Az új kultúrkánon Szigete

Ég a napmelegtől a Hajógyári-sziget sarja, tikkadt lakosai élvezkednek rajta. Jó nekik így együtt, jól érzik ők magukat, bár egész évben így együtt lehetnének, ne csak nyolc napot, hanem januártól decemberig, s ne kellene elhagyniuk a szigetre épült új várost. Ahol csak feküdni kell, fogyasztani, s ahol nincs munka, nincs töprengés, nincs alkotás, ahol megáll az idő, ahol a szükségletek kielégülnek, ahol nincs múlt és nincs jövő. A földi Teszkózsálem, korunk utópiája. Ahol mindenki egyenlő, aki megfizeti a belépődíjat, s csak egy különbség létezik, a sztár és a rajongó közti (igaz, az előbbi nem fizet, hanem neki fizetnek), az idol és a követő közti, a vezér és alattvaló közti. Ezért is szeretnek a politikai bal- és liberális oldal (plusz Torgyán József, de ő más kategória, vagy mégsem…) képviselői oly nagy rajongással (és médiafigyelemmel) a Szigetre látogatni, hisz itt egy-egy pillanatra maguk is a rajongott sztárok helyzetében érezhetik magukat, s talán a modern tömegkultúra papjaira hulló csodálatból néhány morzsát magukhoz vehetnek. Mónika Lamperth büszke angoltudásával mondhatja itt bárki közülük, hogy Háj, áj em Ferenc Gyurcsány, Péter Medgyessy, s bizton számíthat, itt nem lesz hazaárulózás, paradicsomszórás, nómenklatúraburzsoázás. Mert ez az ő népük, a teszkószocialista Magyarország.
Lesz itt cirkusz meg EU-propaganda („Belül tágasabb”), drogambulancia és szabad szerelem, magyartanulás (ez üdvözlendő, s reméljük, a kilátogató politikusok is fölkeresik…), lesz tűcsere, jógázás és interaktív közösségfejlesztés, itt lesz a fővárosi állatkert, a Fővárosi Bíróság, leszbikusok és homokosok, apácák és szerzetesek (tényleg!), a Szeretem Budapestet Mozgalom, az összes országgyűlési biztos, határon túli magyarok, feministák és erőszakellenesek. Meg lehet venni korunk egyik új Aczél Györgyének, Müller Péter Sziámiának összes versét. Úgyhogy tényleg nagy gyűlés lesz, minden, ami trendi. Ez lesz a civilTeszkó. Mert a legnagyobb sátra ennek a saját műanyag üveges pálinkát forgalmazó, külföldi tulajdonú magyarországi vállalkozásnak lesz, ahol fizethet a páciens a világ legnagyobb bankkártya-kibocsátójának kártyáival, s azonnal hitelt vehet föl a második legnagyobb magyarországi bank fiókjánál. Akik külön hirdetéssel készültek, csak cigiznek rajta, s ez ma bizony nem trendi, így aztán bevonatták a plakátokat. Amin egyébként a drog ellen kampányolnak, de a Sziget álmodóitól tudjuk, idén nem lesz füves cigi, nem lesz tablettázás, s mi ezt el is hisszük nekik. A tűcsere is csak azoknak kell, akik kezéből a szabás-varrás tanfolyamon kiesik az eszköz…
Lesz tehát cirkusz meg olcsó hitelre kenyér. Több évezrede bevált recept ez, csak gondolkodni ne kelljen. A nemzetek feletti nagyvállalatokkal összefogott hazai kultúrpolitika ugyanis biztosít mindent a fiataloknak, ami a nyugodt, kellemes nyári kikapcsolódáshoz szükséges, s közben cseppekben a fejekbe is beletöltik mindazt a kevés gondolatot, amivel a következő afterpartyig kihúzzák, s amik adagolásával jövőre majd a megfelelő helyre húzzák az ikszet. Mert a jó bácsik és jó nénik gondoskodnak rólunk, a boldogan fogyasztani kívánó népről. Mi megértők vagyunk veletek, mi megengedők vagyunk, nem úgy, mint azok. A befelé fordulók, a mucsaiak. Aczél György közben mosolyog.
