Adópopulizmus a közszférában

A tőzsdéről érkező hírek szerint a vállalkozások prosperálnak. Első félévi eredményük meghaladta a várakozásokat. Egyre aktívabbak, és mind több tőkét fektetnek be a regionális piacokon. Leginkább a hazai olajvállalat jeleskedik, de a bankok és a közművállalatok is jól szerepelnek. Akár Magyarországról is szólhatna ez az összefoglaló. Hiszen a magyar tőzsde is szárnyal, a vállalkozások prosperálnak, és egyre aktívabbak a környező országok piacain.
De nem rólunk szól. Hanem a franciákról. De szólhatna az amerikaiakról is. Mert a tőzsdék manapság szárnyalnak. Itthon a toplistás cégek átlagos nyeresége 30 százalékkal nőtt. A két listavezető közül a Mol megduplázta, az OTP 70 százalékkal növelte tavalyi nyereségét. Örüljünk a magyar vállalatok magyar sikereinek, mondják. Örülünk is. Csakhogy mielőtt elmerülnénk az örömök élvezetében, feltámad bennünk a sárga irigység. A Le Monde azt írja: a német szociáldemokrata kancellárról, Helmut Schmidtről elnevezett tétel igazát, miszerint a mai profitból lesz holnap a befektetés, holnapután pedig az új munkahely, soha egyetlen közgazdász nem tudta bizonyítani. Mert abban a világban, ahol a részvényesek akarata érvényesül, a profitból előbb lesz osztalék vagy befektetés a világ távoli pontjain, mint hazai munkahely. Ezért, tetszik, nem tetszik, itthon is számos területen az államnak kell elvégeznie olyan feladatokat, amelyeket a nagyvállalati szféra leráz magáról. Az államnak kell munkahelyeket teremtenie, utakat, vasutat, sportpályát építenie. Van, ahol még kaszinóra is ad pénzt. Gondoskodnia kell kiművelt emberfőkről. A dolgozók megfelelő egészségi állapotáról. Pártatlan és független tájékoztatásról. És még egy sor dologról. Még akkor is, ha ő maga PPP-ben kiszervezi ezek hasznát – magánzsebekbe. A magánvállalkozások ugyanis csak a részvényeseik és a maguk hasznát nézik. Akit lehet, kirúgnak. Ráadásul telesírják a médiát elviselhetetlen és az EU-val ellentétes, nem konform adóterheikkel, akkor is, ha profitjuk soha nem látott mértékben nő. És akkor még nem beszéltünk a tőzsdén kívüli közműcégekről és más multinacionális nagyvállalatokról, amelyek nemcsak osztalékkal, hanem menedzsmentdíjakkal és trükkös transzferárakkal is óriási összegeket utaltatnak ki szép hazánkból, ahogy az a fővárosi víz- és csatornázási művek esetében történik.
Most akkor mit csináljunk? Rázzuk az öklünket? Kinevetnek bennünket. Államosítsunk vissza? Akkor pedig kigolyóznak. Vagy pedig a költségvetés áldatlan helyzetében továbbra is adót kell csökkenteni, majd ennek nyomán privatizálni mindazt, ami maradt? Ma már a napnál világosabb: azok az erők, amelyeknek eddig nem sikerült elérniük a közszféra teljes privatizációját olyan területeken, mint az egészségügy, a tömegközlekedés, az oktatás, most új, kerülő utat választottak eredeti szándékuk megvalósítására. Taktikájuk lényege: az adócsökkentés egy szintje után az állami források olyan mértékben megcsappannak, hogy nem lesz más választás, mint magánkézbe adni a kórházakat, iskolákat, vasutat, egyetemeket, kutatóintézeteket stb. Hogy a közszféra teljes privatizációja mit eredményez, azt nagyszerűen mutatják az egyetemi felvételi ponthatárok körüli anomáliák. Akinek van pénze, az tanulhat, akinek pedig nincs, az nem.
