Nem vagyok borúlátó alkat, talán mert megpróbálom mindennek a lényegét, az értelmét keresni. Augusztus 19-i fellépésünk hitem szerint valóban örömkoncert lesz, hiszen a magyar dzsessz legjobbjai lépnek fel együtt, előadásukat több televízió is közvetíti, a nyomtatott sajtó népszerűsíti, okkal-joggal remélhetjük tehát, hogy a figyelem középpontjába kerül ez az utóbbi időben méltatlanul kezelt zenei műfaj.
– Amely, azt nyilatkozta nemrég, nemcsak nálunk, de még Amerikában sem megy…
– Nemcsak a dzsesszre vonatkozik ez, hanem minden olyan műfajra, amely pillanatnyilag nincsen divatban. Ám ami tegnap még divatos volt, azt újabb divatok szorítják háttérbe. A lemezkiadók a saját jól megfontolt érdekükben elképesztő tempóban hozzák ki újdonságaikat, mielőtt azonban a hasznot igazából lefölözhetnék, működésbe lépnek a kalózkiadók, hogy lehetetlenné tegyék őket. Ezért-e vagy másért, szinte mindennap új szenzációra van szükség. Átalakulóban van a világ, senki nem tudja megmondani, merre tart. Az emberek azt hiszik, ők maguk irányítják a változásokat. Vagy talán a művészek. Pedig nem, a változásokat tőlünk távol diktálják, nélkülünk.
– Tengeren innen? Tengeren túl?
– Tengeren túl. A XXI. század művésze azért van nehéz helyzetben, mert nem ismeri az utakat, amelyeket a változások szabnak neki. Az ellenben már most látható, hogy bizonyos műfajok végérvényesen el fognak tűnni az életünkből. A magyar cigányzenének például szerintem már vége van. Az opera műfaja is válságos helyzetbe került. A fiatalok nemigen mennek kávéházba, vendéglőbe cigányzenét hallgatni. A klasszikus zene sem vonzza őket, általánosságban nem ez a jellemző rájuk. Ezért vagyunk mi is bajban, a dzsessznek ugyanis, elismerik-e vagy sem, beszélnek-e róla vagy sem, a kapcsolódási pontjai a klasszikus zene táján keresendők.
– Éppen elég hosszú ideig élt Amerikában ahhoz, hogy ismerje az ottani zenei élet jó és rossz oldalait. A kilencvenes években, amikor sikerekkel és csalódásokkal telve hazatért az Egyesült Államokból, azt mondogatta, minden jó és minden rossz onnan származik. Ma is ez a véleménye?
– Most rosszabb a helyzet. Az a sok jó, ami régen Amerikából érkezett, annak volt köszönhető, hogy korábban az Egyesült Államok igyekezett a maga számára megszerezni mindazt a szellemi tőkét, a tudományok és a művészetek terén jelentős újításokkal jelentkező személyeket, akik naggyá tehetik az Államokat. Akit aztán megvásároltak maguknak, kutathatott, alkothatott gondtalanul. A maga örömére s Amerika dicsőségére. Persze hogy tengernyi jó dolog áramlott hozzánk az Egyesült Államokból! 2001. szeptember 11-ével azonban ez a folyamat – úgy tűnik, helyrehozhatatlanul – megszakadt. A terrorizmus elleni harc lett egyedül fontos „odaát”, nem pedig a szellemi nagyság tudatos és következetes építése. Más kérdés, hogy korábban, már a XX. század végén is sejteni lehetett, ez a váltás bizony előbb-utóbb be fog következni. Az Egyesült Államok ledobta válláról a szellemi értékeket felkaroló, népszerűsítő szuperhatalom szerepét, egyedül a háború lett a fontos számára. De a háborúból, kérdem én, mi jó származott valaha is, és származik manapság a világnak? Tanácstalanság, zavar támadt a fejekben, iránytűk nélkül nem tudja, merre tartson az emberiség. Soha nem is tudta, ha irányítás nélkül maradt. Mert ha nem is beszélünk róla, ilyenek vagyunk, mi, „falkákban” élő emberek: jól vagy rosszul, de egyformán irányíthatók. Ha nem tetszik az irányítónk, elűzzük magunk közül, aztán kis idő múltán siránkozni kezdünk, milyen kár, hogy nincs, aki irányítson bennünket…
– A kelet-közép-európai „falkák” oly sokáig diktatórikusan irányított népe az élet szinte minden területén nap mint nap átéli azt a belső válságot, amelyet a hirtelen jött „irányítatlanság” keltett. Vajon kinek volt könnyebb felnőtté érni, pályát építeni, Szakcsi Lakatos Bélának és nemzedéktársainak, a mai hatvanasoknak vagy a fiaiknak, lányaiknak, a mai harmincasoknak?
