Űrtükör. Így hívják azt az emlékművet a floridai Cape Canaveralben, amelyet a balesetben elhunyt kozmonauták tiszteletére emeltek 1991-ben itt, a Kennedy Űrközpontban. A 13 méter magas és 15 méter széles emlékmű felületét kilencven darab gránitlap alkotja. Az így összeállított gránitfelület a speciális megvilágítás és az itt tapasztalható ugyancsak egyedi floridai fényviszonyoknak köszönhetően óriási tükörként hat, amelyre azok nevei kerültek, akik életüket adták az űrkutatásért.
Eddig huszonnégy nevet véstek fel a gránitlapokra, de hogy bőven van hely még az űrtükrön, ez jelzi, hogy valószínűleg korántsem az utolsót. Az első név az 1964-ben gyakorlórepülés közben balesetet szenvedett Theodore C. Freeman űrhajósé, az utolsó Ilan Ramon izraeli kozmonautáé, aki 2003-ban halt meg hat másik űrhajóssal együtt a visszatérő Columbia űrrepülőgép fedélzetén.
Három-négy kilométerre innen áll az amerikai űrhivatal (NASA) két, LC–39 űrsikló kilövőállása. A Columbia balesete óta, immár majdnem két és fél éve nem szállt fel innen űrrepülőgép. Három hete a B jelű álláson várja a startot hordozórakétájára erősítve a Discovery sikló, az amerikai űrrepülőgép-flotta megmaradt három gépének egyike.
Az eredeti tervek szerint május 22-én emelkedett volna a magasba a Discovery, hogy Cape Canaveral az első kilenc perc után átadja az irányítást a texasi Houstonban lévő másik űrközpontnak, amely a Földet elhagyó űrhajók navigálásáért felelős (a légkörbe visszatérő űrsikló irányítását ismét a Kennedy Space Center veszi át). Ám a startot akkor műszaki okok miatt elhalasztották. Egy héten belül ez már a második halasztás volt, hiszen a Discovery fellövését korábban május 15-re tették. A május 22-i fellövés előtt a mérnököknek azért kellett félbeszakítaniuk az előkészületeket, mert a külső rakéta egy pontján a folyékony állapotra hűtött hidrogén és oxigén üzemanyag feltöltésekor jég képződött. A jégképződés az üzemanyagtartályon azért aggasztotta a szakembereket, mert a startnál leválva az űrrepülőgépnek csapódó jég megsértheti a sikló kerámia hőpajzsát. A vizsgálatok szerint hasonló okokra vezethető vissza a Columbia 2003. februári balesete is, amikor a gép a légkörbe visszatérve sérült hőpajzsa miatt nem volt képes ellenállni az ilyenkor fellépő hőhatásnak, és a levegőben szétrobbant.
A hírek szerint gond támadt az üzemanyagtartályok kommunikációs eszközeivel is, mert kiderült, hogy az indítószemélyzet adóvevői összeférhetetlenek a rakétákra szerelt mobil rádiós rendszerrel: a tervezők attól tartottak, hogy az adóvevők bizonyos hullámhosszon használva összezavarhatják a rakéták vezérlését. Ezért május 23-án a Discoveryt és hordozórakétáját leemelték a kilövőállásból, visszaszállították hangárjába, majd az űrrepülőgépet leválasztották ismét a rakétáról. Az üzemanyagtartályokat átvizsgálták, a személyzet új adóvevőket kapott, és júniusban ismét összeszerelték a két gépet, majd visszaszállították a kilövőállásba. A sokadik halasztás után a Discovery júniusban ismét függőleges helyzetben várta, hogy megkezdődjék a visszaszámlálás.
Ám e hét szerdán ismét csak gond támadt a kilövés előtt. Először az időjárás miatt aggódtak a szakemberek (Floridának ezen a részén az évnek ebben a szakában szinte mindennapos a délutáni zivatar, és a gyorsan elvonuló, nagyobb viharok is megszokottak – az űrkikötő földrajzi elhelyezkedésén kívül tehát nem sok érv szól amellett, hogy a Kennedy Űrközpont végül itt épült fel). Majd az űrsikló pilótafülkéjének ablakáról leeső védőburkolat borzolta a kedélyeket: ismét azon aggódtak, hogy az ablakokat védő és a helyéről kieső műanyag lemez nem sértette-e meg a gép kerámiaborítását. Ami miatt azonban a startot most ismét elhalasztották, annak nem ez volt az oka: pár órával a kilövés előtt a külső hordozórakéták üzemanyagszintjének mérőműszereivel akadt probléma. Ez azért adott okot aggodalomra, mert az egyes rakétafokozatok indítása múlik azon, hogy mikor kap olyan jelzést a vezérlőmű: az előző fokozat elhasználta már üzemanyagát.
