Negyvenöt kilométerre van a magadani repülőtér a várostól, és nagyon kell ez az egyórás út az érkezőnek, hogy a fejében rendezni tudja a látottakat. A landolás után ugyanis kissé át kell értékelni azt, amit eddig a repülőterekről, a földi szolgáltatásokról és úgy általában a világról tudtunk. Közhelyes, de kézzelfogható valósággá válik, hogy egy másik világba érkeztünk, egyelőre számunkra érthetetlen szabályokkal. Nincs például taxi, de némi téblábolás után – és az orosz nyelv ismeretének köszönhetően – kerül egy helyi fiatal, aki negyven dollárért bevisz a városba jobb kormányos autóján, és abból sem csinál problémát, hogy eggyel többen vagyunk, mint ahányan normális körülmények között beférnénk. Befele aztán kiderül, hogy itt az európai, vagyis jobb oldali közlekedés ellenére az autók kilencven százaléka ilyen. Kilencvenben ugyanis megnyíltak a határok, és özönlenek a japán használt autók a személygépkocsitól a teherjárműveken át az autóbuszig – később azt is megtudjuk, hogy döntő többségüket soha nem vámolják el. Emiatt aztán nem hagyhatják el a rajont (járást), de ennek itt nincs jelentősége – egyetlen út vezet az ország nyugati részébe (vagyis ahogyan itt mondják, a szárazföldre) Jakutföldön át, de ez is csak a fagy beköszönte után járható teljes biztonsággal. A kormány helye itt az ember társadalmi státusát is megmutatja: a változások vesztesei húsz–harminc éves, hagyományos Volgákat, Ladákat és Csajkákat vezetnek, a kicsit nyertesek pedig jobb kormányos csodaroncsokat.
Egy idő után az út bal oldalán megszaporodnak a szögesdrótok, és alkalmi idegenvezetőnktől megtudjuk, hogy egy országszerte hírhedt börtön, a Zona mellett megyünk el. Helyben vagyunk: ennek a vidéknek, vagyis Kolimának a történelme végleg összefonódott a börtönök és lágerek világával.
Kolima tulajdonképpen egy folyó, ennek partjainál találtak aranyércet orosz geológusok. Ezt megelőzően a vidéket csak a bennszülöttek, a vadászatból-halászatból élő csukcsok, jakutok és tunguzok lakták. Prémvadászok és kalandorok ugyan jártak erre a tizenhatodik századtól, de mivel a szárazföld felől gyakorlatilag lehetetlen volt megközelíteni a magas hegyek és a nyári mocsarak miatt, a tengeri út pedig csak a rövid, alig két hónapos nyár alatt volt használható, az igen zord éghajlatú területet értéktelennek nyilvánította az orosz központi hatalom. (Érdekes adalék, hogy itt, Kolimán jegyezték fel a földön mért leghidegebb hőmérsékletet, mínusz hetvenkét fokot. A Stanislaw Kowalski egykori lágerlakó [akinek 1985-ben élménybeszámolója jelent meg angolul] által feljegyzett rabvers így foglalja össze az itteni időjárást: Kolima, Kolima a csodálatos bolygó, ahol tizenkét hónap a tél, a többi nyár.)
Az arany felfedezése után beigazolódott az itteni népek legendája, akik tudták ugyan, hogy a patakok és völgyek értékes fémet rejtenek, de titkukat megőrizték, mert sámánjaik szerint „az aranyban van minden gonoszságnak az eredete”. A legenda szerint az aranyat a csillagokból küldött szellemek felejtették ott, akiket azért küldtek a földre, hogy megmentsék az emberiséget az arany okozta kapzsiságtól. Ha kiszedik a kincseket Kolima földjéből, abból hatalmas tragédia származhat.
Sztálin nem törődött a legendával, és milliók életét áldozta fel az aranyért cserébe. A rabszolgamunkára küldött tömegek „a nép ellenségei” voltak, de sok volt köztük a kegyvesztett bolsevista is. Az első transzport a harmincas évek elején érkezett meg, az utolsó lágert az ötvenes évek közepén zárták be – a negyed évszázad alatt oroszok, ukránok, lengyelek és más nemzetiségűek milliói (köztük szép számmal magyarok is) haltak bele a mostoha körülményekbe, a primitív technológiába és az embertelen bánásmódba. Itt pusztult el a Vörös Hadsereg tisztikarának több mint hetven százaléka (Sztálin betegesen félt a tábornokaitól), de a lágerigazgatók többsége is táborlakóvá vált egy idő után – néhányat éppen a felsőbb utasításra végrehajtott kegyetlen bánásmódra hivatkozva ítéltek el. Magadan város (a név evenki-tunguz nyelven tengeri dűnét jelent) gyakorlatilag egy kikötőhely volt a harmincas évek elején, amikor az úgynevezett Dalsztroj („a messzi építkezés”) program keretében a kolimai lágerek központja lett. Az aranybányák mellett a rabokkal utakat építtettek fel egészen a Jeges-tengerig, később pedig ólom- és uránbányákat is nyittattak velük a hegyek között.
