Zöld paradicsom, viruló orchidea

Sopron kétarcú borvidék. Hosszú a borút az aranyérmes kékfrankostól az aranyérmes Irsai Olivéren keresztül az aranyérmes, aszújellegű késői zenitig. Itt még hűvös, s kettőt lépünk, ott máris meleg. Egyik végén, Brennbergbányán előfordul, hogy nem érik be a paradicsom a nyáron. Tíz-tizenöt kilométerrel arrébb, a Fertő-parti térségben több mint húsz fajta orchidea él. Akad tél, hogy a náddal borított tóparton fekete a karácsony, Brennbergben mégis huszonöt centiméteres hóban szánkóznak a gyerekek. Nem messze az Alpok lábaitól, Fertőrákos felett a mediterrán éghajlatra jellemző tölgyfajták élnek, és beérik a mandula is.
Bár Trianon kettészakította, megőrizte korábbi jellegét: szépek a rusztihoz hasonló késői szüretelésű édesek, a különleges, illatos fehérek, ám a helyi borok gerincét mégis a kékfrankos adja. Ritka az a borvidék, ahol az összterület hatvan százalékán egyetlen fajta dominál. Sopron ilyen: a kékfrankos fővárosa. Utcáin és pincéiben most megkezdődött az I. Kékfrankos Nyár.

Bormarketingesektől hallom: Sopron felébredt Csipkerózsika-álmából. Nagyon jó a bora. A borászok köszönik, jól vannak, egyre-másra hozzák el díjaikat a legkülönfélébb mustráról, így történt legutóbb is, az április végi Challenge International du Vin 2005 borversenyen Bordeaux-ban, ahol a borvidék közel annyi díjat gyűjtött be, mint egész Ausztria. A nagy presztízsű megméretésen aranyérmet kapott Iváncsics Zoltán Irsai Olivérje. Büszkék lehetünk: magyar nemesítésű szőlőfajtából készült könnyű, illatos, száraz fehérbor nyert a legrangosabb külhoni mustrán, a férfias vörösborairól ismert Sopronból. Iváncsics áll Szegfű utcai házának pincéjében, feje felett a falon a francia oklevél, és duplán örül: a szőlőfajtának és a bornak. Szimatoljuk az Irsait, és néhai Kocsis Pali bácsi, a fajtát jegyző katonatelepi szőlőnemesítő előtt is fejet hajtunk. A borásznak kézszorítás jár. A cége nem nagy: a családban megvan a feladata mindenkinek, az egyebet tanuló gyerekek palackoznak, a feleség a termelésben segít. Pici pince, nagy a híre.

Bordeaux-ban jól szerepelt a Lővér-, a Fényes-, a Hauer- és a Pfneiszl-pince is. Meglátszik: a város borászai saját erőből, fokozatosan kiépítve, az utolsó garast is ráköltve hozták létre gazdaságukat. Taschner Kurtról mondják, ha a soproni Pihenőkereszt mellett szőlőbe fektetett tőkéjét másra használta volna fel, elment volna esetleg az építőiparba, garantáltan a vagyonának a többszörösével rendelkezne. De nem: ő a borért él. Mindnyájan fanatikus emberek. Mondják róluk, egy értelmes pénzügyi tanácsadó úgy vágná kupán őket, hogy attól koldulnának.

A világpiacon semmi mással nem tudunk előrukkolni, csak a hazai fajtákkal – mondja Ferenczy Zsolt, a soproni bortermelést megreformáló Weninger-pincészet üzemvezetője (mindenese), aki szerint a soproniaknak a kékfrankosból kell zászlósbort, csúcsbort varázsolniuk. A kékfrankos jól szerepel, borértő körökben ma már szívesen hozzák összefüggésbe a fajtát a sokszor különösen csengő soproni borásznevekkel, és éppen ezek a családnevek emlékeztetnek: egy háromnyelvű, magyar– német–horvát régió szétszabdalt borvidékéről van szó, amelynek nem kis erőfeszítés árán kellett újból talpra állnia, bebizonyítania, hogy a határszéli kékfrankos megállja a helyét az ország csúcsborai között.
Ülünk az óváros egyik pincéjében, az idén felújított Buschenschankban, s a héten épp Weningerék kóstoltatnak benne. Ferenczy nem győzi hangsúlyozni: a kékfrankos Magyarország alapvető kékszőlő-fajtája, igen sokat ki lehet hozni belőle. Sajnos az emberek egyelőre hajlamosak több pénzt kiadni egy cabernet-ért vagy egy merlot-ért, és értetlenül állnak az előtt, hogy egy kékfrankos hogy kerülhet ugyanannyiba. Tudnunk kell: cabernet-vel tele van a világ, és a kutya sem kíváncsi rá. A világfajták amolyan belépők: tetszenek látni, hogy milyen merlot-kat, cabernet-ket, pinot-kat tudunk készíteni? Hát akkor legyenek szívesek megkóstolni a kékfrankosunkat!

Az osztrák–magyar Weninger-pincészet az idén három borával is csúcsbor minősítést szerzett a Pannon bormustrán. Rigler Zsolt, a soproni Bormarketing Műhely Kht. ügyvezetője egy Weninger-bort ízlelve bólogat: Sopron negyven év után most megmutatja – akár egy Buschenschankban –, hogy ez a kékfrankos finom, nem túl savas, és jól fogyasztható. Korábban a Nagy Testvér mindent átvett, a termelésnek nem volt fizikai korlátja, így azon a termelőn, aki beleszokott a hektáronként százötven mázsába vagy még többe, nehéz változtatni. Akinek máig nem történt meg a rendszerváltozás a fejében, annak tíz év múlva sem fog. Generációváltásra mindig szükség van. A borászok és a kocsmárosok között is.