A szerdai startot tehát megint elhalasztották, és a rakétára szerelt űrsiklót ismét visszaszállították a közelben lévő óriási szerelőcsarnokba. Pedig egyre fogy az idő: július végéig van lehetőség a Discovery fellövésére, mivel a Nemzetközi Űrállomás ekkor tartózkodik a csatlakozáshoz kedvező pozícióban. Ezután legközelebb ilyen „kilövési ablak” csak szeptemberben nyílik, de ekkor már csak a következő tervbe vett repülés halasztásával lehet a Discovery küldetését elvégezni.
Mindettől függetlenül a NASA szakemberei most biztosra akarnak menni. Nem csak az űrhajósok életéről és a dollármilliárdokba kerülő technikáról van szó: a Challenger 1986-ban történt, és a Columbia két és fél évvel ezelőtti elvesztése után az amerikai űrkutatás beláthatatlan presztízsveszteséget szenvedne, ha a Discovery útja balul ütne ki. Ez egyrészt az ismét nemzetközivé váló űrverseny miatt van így (az Európai Unió és Kína is nagy álmokat dédelget), másrészről viszont a NASA-ra egyre nagyobb nyomás nehezedik a belföldi bírálók részéről is: a Columbia elvesztése óta egyre-másra jelennek meg az amerikai magazinokban azok az elemzések, amelyek arra mutatnak rá, hogy a Holdra szállás óta mit sem fejlődött az a technológia, amellyel embert vihetünk fel az űrbe. Sokan ebből a szempontból az űrsiklót visszalépésnek tekintik: drága és mihaszna technológiának, amely helyett az amerikai űrkutatásnak – az oroszhoz hasonlóan – a rakéták fejlesztésére kellett volna koncentrálnia, a felszabaduló forrásokat pedig a Marson sikeresen vizsgázott kutatórobotokra és az ember nélküli expedíciókra kellett volna költeni.
George W. Bush hiába próbált meg tehát Kennedy elnök nyomába lépni, amikor a Columbia katasztrófáját követően ambiciózusan meghirdette a Marsra szállás programját, elemzők már akkor sem látták túl sok értelmét egy ilyen küldetésnek, ma meg inkább arra mutatnak rá, hogy a Földre kényszerített űrsiklóflotta 10 milliárd dollárt emésztett fel az utóbb két és fél évben úgy, hogy egyetlen órát sem repültek a gépei. (A pénzt a biztonsági felülvizsgálat, a vizsgálat nyomán megindult fejlesztések, az űrsiklókat kiszolgáló létesítmények és a személyzet fizetése emésztette fel.) Az űrsiklóprogram ennek ellenére folytatódik, hiszen a NASA kötelezettséget vállalt arra, hogy segédkezik a Nemzetközi Űrállomás építésénél és ellátásánál, ez pedig azt igényli, hogy a flottát legalább 2010-ig üzemben tartsák. A NASA új generációs űrjárművei azonban 2014-ig nemigen állnak szolgálatba, így megtörténhet, hogy éveken át az Egyesült Államok nem tud majd embert küldeni a világűrbe, miközben Európa és Kína számára addigra ez rutinfeladattá válik. Az amerikai törvényhozás egyes politikusai ezt elfogadhatatlannak tartják, és azt követelik, tartsák tovább üzemben az űrsiklókat. Ám egyes szakértők úgy vélik, hogy a majd negyedszázados gépek már így is túl régiek a biztonságos üzemeltetéshez.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Cape Canaveralben, a Kennedy Space Center kiállításán ma sem az űrsiklók jelentik a legnagyobb látványosságot, hanem az a Saturn V. rakéta, amelyet a kilövőállások közelében felépített Apollo-központban csodálhatnak meg a turisták. Ez a gigantikus rakéta vitte fel annak idején a Holdra szállásokat végrehajtó űrhajósokat, és az űrközpont turisták által látogatható részén egyértelműen az űrkutatás ezen fejezetének szentelik a legnagyobb figyelmet. Annak a kis lépésnek, amelyet bizonyos értelemben a mai napig nem sikerült még meghaladni.
Fenyő Miklós
Kiderült, Fenyő Miklós miért lépett meg pár perc után egy koncertfellépéséről
