Cseppenként

A TÉVÉ MÛSORÁRÓL

Nincs a magyar múltban még egy olyan nõalak, akit éltében és holtában annyit gyaláztak volna, mint Szendrey Júliát. A rágalomáriákhoz a kezdõhangot a korabeli kulturális élet nagyasszonyai adták meg. A jó barátnõk: Egressy Gáborné, Garay Jánosné, Vachot Imréné. Utánuk Arany János következett, A honvéd özvegye címû versét kéziratos formában terjesztették az eltiport forradalom megannyi kínját egy fiatal asszony szapulásával enyhítõ emberek. Késõbb Herczeg Ferenc is megírta a maga vitriolos mondatait Petõfi Sándor özvegyérõl, Hatvany Lajos is. Krúdy Gyula is, igaz, õ már a hús, vér asszonyt ábrázolta, nem a megkérdõjelezhetõ ide-ált. Az õ Szendrey Júliára vonatkozó mondatai s hangulatai alapján írta s rendezte meg Stammbuch címû televíziós játékát Mészáros Péter. A Duna Televízió támogatásával készült mûvet természetesen a Duna Televízió mutatja be legelõször. Kerek évfordulók nélkül, egy szokványos adásnapon, ahogyan ez régen – még a monopolhelyzetben levõ királyi televízióban, a saját gyártású tévéfilmek és televíziós játékok dömpingje idején – szokásban volt. Mészáros Péter munkája nem gyalázza a „feleségek feleségét”, de nem is isteníti. Egy boldogtalan ember vándorlását mutatja be egy boldogtalan vidéken, hol csupán a frázisok, a félelmek, az önként vagy kényszerûségbõl vállalt szerepek tartanak mozgásban mindent. A nemzet özvegyét is, kísérõjét, Balázs Sándort is. Akikkel összejönnek, a színészeket, lókupeceket, zenészeket és a túlontúl óvatos egykori barátokat, õket is, mind. A televíziós játéknak két címet is adott a forgatókönyvíró-rendezõ. A fõcím, a Stammbuch vendégkönyvet vagy emlékkönyvet jelent. Egy vidéki kúrián akad rá a segesvári ütközetben eltûnt férje után kutató Júlia a címbeli stammbuchra. Abból próbálja kideríteni, ho-gyan élhetett nélküle a Bem seregét követõ férfi, a „nemzet csillaga”, kiért úgy lelkesedtek a vidéki kisasszonykák, pórleányok és kocsmai felszolgálók, mint a mai fehérnép a médiasztárokért. Persze, a bõrkötéses könyvecskével sem jut közelebb a feltételezhetõ valósághoz, az elõvigyázatosságból – vagy gyávaságból? – olvashatatlanná tett emléksorok is csak a mesterségesen felkorbácsolt elképzeléseket éltetik a szerencsétlen Petõfi Sándornéban. Az alcím: Júlia asszony titkos éjszakái már a készségesen magára öltött özvegyi szerep, valamint a saját gyártmányú fantazmagóriák kettõsségében vergõdõ lélek háborújára utal, pontosan úgy, ahogyan a pszichológia tudománya mai vélekedésünknek elõírja. A sötét gyászba burkolózó bálvány – életteli ifjú ember. Mást mond az egyik, és mást cselekszik a másik az élet legapróbb rezdüléseiben is. Sem enni, sem inni nem tudok, mióta Sándorom nincs velem, panaszolja Júlia, aztán az elsõ fogadó-ban nagy mohón bevacsorál. Amikor, nyugovóra térvén, leveti fekete kellékeit az idol, szabadjára engedi ifjúi vágyait a magányos nõ. A Szendrey Júliát – a korabeli képzõmûvészeti alkotásokra és a kez-detleges fotográfiákra utalóan – arcvonásaival is hitelesítõ Vencz Stella játékának köszönhetõen semmi bántót nem találhat a nézõ a test örömeit szinte erõszakkal kikövetelõ asszony ágyjeleneteiben. A korának és a saját sorsának kiszolgáltatott, esendõ embert csak szánni lehet, nem pedig megbélyegezni, ahogyan immár százötvenöt éve szokásban van. Ennek ellenére tartani lehet tõle, hogy Mészáros Péter mûvének bemutatója után megint a sárdobálók lesznek többségben, s nem azok, akik a Stammbuch révén az asszonyokat is, gyermekeket is személyes tragédiákba sodró, viszontagságos magyar históriát tanulmányozgatnák. Pedig, gyaníthatóan, ezért készült ez a sûrû, setét melankóliába ringató film, nem másért: hogy felmutassa a világ kis és nagy történéseivel szemben egyaránt védtelen embert. A példabeszéd tehát voltaképpen nem is Szendrey Júliáról szól, hanem XXI. századi önmagunkról, akik az illúzióvesztésnek olyan mélységeit éljük meg a napnak szinte minden órájában, amely a nagy világ legnagyobb gyémántjaként megénekelt Petõfinének is igen-igen közeli ismerõse lehetett. Talán, amikor a televíziós játék befejezõ akkordjának szánt négysorosát kigondolta, meg is barátkozott vele: Naponként árvább egy reménynyel, s egy csalódással gazdagabb. Szívünkbõl ekképp fogy az élet, cseppenként így fogy, így apad. Nagy erénye a Stammbuchnak, hogy minden módon ragaszkodik a történészek és irodalomtörténészek által kiderített és kellõképpen pontosított tényekhez. Azt az utat járatja be a Petõfi Sándor nyomait keresõ Júliával, amelyet ez a szép, szomorú asszony – Isten tudja, milyen nagy áron szerzett pecsétes irataival – valóban beutazott. Még a kísérõjéül szegõdõ Balázs Sándor filmbéli alakja is „hajaz” Wekler Gábor megszemélyesítésében az igazi Balázs Sándorra, már amennyire ez a hasonlatosság Balázs Sándor Petõfire vonatkozó írásaiból így, utólag kikövetkeztethetõ. (A XIX. század végén megjelenõ, mázsányi visszaemlékezésbõl szinte egyedül ennek az erdélyi embernek – aki gróf Széchenyi István követ-írnokául került fel Pestre 1848 nyarán – a vallomásaiból hiányzik a frázis, a szoborállító pátosz. Õ a szertelenül vidám, hétköznapi Petõfit õrizte meg emlékezetében.) De hitelesek a televíziós produkcióban látható helyszínek és a mellékszereplõk is. Tévékészüléke elõtt ülvén azt gondolhatja hát a nézõ, igen, így festhetett az 1848-as szabadságharc gyönyörû igézete után az ország: kábultan és kilátástalanul árválkodhattak itt a közösségek éppúgy, mint az egyes emberek. Ám tartani lehet tõle, hogy éppen ez a már-már aprólékos korhûség téveszti majd meg a Stammbuch publikumát. Mert szájbarágós mûsoraival mindenfajta elvonatkoztatástól „megkímélte” közönségét a televízió, ha olykor mégis számításba kéne venni, hogy nem csak arról szól a képernyõs „mese”, amit a benne szereplõ nevek és idõpontok a maguk konkrétságában jeleznek, lecövekel a játék elsõdleges mondanivalójánál az ember. Pedig ezt a Szendrey Júliás Stammbuchot ezúttal úgy kéne „föllapozni”, hogy a ránk, XXI. századi polgárokra vonatkozó bejegyzéseket is fölfedezzük benne…