A közoktatás botrányai

Az elmúlt tanévet lezáró érettségi-felvételi botrány előzményét az a kilencvenes évek közepén kialakult koncepció jelentette, amely szerint a hazai közoktatás vizsgarendszere elavult, így nem felel meg a XXI. század kihívásai által támasztott követelményeknek. Az indokoltnál jobban terheli a diákokat, ezenkívül a problémamegoldó gondolkodás fejlesztése helyett egyoldalúan a lexikális ismeretek visszaadására ösztönöz. Miközben évszámok és képletek tömkelegét kellett bemagolniuk a diákoknak, addig olyan alapvető olvasási és szövegértési problémák gyülemlettek fel, amit már a PISA 2000-hez hasonló felmérések sem tudtak tagadni. Nem véletlen, hogy az 1998-ban hivatalba lépett Orbán-kormány oktatáspolitikusai sem vitatták, hogy a rendszer átalakításra szorul. A 2002-es kormányváltás nyomán azonban a hivatalát négy év szünet után visszafoglaló, korunk Eötvös Józsefének szerepében tetszelgő Magyar Bálintnak sikerült oly mértékben felhígítania a reformterveket, ami után már előre látható volt, hogy a dolgok az idei botrányos állapotokba fognak torkollani.
Nézzük csak meg röviden a változtatásokat! Az új rendszer bevezetésének egyik célja a diákok terheinek csökkentése volt, gyakorlatilag összevonva a korábban szervesen elkülönülő érettségi és felvételi eljárást. A régi szisztémában magyar nyelv és irodalomból, matematikából és idegen nyelvből kellett írásbeli vizsgát tenni. A szóbeli vizsga magyarból, idegen nyelvből és történelemből volt kötelező. A fentiekhez csatlakozott még egy szabadon választható tárgy, amiből – a tantárgy követelményrendszerétől függően – írásbeli vagy szóbeli vizsgát tettek a diákok. Ezt követően jöttek a felvételi írásbeli és szóbeli vizsgák a jelentkezési lapon megjelölt felsőoktatási intézményben. Ne feledjük, hogy a legtöbb egyetem vagy főiskola már rég nem felvételiztetett, hanem a középiskolából hozott pontszámok egyszerű megduplázásával is be lehetett kerülni. A külön egyetemi felvételi vagy a jelentkezők által önként választható lehetőség volt, vagy pedig olyan szakokra lehetett bekerülni a letételével, ahol a jelentkezők magas száma miatt az adott intézmény kívánt szelektálni az aspiránsok között.
A Magyar Bálint-féle rendszerben valamennyi tantárgyból kötelező lett az írásbeli vizsga vagy a szakdolgozatokhoz hasonló projektmunka elkészítése. Ez még akkor is a terhek jelentős növekedését jelenti, ha idén több tárgyból meglepően könnyűnek számító feladatsort állítottak össze. Az érettségizők választhattak a közép- és az emelt szintű vizsgák között. A bizonytalanság miatt a vizsgázók többsége az anyaiskolában maradt, hogy középszinten bizonyítsa a tudását.
A minisztérium szakembergárdája a tanév során végig adós volt a megfelelő színvonalú felkészítő anyagok és mintafeladatok elkészítésével, pokollá téve ezzel nem csupán az érettségizők, hanem a szaktanárok munkáját is. Bezzeg az iratanyag! Az érettségi reformjának nevezett „tatárjárás” elképesztő mennyiségű, sokszor teljesen értelmetlen bürokratikus kötelezettséget rótt az iskolákra. A jegyzőkönyvek, feladatlapok hegyként tornyosuló papírtömege leginkább azt bizonyította, hogy a Franz Kafka-i rémálom bármikor riasztó valósággá válhat. A megszámlálhatatlan rubrika kitöltése közben, elmerülve a „Pecsét helye” típusú szörnyetegek között egy dolgot volt nehéz kisilabizálni: az érettségiző diák nevét (mivel ezt szinte olvashatatlanul apró betűkkel nyomtatták ki).
