Az izraeli atomért London a felelős

Csaknem fél évszázad elteltével végre fény derült arra, hogy Izrael kinek köszönheti nukleáris fegyvereit: Nagy-Britanniának. A nemrég a brit nemzeti levéltárban felfedezett iratok szerint 1958-ban Harold Macmillan kormányának néhány tagja a Norvégiából szerzett s feleslegben megmaradt brit nehézvízkészletet pénzkereseti célokból Izraelnek adta el. A nehézvíz az atomfegyver-előállítás egyik nélkülözhetetlen eleme.

Összességében véve értékelném, ha az esetről az amerikaiaknak nem tennénk említést – így vélekedett Donald Cape, a Macmillan-kormány külügyminisztériumi tisztviselője, miután az Egyesült Királyság 1958-ban másfél millió – mai áron húszmillió – font értékben túladott a Norvégiától vásárolt, feleslegessé vált nehézvízkészletén. A BBC által a brit nemzeti levéltárban feltárt dokumentumok szerint Washington vélhetőleg azért nem szerezhetett tudomást az adásvételről, mert a húsz tonna nehézvíz Izraelbe került, s a közel-keleti ország számára lehetővé tette, hogy útnak indítsa nukleáris programját. A nehézvíz az atombomba előállításának nélkülözhetetlen alapeleme. Mivel London az Izraellel kötött szerződésben nem kötötte ki, hogy a víz „kizárólag békés használatra” alkalmazható, nem kellett sokat várni arra, hogy a Negev sivatagi izraeli titkos laborban megkezdődjenek az atomkísérletek.
Robert McNamara, John Kennedy védelmi minisztere elmondása szerint a washingtoni kormányzat az 1960-as évek elején éppen azon fáradozott, hogy Izraelt eltántorítsa nukleáris fegyverek előállításától. Az a tény, hogy e kísérletében megbukott, nem volt nagy meglepetés, mondta McNamara. „Inkább az lepett meg, hogy éppen Nagy-Britannia látta el Izraelt nehézvízzel, a britekkel ugyanis gyakran cseréltünk információkat az atombombáról.”
A Londont „lebuktató” iratok rávilágítanak arra is, hogy az akkori miniszterelnök, Harold Macmillan előtt is titok maradt az adásvétel, s arról valószínűsíthetően a külügyminisztérium és az atomenergiai hatóság hivatalnokai döntöttek. A britek a megegyezést úgy tüntették fel, mintha az közvetlenül Norvégia és Izrael között jött volna létre, így nem csoda, hogy az eltelt majdnem fél évszázadban a világ közvéleménye gyakran bírálta a skandináv államot és az izraeli nukleáris reaktor megépítésében segédkező Franciaországot.
„Az ember nem gondolná azt, hogy egy meglehetősen művelt köztisztviselő egy illetékes miniszterrel való tanácskozás nélkül képes lenne ilyesmire – vélekedett Lord Ian Gilmore, az ötvenes évek egyik konzervatív párti politikusa. – Úgy tűnik, csak a pénzkeresettel voltak elfoglalva.”