben álltak az emberi csonkok, amikor bevezették a szegény pásztor legidősebb fiát, a vakot. Engedelmet kérek, de én csak a tenyeremnek hiszek, mondta a fiú, azzal felbotorkált az emelvényre, és tetőtől talpig alaposan megtapogatta a királykisasszonyt, még az ülepébe is belemarkolt kétszer. Nagyfarú kacagott és sikkantgatott, magáról megfeledkezve ugrált örömében, a végén aléltan a vak fiú karjaiba omlott. A szolgálók hamar eltakarították a hullákat, és ott helyben mindjárt megtartották a kézfogót.
Nincs új a nap alatt, ugye, gyerekek?