– Az én ifjúságom problémamentesebb volt, mint a fiaimé. Szerencsém is volt, húszéves voltam, amikor nyugat felé felnyitották a sorompót. Mehettem, ahová akartam. Ahová hívtak. Az útlevélért cserében nem akartak beszervezni sem a hatvanas években, sem később, az egyetlen gondot az jelentette, hogy én magam nem köthettem szerződést senkivel. Akiknek viszont ez volt a hivatali kötelességük, szerződést kötni a külföldi meghívásokkal bombázott magyar művészekkel, sok szerződési lehetőséget a papírkosárba dobtak. Nem sarkallta őket senki és semmi, hogy a havi fixükért többet dolgozzanak. Ha két-három százalékos jutalékot kaptak volna minden egyes szerződés megkötésekor, talán lelkesebbek lettek volna. Mindezt nem panaszként mondom, hiszen nekem mindig volt hova mennem, pusztán emlékezem.
– Kikerülve a vasfüggöny mögül sosem jutott eszébe, hogy disszidáljon? Mi kötötte oly erősen a szülőhazájához?
– Feljövőben levő világot hagytam itthon, valahányszor – 1963-tól kezdve – nyugatra indultam, szerettem, ami a hátam mögött maradt, és szerettem azt is, ami hazatértemkor fogadott. Csak a nyolcvanas években döbbentem rá, hogy a hatvanas–hetvenes évek látszatprosperitása micsoda megtévesztés volt. De akkor meg annyi minden történt a családunkban, hogy kikerülhetetlen lett a kérdés: mi a fontosabb számomra, a család vagy a karrier? És én soha nem tudtam a művészi pályámat sorsom első számú mozgatórugójának tekinteni. Azóta is sokat járom a világot, van munkavállalási engedélyem, de az állandó lakhelyem Budapesten van, külföldi fellépéseim után ide térek vissza, s innen indulok a következő meghívásokra.
– Elhatározásában nem játszott szerepet, hogy Magyarországon a szűkebb családi körén kívül a tágabban értelmezett kötelékeiért, az ősi gyökereiért is többet tehet, mint idegenben?