A feladatlapok legyártása biztosan fáradságos munka volt, a tartalmuk kiszivárogtatása viszont annál könnyebbnek bizonyult. A minisztérium reformkori lázban égő vezetői nem számoltak azzal, hogy Magyarország a szünet nélküli és soha véget nem érő kiszivárogtatások országa. A feladatsorokhoz való hozzájutás nagyjából annyira volt nehéz, mint mondjuk elcsórni a Szépművészeti Múzeum néhány fölbecsülhetetlen értékű festményét a feledhetetlen nyolcvanas években. A miniszter magát tette nevetségessé, amikor első félelmében tétellopásról meg terroristákról vizionált a nyilvánosság előtt. Ekkor még elismerte, hogy az órák alatt országos méretűvé dagadó botrány akár a székébe is kerülhet a későbbiekben. Nos, ma már tudjuk, hogy ez a veszély nem áll fenn. Gyurcsány Ferenc okult Medgyessy példájából – figyelembe véve a köztársaságielnök-választás tanulságait is –, és nem tett lépéseket a szabad demokraták egyik erős emberének számító miniszter leváltására. A magabiztosságát rövid idő alatt viszszanyerő Magyar eközben már azt kezdte hangoztatni, hogy a botrányért mindenki felelős – ideértve a „gondatlan” iskolaigazgatókat, a a „felkészületlen” tanárokat és a kizárólag „politikai okokból” tiltakozó szülőket – kivéve a szakminisztérium illetékeseit. Pedig ekkor még csupán az érettségibotrány volt a téma.
A felvételi ponthatárok meghúzásának nem kevésbé skandalumba torkolló ügye még csak ezután következett. A felvételi eljárás várható anomáliái elleni tiltakozásokról bebizonyosodott, hogy egytől egyig megalapozottak voltak. Az elitnek tekintett pályákra (például az orvosi és jogi karok, pszichológiai szakokra) csupán emelt szintű érettségivel lehetett bekerülni, általában egy vagy két nyelvvizsgával megspékelve. Elvben persze nem lett volna probléma, ha az olyan értelmiségi pályákra, ahol majd egyszer emberéletekről kell dönteni, csupán kiemelkedő képességű, idegen nyelveket beszélő diákok kerülhetnek be. A valódi botrányt az jelentette, hogy a korábban érettségizettek egyoldalú előnyöket élveztek a rosszul összeállított pontszámítási táblázat miatt. A diákokat nem tájékoztatták arról, hogy, bár az idegen nyelv szakok kivételével sehol nem volt kötelező az emelt szintű érettségi, mégis tanácsos a letétele komolyabb továbbtanulási szándék esetén. A polgári kormány eredeti koncepciója szerint minden felvételizőnek emelt szintű vizsgát kellett volna tennie két tárgyból – függetlenül az érettségi évétől –, így országosan egységes standard alapján igazságos, a továbbtanulásból senkit sem kirekesztő felvételi eljárási rendszer alakulhatott volna ki. Az Alkotmánybíróság akár a kegyelemdöfést is megadhatta volna az újabb kaotikus helyzetet előidéző minisztériumnak, amennyiben a rendszer esélyegyenlőséget sértő jellege miatt megsemmisíti a felvételi pontszámítással kapcsolatos jogszabályt. A taláros testület minden bizonnyal azért nem hozta meg ezt a döntést, mert belátta, hogy ezzel még lehetetlenebb helyzetbe hozta volna a vétlen diákokat.
Tetézte az elkövetett hibákat, hogy a 2005-ös felvételi tájékoztatóban megjelent keretszámokhoz képest jóval kevesebb diákot vettek fel, mivel az egyetemi túlképzésre hivatkozva több szakon is csökkentették az államilag finanszírozott képzésben részt vevő hallgatók számát, kínos helyzetbe hozva ezzel több felsőoktatási intézményt is. Eközben érezhetően megnőtt a költségtérítéses képzési helyek aránya, ami már azt sejteti, hogy az oktatási kabinet hozzákezdett a tandíj fizettetésének visszaállításához. Nem nyíltan, hanem lopakodva, a kínosan csengő kifejezésnek még a használatát is kerülve.
Ezek után erősen kérdéses, hogy mi lesz 2006-ban. A jövő évi érettségi-felvételi eljárás új szabályait még a jelenlegi kabinet fogja kidolgozni, és – a parlamenti választások időpontjának függvényében – a lebonyolítás is az ő feladatuk lesz. Ígéretek már vannak szép számmal a hibák orvoslására, de azt a nem kevés tehetséges és szorgalmas diákot, aki a rendszer hibái miatt szorult ki a felsőoktatásból, vagy kénytelen volt nyugtatókat szedni például a megismételt matematikaérettségi hírére, ez már nem vigasztalja.