A Lenin sugárúton érkezünk a teljesen jellegtelen betonépületekből álló településre, ez a város főutcája is. A helyiek szerint ez a világ leghosszabb utcája, mert Jakutföld felé, ezerkilencszáznegyven kilométeren át, minden településen ez a neve, és mindenütt fő utcának számít. A kétszázezres település központja le van zárva az autóforgalom elől: épp ma ünneplik a város hatvanötödik születésnapját. A kommunista típusú tapstéren (az épülő ortodox katedrálissal szemközt) szabadtéri színpadon a hetvenes évekre emlékeztető stílusú előadók zenéjére jókora tömeg tombol. A tér sarkaiban saslikosok sütik portékájukat, egyre több a részeg ember, és csakhamar rájövünk, hogy ez a hely az ismerkedni vágyó férfiak Mekkája is egyben. „Begerjedt” hölgykoszorúk szólítják le őket, és arra is volt példa, hogy hirtelen lefékező autóból dobáltak csókokat dekoratív hölgyek a partiképes fiatalembereknek. Később a helyi macsóktól megtudjuk, hogy a városban egy férfira négy nő jut: a katonaság, a bűnözésből eredő börtönbüntetések, a vodka megtizedelte a férfilakosságot. A kényelmes helyzetet egyetlen dolog árnyalja: a nők jelentős részének sminkje és ruhája nagy sikert aratna egy európai transzvesztita fesztiválon.
Továbbmegyünk, a központi park egyik sarkában jókora tabló emlékezik a második világháborús hőstettekre. „Senki és semmi nincs elfeledve” – olvasom a szlogent, a képek előtt menyasszony és vőlegény fényképezkedik, én pedig hiába keresem a várost felépítő rabokra emlékeztető tablókat. A parkban félóránként megszólal a Magadan, Magadan! refrénű helyi sláger, a város főbb pillanataira emlékező fényképek előtt pedig nagymamák mesélnek unokáknak a hőskorszakról.
Másnap reggel – vasárnap lévén – elindulunk egy tegnap hallott információ nyomán, hogy megkeressünk egy katolikus templomot. Először egy német támogatással épített templomot találunk, az új apostoli közösség a kilencvenes évek elején érkezett az ország újraevangelizációjára. Az első években hét végén négyszázan is jártak templomba, magyarázza a lelkész, aki szerint „a szegény ember közelebb van az Istenhez, de amikor megtelnek a kamrák élelmiszerrel, a templomok padjai kiürülnek”. Német hívük nincs, a második világháborús hadifoglyok, amint lehetett, hazamentek (ahogyan a japánok is). Apostoli számban, tizenketten üljük végig a misét, utána teázásra hívnak mindenkit. Nyár közepe van, de melegről nem beszélhetünk, ezért nagyon jólesik körbeülni a szamovárt. Tea közben ki-ki elmondja az elmúlt hét történéseit – nem értem a szöveget, de megfog a pillanat varázsa. Érezni, hogy ennek a közösségnek a tagjai valóban figyelnek egymásra.
Átmegyek a katolikus templomba, amelynek vezetője, Michael atya Alaszkából költözött át Szibériába. Az elmúlt években a katolikus közösség két lelkészét ölték meg helyi bűnözők (az egyiktől száz rubelt és a mobiltelefonját, a másiktól pedig a Moszkvába szóló vasúti jegyét zsákmányolva), az amerikai papot pedig azért citálták bíróság elé, mert állítólag külföldi nem állhat orosz állampolgárok közösségének élén. Az atyát nem viselték meg a történtek, mindig mosolygós szemmel járkál a hívei között, akik vagy egykori lágerlakók, vagy azok leszármazottai.
Michael atya szabadon jött prédikálni azokhoz, akiket erőszakkal hoztak ide. Amikor ideérkezett, túl vadnak tartotta a helyet még akkor is, ha fiatal korában maga sem tartozott a városi emberek közé: két társával megmászta például Alaszkában a több mint hatezer méter magas McKinley csúcsot. A túlélők erejéből és hitéből merített magának, azt mondja, olyan életerőt talált a közösség embereiben, olyan lelki tartást, amely minden reménytelen helyzeten átsegíti.
– Hiszem, hogy Oroszországnak van egy óriási ajándéka a világ számára, csak legyünk képesek elfogadni – mondja búcsúzóul. – Ezeknek az embereknek hihetetlenül nyitott a szívük a spiritualitásra, a lelki életre, ezt kellene tőlük eltanulni.
A templom egyik kis kápolnája az egykori foglyoktól kapott tárgyakkal van berendezve. A keresztre feszített Krisztus fején szögesdrót koszorú, az oltár a rabok által hasított kőből épült, fölötte a D–129-es rab azonosító fémlapját szögezték ki. A szám tulajdonosa ma is él, a mise után interjút ad a magyaroknak. A litván nő, Klimavicsjute Branyiszlava tanulóként azért került lágerbe, mert rosszkor volt rossz helyen: a nővérééknél aludt akkor, amikor annak a családját letartóztatták. Munkásként lehúzott tizenöt évet a lágerben, szabadulása után pedig évekig nem hagyhatta el Magadant, ezért ragadt itt. Most már hazamenne, de időközben meghaltak a rokonai Litvániában, így nincs kihez. Az orosz állam kárpótlásként lakást ígért az elhurcoltaknak, de a program lassan halad, eddig csak két ház épült meg Litvániában, ő pedig a háromszázhetvenedik a sorban. „Attól tartok, nem érem meg, hogy hazamenjek” – mondja az idős, megtört nő, és mi is nehezen álljuk meg könnyek nélkül.