– Ez a kérdés akkor lenne jogos, ha tudnék a „gyökereimen” segíteni. Sajnos azonban akkora a baj, olyan rosszul alakulnak körülöttük a dolgok, hogy lehetetlen rajtuk segíteni. „Gyökereim”, a cigányok ugyanazt csinálják, mint a magyarok. Egymással marakodnak ahelyett, hogy egységbe tömörülnének. Nem tudom, mi lesz velük, én már csak abban reménykedem, hogy jönnek olyan fiatalok, akik ügyesebben intézik a cigányság sorsát, mint az idősebbek nemzedéke. Soha nem tagadtam meg a származásomat, és noha bennem is vannak keveredések, kiben nincsenek itt, Kelet-Közép-Európában, mindig is cigánynak vallottam magamat. A cigányságnak azzal tudok segíteni, hogy példát mutatok a munkámmal, a viselkedésemmel: így is lehet élni. Minálunk azonban főleg azokkal foglalkoznak, akik a sárban maradtak, hogy miként lehetne belőle kihozni őket. Régóta mondogatom, hogy olykor azokkal is foglalkozni kéne – mutogatni őket a cigányságnak, a magyaroknak, a külföldieknek –, akik elértek valamit! Az Egyesült Államokban azok a feketék, akikből orvosok, ügyvédek, híres sportolók, közéleti emberek, muzsikusok lettek, büszkén példázzák, nem csak a nyomor, a bűn és a drog útvesztőiben bolyonghat, aki négernek született. Minálunk – tisztelet a kivételnek – igyekszik belesimulni az átlagba az, aki cigány létére vitte valamire. Pedig mi mindenre hivatkozhatnánk mi is! Hogy II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában ott küzdöttek a cigányok, az 1848–49-es és az ötvenhatos forradalomban szintúgy. A napokban a televízióban láttam egy filmet az élet keletkezéséről, amelyben az egyik utolsó mondat így hangzott: már a női és a férfi ivarsejt találkozásakor, a megtermékenyítés pillanatában kialakul az ember egyénisége, külső és belső tulajdonságai egyaránt. Az élet programja voltaképpen már ekkor készen áll. Nincsenek véletlenek, erre gondolok, amikor hatvankét évesen teszem a dolgomat. Nem érzem magamat öregnek, lehet, hogy eztán jön el az én időm, amikor a legkülönbözőbb tevékenységi formáimmal is példaként szolgálhatok a magyarországi cigányság számára.
– Esetleg éppen a cigány zenei folklórból elágaztatott XXI. századi modern muzsika révén? Beszélgetésünk elején azt mondta, a dzsessz kapcsolódási pontjai a klasszikus zene környékén keresendők. Nem tehetjük hozzá ehhez a kijelentéséhez azt a kiegészítést: és a népzene, az eredeti forrásokból táplálkozó cigány zene környékén is?
– Dehogynem! És nem is csak a cigány folk autentikus dallamkincsére gondolok, amikor ezt mondom, hanem a rögtönzések – mára már sajnos sokak által teljesen elfelejtett – fantasztikus lehetőségére is.
– A zeneszerző Szakcsi Lakatos Bélát szinte kizárólag a cigány téma foglalkoztatja, a megírt zeneművek és a nagy tervek, álmok szintjén egyaránt: cigány musical, cigány rockopera, cigány szimfónia, cigány nagyopera…
– A bestia című rockoperámnak és a Cristoforo című balettzenémnek nincsen látványos kapcsolódási pontja a cigányság kulturális örökségéhez. A bestia a Báthory Erzsébet nevéhez fűződő koncepciós pert idézi meg a rockopera műfaji keretei között, a Cristoforo Amerika felfedezését a balett színpadán. Ami a kérdés lényegét illeti: azért érint érzékenyen különböző zenei műfajokban a cigány téma, mert úgy érzem, nekem ezzel kell foglalkoznom. Ha Isten segít, és az egészségem engedi, sőt pénzügyi támogatást is kapok hozzá – soha nem kérek, pályázok, ha megkapom a munkámhoz szükséges összeget, örülök neki, ha nem kapom meg, belenyugszom abba is –, megírom a cigány szimfóniát és a régen eltervezett operát is. Sajnos azonban rólam mindenki tudja, hogy annyira szeretem a zenét, hogy szponzorok nélkül is boldogan foglalkozom vele, tehát nem valószínű, hogy holnap idejön hozzám Brüsszelből valaki, s azt mondja, írja meg, kedves Szakcsi Lakatos Béla az első európai cigány szimfóniát, egyévnyi anyagi gondoktól mentes alkotómunkát biztosítunk az ön számára, s ha kész a mű, Brüsszelben fogjuk bemutatni.
– Ki tudja, egyszer talán ez is bekövetkezik az életében… Hogy egy „nyóckerből” jött, tehetséges fiúnak hogyan alakul az élete, kibontakoztathatja-e a képességeit, vagy magával sodorja a hely alkohollal, gyűlölködéssel is átitatott szelleme, az nemcsak személyes elhatározás, de szerencse kérdése is. A nemzetközi hírű dzsesszzongoraművész és zeneszerző kinek vagy minek tartozik köszönettel, hogy nem herdálta el a talentumát?