Mielőtt Magyarország végigmenne ezen az úton, érdemes szemügyre venni, hogy csinálják ezt a fejlett világban. Márpedig ott azt látjuk: a közszolgáltatások kérdése igazi darázsfészek. Mindenhol a pártharcok kereszttüzében vannak, még Japánban is a postai szolgáltatások privatizációja körüli viták uralják a közéletet. A gazdag országokban alapvetően két modell uralkodik: az egyik az amerikai, a másik a skandináv. Az előbbi az alacsony adószintre és a teljes magántulajdonra épül. Arra, hogy a gazdasági növekedés megteremti a feltételeit annak, hogy a tőke- és munkajövedelmekből élők megvásárolják maguknak azokat a szolgáltatásokat, amelyeket Európában közszolgáltatásnak neveznek. Bizonyos területeken azonban, mint az egészségügy, még Amerikában is megőrzik a nonprofit szektor túlsúlyát. A másik, a skandináv modellben a polgárok önként magas adókat fizetnek az államnak, amely cserébe gondoskodik róla, hogy polgárai és a gazdaság szereplői a lehető legjobb feltételek közé kerülhessenek. Az adók magas szintje azonban itt sem jár együtt az állami tulajdon magas arányával. A közszolgálati szektor jó része, az energiaszektor vagy a vasúti közlekedés magántulajdonban van. Azonban a magántulajdon működését körülbástyázzák a minimális szolgáltatásra, maximális árra vonatkozó közszolgálati funkciók szabályozásával.
Mindez összefügg a jóléttel: minél nagyobb a jólét, annál nagyobb lehet a magántulajdon aránya. Dél és kelet felé haladva Európában egyre kisebb a szétosztható javak köre, így egyre nagyobb a közjavak társadalmi ellenőrzését célzó nyomás. Más kérdés, hogy az állam is egyre gyengébb, és ezért a nyomással elért eredmény, a társadalmi szolidaritás is kisebb. Ebből arra következtethetnénk, hogy a közszféra magánosításának lépést kell tartania a jólét növekedésével, fenn kell tartania az általános hozzáférhetőséget.
Vannak továbbá helyi adottságok is. Hollandiában kevés a víz, ezért ott a vízszolgáltatás állami tulajdonban tartása a prioritás. Németország az önkormányzati tulajdonlást szereti. Az egyszerre agráripari országokban, közülük is elsősorban a „jakobinus” Franciaországban a vidék–város ellentétből következő politikai csetepaték központjában áll a közszolgáltatások kérdése. Magyarország nyilvánvalóan ez utóbbiak közé tartozik, ezért a vidék–város ellentét kezelése külön figyelmet érdemel. Az adócsökkentés folytatásának szükségképpen a vidéken élő kisemberek látnák a kárát.
Végül érdemes számolni a régi és új uniós tagországok közötti ellentéttel is. Az ezredfordulón Bush amerikai elnök elindította az adócsökkentés divatját. Mára azonban ez a tendencia kifulladt. Svédországban a mérsékelt párt vezette jobboldali pártszövetség csak a legszegényebbek adóterheit hajlandó csökkenteni, a közszféra további privatizációjáról pedig hallani sem akar. Németországban a konzervatív koalíció az áfa emelésével kampányol, Nagy-Britanniában pedig már nemcsak Gordon Brown, hanem az adócsökkentés egykori élharcosa, a harmadik utas Anthony Giddens is adóemelést javasol. A szintén magas adószintű Franciaországban nemrég az új jobboldali kormány úgy döntött: leállítja a személyi jövedelemadó csökkentésének beprogramozott folyamatát. Ugyanitt az iparűzési adó mértékét a nyereség 3,5 százalékában maximálják.
Az Európai Unióban a verseny nemcsak a befektetők kegyeiért, hanem a „jól karbantartott”, megfelelő kondíciók között „működő”, „just-in-time” munkahelyére érkező, jövőjében bízó, kipihent, művelt munkaerőért is folyik. Az ezen a téren előttünk máris utcahossznyi előnnyel vezető Nyugat-Európa az adófordulattal ezen a téren is további előnyt szerezhet velünk szemben.