Apropó, kocsmárosok. Kollégám panaszolja, hogy egy fertőrákosi, osztrák–német vendégek által kedvelt, mondjuk ki a nevét: Öreg Halász Csárdában „Soproni Kékfrankos” néven a napokban nagyon gyenge minőségű kimért löttyöt kapott.
– Ma már el lehet mondani, hogy a borkimérések nagy részében minőségi bor, soproni bor van, s nem egy esetlegesen olcsóbb balatoni, mégis azt gondolom – mondja Ferenczy Zsolt, a Weninger-borászat munkatársa –, hogy még mindig nem értük el a célunkat. Rigler Zsolt hozzáteszi, hogy azért egyre több helyi vendéglőben megfigyelhető, hogy a borlap Sopronnal kezdődik: – Idő kérdése, hogy elérjük: a borlapokon soproni bor lesz, mellette olyan tételekkel, amit mi nem tudunk készíteni (olyan pedig egyre kevesebb van, ismerve a Vincellér-ház késői zenitjét).
A borász és a marketinges egyetért: minek idehozni a távoli topborászok topborait, amikor itt vannak a saját termelőik, akik ugyanazt a minőséget képesek biztosítani. Beszélni kell, megismertetni a bort a vendéggel, hogy a sztereotípiái helyett az újdonságot, az ismeretlen jót válassza. A legtöbb helyen azonban még borajánlás sincsen. A vendég csak rendel valamit, amit a pincér szó nélkül kihoz. Külföldön a sommelier először mindig a helyi borokat ajánlja, külön időt szánva erre, s csak akkor beszél a többi borról, ha az a vendég óhaja. A Trianon által szétszakított borvidék osztrák részén, a Blaufränkischlandban szinte csak a helyi borokat kínálják a vendéglátóhelyeken. Könnyebb a helyzetük, mert vörösbor szinte csak ott terem meg, másrészt a borkultúra egész más szinten van. Náluk a nyolcvanas években kirobbant borhamisítási botrány után igen kemény törvényeket hoztak, és tíz-tizenöt év alatt talpra álltak – nem árt tudni, hogy akit kellett, le is csuktak. Ott találtak egy gyanús hordót, aztán már mehetett is rács mögé az illető, nem ám, mint idehaza, hogy több százezer liter lőre mellett el lehet sétálni. Ferenczy felcsattan: „Azt mondják a soproniról, hogy lokálpatrióta. Akkor legyen a borban is az, ne csak másban!”
Igaza van.

Buschenschank. Különös poncichter kifejezés, jelentése: borkimérés. Hajdanában a termelők a belvárosi pincékben mérték boraikat, ezt a hagyományt élesztette újra a Bormarketing Műhely Kht., amikor az Új utca elején az önkormányzat segítségével kibérelt egy felújított pincét, és hetente egy borászt felkérve bemutatja annak borait. Ülünk a Buschenschankban, hiába dühöng odakint a nyár, a macskakövektől lefelé, a barokk polgári lakóház alatt hűvös van egész nyáron, jöhet ide a környező kocsmák néhol rettenetes borsöntései elől menekülő turista, itt megigazul: magas minőséget kap, egyenesen a termelőtől. Rigler Zsolt elmondja, a Kékfrankos Nyár fő célja, hogy május végétől szeptember elejéig folyamatos programokat kínáljon a helyieknek és a turistáknak. Legfontosabb pillére a Fő tér sarkában megnyitott Buschenschank, ahol éppen ülünk, s ahol minden héten más-más Sopron környéki borász kínálja élete munkáját. A másik a hét végi programcsomag: kezdődik péntekenként a poncichter esttel, ahol az alkalomra kiválasztott vendéglők ínyenc ételsorai mellett a Buschenschankhoz hasonlóan más-más borász mutatja be borait, ötezer forintos garantált áron. Rigler Zsolt szerint a borest szervezésekor már nem a pénz dominál: a vendéglős és a borász tudja, mennyiből gazdálkodhat, ám mindkettő arra törekszik, hogy a maximumot hozza ki magából.
Szombatonként Borvidék a világörökségben címmel Szabó Miklós erdőmérnök vezetésével háromórás buszos kirándulásokat szerveznek a Fertő-parti szőlőkbe és egy-egy pincészethez. Vasárnaponként Városnézés a bor jegyében címmel délelőtti idegenvezetést tartanak, amely itt, a Buschenschankban ér véget.

Bár a szervező Bormarketing Műhely Kht. élete szalmaláng, hiszen a pályázatoktól függ, a soproni Kékfrankos Nyár rendezvénysorozatát hagyományteremtő szándékkal hívták életre, és igyekeznek azt a következő években is útjára indítani. És az útja megint az Irsaitól a kékfrankos-rosén, a klasszikus vagy az enyhén barrikkolt kékfrankoson keresztül a késői zöld velteliniig és az aszús zenitig vezet majd. Feljövünk a pincéből, hunyorgunk vaksin, zeniten a júliusi nap: érleli a szőlőfürtöt, a brennbergi paradicsomot, a rákosi mandulát s a tóparti orchideákat.