– Elsősorban Istennek, másodsorban a feleségemnek, harmadsorban a zenészkollégáimnak, tekintet nélkül arra, hogy milyen műfajban forgolódnak. A popzenészek, a klasszikus zenészek és a dzsesszzenészek is bizalommal fordultak felém, és ez a fajta megnyilvánulásuk mindig arra sarkallt, hogy tanúsítsam, érdemes vagyok pályatársaim megelőlegezett bizalmára.
– Legutóbbi lemezének – amelyről azt mondta, benne megtalálta végre a saját stílusát, a magyar cigány dzsesszt – az a címe: Na dara! Ne félj! A pszichológusok azt állítják, a mindennapi tapasztalat is azt mutatja, aki felkiáltójeles felszólításokkal biztatja embertársait, hogy ne féljenek, annak az embernek feketénél feketébb rettegések ülnek meg a lelke zugaiban.
– Szerintem nem az fél, aki azt mondogatja embertársainak: ne féljetek, hanem az, aki nem tudja, mi lesz holnap. Én nem félek, mert hiszek Istenben, és aki hisz Istenben, még a haláltól sem retteg. Az embereket féltem, mert becsapják őket. Mert nem látják a „történet” végét. Sem a saját sorsukét, sem a környezetükét, sem a társadalmukét. Sem a Földét. Valami sokkal rosszabbtól tartanak, mint amit az első vagy a második világháború hozott a világra. Bibliás ember vagyok, az Ószövetséget is és az Újszövetséget is betéve tudom, természetesen a vízözönről szóló szakaszokat is. A vízözön előtti világról ma már nem sokat tudhatunk, azt viszont igen, hogy ennek a nagy változásnak a következtében minden más lett a bolygónkon. Az éghajlat, a napsütés, a kozmikus sugárzás, a csillagos ég látványa, az emberi faj, az állat- és növényvilág. Ha ez egyszer már megtörtént, miért ne fordulhatna elő még egyszer?
– Hatvan éven túl, akár Kossuth-díjas művész az ember, akár kitüntetésmentes, köznapi halandó, számadást készít magában, mit tett eddig, és mit kell eztán tennie, ha nem akar dolgavégezetlenül távozni az élők sorából. Ön miként vélekedik erről?
– Régebben sokat keseregtem, amiért az életem nagy részét elherdáltam. Otthagytam a konzervatóriumot, elmentem tánczenét játszani, sok időmet rabolta el az utazgatás, ittam is… Lehettem vagy harmincöt éves, amikor megismertem Istent, a Bibliát, és csak ötven felé kezdtem igazán komolyan venni a dolgokat. Ha most azt mondják rólam, nahát, ez a Szakcsi Lakatos hatvanon túl is milyen nyitottan, fiatalosan gondolkodik, csak azért lehetséges, mert nálam kitolódott a szellemi-lelki érlelődés korszaka. Éppen ezért én nem tudok arra összpontosítani, hogy mit kell még feltétlenül elvégeznem. Amit nem végzek el, az is én vagyok, s amit elvégzek, az is. Olykor azt gondolom, jó volna végre az időm nagyobb részét a zeneszerzésnek szentelni. Ugyanakkor nagyon szeretek színpadon lenni…
– S ha sem az egyiket, sem a másikat nem engedi a világ? A politika? A társadalom? A bibliás Szakcsi Lakatos Béla szerint – a boldogabb alkotói élet reményével – hol kellene nekifognunk életünk megreparálásának?
– A családnál, természetesen. Egyszer egy éjszakai rádióadásban hallottam, ha az emberiség ötszáz fős kis csoportokban élne, a természet adta határok között, nem kellenének vezetők, ötszáz ember még át tudja tekinteni, mit csinál a másik. Nem fölfelé kellene építkezniük a társadalmaknak, hanem horizontálisan, kis és nagy családok kapcsolatrendszerében, talán akkor megjavulna, meggyógyulna az emberiség.
rendőrség
Az őzek párzási időszaka miatt van veszély az utakon