Nyilvánvaló, nehezére esik az embernek megemészteni mindazt a képmutatást, amivel a Sziget nagyszerűségét ecsetelik, s egyben idealizálják a helyet, ami már rég nem sziget, hanem maga a jelenkor óceánja, melynek árjától, valljuk be férfiasan, félünk. Mert a hagyományos nemzeti és nemzetközi magaskultúrát, hitünk szerint a hagyományt és az értéket őrző és ápoló emberek erőforrás nélküli közösségei alkotják ma a létükben veszélyeztetett szigeteket. S ma a magyar és sok más ország uralkodó politikai irányzatai épp ezt a múltból ránk hagyott minőséget kívánják zárójelbe tenni, eltüntetni, s rövid távú politikai céljaikhoz megfelelőbben illeszkedő új kulturális kánont létrehozni. A Gyurcsány-kabinet hivatalba lépése és különösen Bozóki miniszter úr kinevezése óta még a korábbinál is aktívabb balliberális kultúrkormányzati működést tapasztalunk, melynek célja a rendelkezésre álló rövid idő ellenére nemcsak a koalícióhoz kötődő kulturális klientúra anyagi feltöltése, hanem olyan programok és kezdeményezések elindítása, melyek az új kultúrkánon terjesztését szolgálják. Ilyen a kulturális vidékfejlesztésnek csúfolt, a könynyűzenei elit finanszírozására szolgáló PANKK-program, ilyen az Operaház vezetésének cseréje, a nagy kulturális közintézmények műsorszervezési politikája, a köztársaság napjának bevezetése, vagy a T. E. A (tisztesség, esélyteremtés és alternatívák) elve és Bozóki András által megfogalmazott programja. Ennek egy bekezdése így szól: „A lehető legszélesebb kör számára kell elérhetővé tennünk a lehető legtöbb kulturális eseményt, terméket és szolgáltatást, és meg kell könnyítenünk a tudatos választáshoz szükséges eszközök megszerzését, a készségek elsajátítását. Az állam lemond a kulturális »kánon« kialakításának igényéről, és hagyja, hogy a társadalom közösségei szabadon teremthessenek hagyományt, határozzák meg örökségüket.”
A nagyrészt a Közép-európai Egyetem oktatóiból álló testület által papírra vetett kiáltványban mindannak ellentéte benne van, amit a konzervatív kultúrpolitika nemzetről, államról és kulturális kánonról vall. Mert a nemzet legfontosabb intézményének, az államnak úgymond „semlegessé” válása, a verseny elvének érvényesítése nem máshoz vezet, mint széthulláshoz és az egymással versengők belháborúihoz, melyben a pénzzel és hatalommal jobban ellátott csoport által hirdetett kánon válik uralkodóvá. Roger Scruton már több évtizede figyelmeztetett erre, s mit látunk napjaink Angliájában? E széthullás következményeinek keserű belátását, a nemzeti hagyományokhoz való visszatérés szükségességének megfogalmazódását. Nem más teszi ezt, mint a harmadik út nagymestere, Tony Blair, igaz, elkésettnek tűnik már annak összeragasztása, mit az elmúlt évtizedekben a multikulturalizmus nevében szétvertek.
Mindennek ellenére korunk új Aczél Györgyei folytatják annak az új kulturális kánonnak az összefabrikálását, mely a versenyre való hivatkozással háttérbe szorítja a magaskultúra hagyományát, egyben perifériális életstíluscsoportokat próbál a multikulturalizmus nevében mintaadóvá emelni. Korántsem meglepő módon ebben a törekvésükben hatalmas támogatóra akadtak a nemzetek fölötti nagyvállalatok körében, akik új és újabb fogyasztói utánpótlás kinevelését várják a kulturális kormányzattól. A pénz és a politikai hatalom e szövetsége új sznobizmusnak ad teret, mely gondolkodásban az erkölcsi és kulturális relativizmus együtt van jelen mindannak a hagyománynak a kiszorításával és szalonképtelenné nyilvánításával, mely megkérdőjelezi a multikulturalizmus helyességét.
A függetlenségére hajdanán oly sokat adó anarchista magyar elitértelmiség így szép lassan elfoglalta a hatalom süppedő bőrfoteljeit, kurátor lett, minisztériumi főtanácsadó, cégei számlájára pedig áramlanak az adófizetők forintjai (szigorúan közbeszerzési alapon, hát persze…). De ez még semmi, mert a nagy multinacionális cégek is sorban állnak ajtóik előtt, hogy tessék már nekünk valami jó kis fesztivált, tábort meg partit szervezni, s adunk mi hozzá egy kis suseszt, magot, zizegő papírpénzeket. Lenyelte őket, potrohosodó „alternatívokat” a mammon, teszkó-gazdaságos művészek lettek. De megérdemlik, s ne sikítozzanak, hogy megerőszakolták őket. Mert ezt akarták. Már akkor is, amikor Aczél György ellen lázadoztak, meg akkor is, amikor a jobboldali kormányok kultúrpolitikája ellen uszítottak. Egy bajuk volt, tudjuk, hogy nem ők osztották az észt és a pénzt. Főleg ez utóbbit.