Újabb egykori rabokat találunk, a kamerába megerőszakolt ukrán ápolónő és uránbányába kényszerített vájár mesél elképesztő történeteket. Ők már nem akarnak hazamenni, szabadulásuk után itt alapítottak családot, teremtettek megélhetést maguknak. „Nem szeretnénk, hogy a világ elfelejtse azokat a szörnyűségeket, amelyek velünk történtek” – mondják az interjúk végén.
Délután egy magyar nevű családhoz vagyunk hivatalosak. Erneszt Szabo a helyi tévénél operatőr, és nagyapjától, a Gömör vármegyéből az első világháború idején elhurcolt Szabó Ernőről kapta a nevét. Édesapja egy szót sem tud magyarul, ő nemrég kezdett tanulni ezen a különös nyelven. Azt mondja, neki ott belül fontos a származása, ezért eljön egyszer Magyarországra is, hogy többet megtudjon őseiről – az orosz levéltárakban nem talált nyomokat. Idősebb Szabo elmeséli, hogy ő a szocializmus idején járt Magyarországon egy körutazás során, de nem engedték, hogy leszakadjon a csoporttól.
A beszélgetés után a fiatalember elvisz minket a város legszebb tengerpartjára. Az Ohotszki-tenger öble maradandó élményt jelent mindannyiunknak, de nem a szépsége okán. Alighanem ez a világ legszomorúbb tengerpartja: a szárazföld felől tágas villák és nagy szállodák helyett bádogviskók és szörnyű állapotú tömbházak zárják körül, a part pedig tele van szeméttel, elkopott autógumival és hajóroncsokkal. A legszörnyűbb azonban a víz látványa: pontosan kivehető az a sötét sáv, ahol a város szennyvize tisztítatlanul beleömlik. A torkolatnál sirályok csemegéznek – itt nem kell kínlódniuk a halfogással.
Az egykori móló, ahol a harmincas évektől kiterelték a deportáltakat a teherszállító hajókból, most alig járható, jókora lyukakat ütött bele az idő. Megvan még az egykori fogadóállomás is: a rabokat, akik hét–tíz napot hajóztak idáig Vlagyivosztokból, itt osztották szét a különböző táborokba. Szörnyű állapotban kerültek ide, az általában viharos tengeren ugyanis a hajófenéken, kapaszkodási lehetőség nélkül való utazás megviselte őket.
A magadaniak nem foglalkoznak a múlttal: fiatal párok andalognak a parton, gyerekek játszanak a szemétben, és nosztalgiázó középkorúak piknikeznek a kockás pokrócon. Olyan is akad, aki egykori hajódarabokból gyújtott tűzön süti meg a krumpliját. Esteledik (itt végre éjszakára emlékeztető sötétben is van részünk Alaszka után), ezért elképesztő mennyiségű szúnyog kerül elő valahonnan, kénytelenek vagyunk menekülni. Helyi kísérőink óva intenek a gyaloglástól, az általuk Sanghajnak nevezett nyomornegyeden öten sem mernének átmenni.
Másnap bejutunk a geológiai intézetben berendezett aranyszobába (három ilyen van az országban, Magadanon kívül Moszkvában és Szentpéterváron). Nagyon kedves geológus kísérőnk azzal magyarázza lelkesedését, hogy azt szeretné, ha városáról végre nem a halál, a medvék vagy a lerészegedett emberek jutnának a külföldiek eszébe.
– Mengyelejev teljes táblázata itt van alattunk – mondja nevetve, hozzátéve, hogy azért mindenkit leginkább az arany érdekelt. 1945-ben már öt bányában termeltek, a primitív módszerek ellenére elérve az évi negyventonnás termelést. A Dalsztroj első évében hetvenezer fogoly dolgozott itt, és akkora volt a halálozási arány közöttük az embertelen körülmények miatt, hogy folyamatosan kellett küldeni utánpótlást. Az arany bányászása napjainkban is folyik, de rövidesen kezdődik a gáz és az olaj kitermelése is az Ohotszki-tengeren.
Bámuljuk a jókora aranyrögöket (egy húszgrammosat például egy tehén gyomrában találtak – természetesen mi is megkérdeztük, hol legelt az állat, de nem árulták el), amikor kísérőnk arra kér, írjunk az aranyszoba vendégkönyvébe. Gyönyörűen faragott hatalmas asztal mellé telepedünk le, mikor kiderül, hogy egykor azt is a rabok készítették a Dalsztroj vezetőjének.
Mosonmagyaróvár
Túsztárgyaló kellett az ámokfutó drogos nő elfogásához, aki a családtagjait is megkéselte + videó
