Hetvenéves jubileumot is ünnepel Püski Sándor, hiszen munkássága 1935-ben a Kelet Népe című folyóirat kiadásával kezdődött. Ezt követően nyomdát akartak létrehozni, sikertelenül. Annál sikeresebbnek bizonyult a Szerb utcai vállalkozás, a könyvesbolt nyitása az egyetem jogi és közgazdasági karának tőszomszédságában. A diákok állandó vásárlók voltak, s nemcsak a jegyzeteket, hanem a könyvritkaságokat is vették. Ebből nőtt ki a kiadás, s 1938-ban megalapíthatták az azóta legendássá vált Magyar Élet Kiadót. Az üzlet helyén ma emléktábla áll az ELTE jogi kara mellett. Mint Püski Sándor mondja: kezdettől a népi irodalom szolgálatába akarták állítani a könyvkiadásukat. Népszerűségük rohamosan növekedett, s a visszacsatolt országrészekben még többen vásárolták kiadványaikat.
A hála sajátos formáját hamar megtapasztalhatta a könyves házaspár: 1945-ben ki akarták zárni őket a szakmából az igazolási eljárás során. Az abszurd vád az volt, hogy fasiszta, nyilas írók műveit adták ki. S hogy kik voltak ezek az állítólagos fasiszta elemek? Németh László, Kodolányi János, Sinka István. Végül Veres Péter közbenjárására felmentést kaphattak a lehetetlen vádak alól, teljes „feloldozást” azonban mégsem. Árulhatták a könyveket, a kiadói tevékenységet viszont már egyre kevésbé folytathatták. Minden egyes könyvre külön cenzúra volt, úgyhogy míg az első öt év alatt mintegy százötven kötetet jelentettek meg, 1945 után 1950-ig mindössze már csak ötöt engedélyezett az új rezsim.
Püski Sándor a rövid életű 1956-os forradalom és szabadságharc idején megkísérelte újjászervezni és szövetkezetté alakítani könyvesházukat. Érdekes módon csak később csapott le rá a kommunista diktatúra ezért a „bűnért”. 1962-ben – a hruscsovi–kádári úgynevezett reform csúcspontján – indult ellene koncepciós per. Árulkodó adalék, hogy húsz év múltán is még mindig ugyanazon népi írók miatt következett a meghurcolás, akik már a szovjet rendszer hajnalán szemet szúrtak a hatalomnak. Az írókhoz nem mertek nyúlni a nemzetközi felháborodástól tartva, így a baráti körüket, támogatóikat vették célba. Az eredmény: négy és fél év börtönbüntetés.
Püski Sándor ma is humorral emlékszik a börtönben töltött időszakra, s talán ez a hozzáállás lehet a kulcsa annak, miért minden megpróbáltatást el tudott viselni élete során. Mint fogalmaz: legalább visszakerülhetett a szakmájába, mivel a fegyintézet könyvtárosaként dolgoztatták. A rá kimért négy és fél évből csak egy évet kellett letöltenie, köszönhetően az 1963-as részleges amnesztiának, amelyet a nemzetközi felháborodás és az ENSZ fellépése váltott ki, s amellyel állítása szerint lezárta a megtorlásokat a Kádár-rezsim. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy végre ismét gyakorolhassa eredeti hivatását. Püskit az állítólagosan puhuló diktatúra is szigorúan távol tartotta a könyvkiadástól. A megoldást számukra az amerikai kivándorlás jelentette. A totalitárius rendszer örömmel egyezett bele, hogy a mind kellemetlenebbé váló Püski házaspár egy évre kilátogasson két fiukhoz, akik 1956-ban emigráltak. Bíztak ugyanis abban, hogy a renitens könyves végleg elhagyja Magyarországot. Várakozásaikban csalatkozniuk kellett, ám 1970-ben mégis az Egyesült Államokba távozott a Püski házaspár. Nem másért természetesen, mint hogy végre könyveket adhassanak ki a magyarság számára. A bolsevik rendszer tragikomikus paradoxonja, hogy ezért a tengerentúlra kellett települni. A kapcsolat mégsem szakadt meg az anyaországgal, hiszen az Állami Könyvterjesztő Vállalat rendszeresen küldött könyveket eladásra számukra, amikor már New Yorkban könyvesboltjaikat megnyithatták. A másik kormányzati ígéret az volt, hogy Püskiék is küldhetnek az emigrációból ott megjelent könyveket. A kiadó mosolyogva emlékezik: ebből természetesen semmi sem lehetett. Csak a nyolcvanas évek derekán engedélyezte a pártállam nagy kegyesen, hogy egy-két kiadványuk az anyaországi könyvesboltokban is megvásárolható legyen.
Az amerikai évek sem indultak könynyen, eleinte többen vádolták meg azzal, hogy „a Kádár küldte a Püskit, hogy megtérítse őket”. Gyorsan belátta azonban a külhoni magyarság, hogy a vád képtelenség, hiszen ha Püski Sándort szemernyit is díjazza a kommunista vezetés, a magyar könyvkiadás csúcsán lehetett volna. A kinti magyarok megértették, amit Püski Sándor mindig hangsúlyozott nekik: ha magyarok akartok maradni, kapcsolatot kell tartani legalább szellemi szinten az anyaországgal. Különben ha tízszer is elmondjátok naponta a Talpra, magyar!-t, a gyermekeitek már nem fognak tudni magyarul, az unokáitokról nem is beszélve. Az érvelés eredménye magáért beszélt: a nyolcvanas években már tízezerféle könyvet árusíthatott, terjeszthetett az Amerikai Egyesült Államokban a Püski házaspár. A könyvesház kiadványtermése amúgy párját ritkítja, valóban szinte a Guinness-rekordok könyvébe illő. 1938 óta hatszáz kötettel gazdagították a magyar kultúrát – százötvenet még a „régi világban”, mintegy ötvenet Amerikában, végleges hazatérésük, 1990 óta pedig több mint négyszáz művet gondoztak.
S hogy mire a legbüszkébbek? Püski Sándor úgy válaszol: nem igazán lehet különválasztani az irodalom- és kultúraszervezői tevékenységét a könyvkiadástól. Koherens az egész életmű. A legendás irodalomszervező vallja: az 1942-es és 1943-as szárszói konferencián megfogalmazott eszméket képviseli azóta is. Azt a népi mozgalmat, amely kormányzati szerepet vihetett volna a második világháború után, ha a történelem nem szól közbe.
A népi írók mozgalmáról talán a mai időkben derül ki leginkább, mennyire korszerű eszméket képviselt. Sokan megmosolyogták vagy veszélyesnek tartották a „harmadik út” politikáját. Holott az nem mondott mást, mint hogy nem a bal- és jobboldalinak címkézett ideológiák mentén kell keresni a haza boldogulását. Sokkal inkább olyan programban, amely ötvözi a legprogresszívebb magyar hagyományokat, és ezzel segíti a tehetséges hazai társadalom felemelkedését. Mintha ma is éppen erről lenne szó. Püski Sándor ezzel kapcsolatos kérdésünkre kifejtette: megelégedéssel tölti el, hogy a hálátlan történelem még visszaigazolhatja régi jövőképük helyességét. Reméli, hogy ezt a gondolatot a következő, új kormány erőteljesebben fogja képviselni.
Elismerés. A 2001-ben esztergomi polgárok által alapított Szent István-díjat eddig három ízben osztották ki azon közéleti személyiségek részére, akik a legtöbbet tették a magyar nemzet, a magyarság érdekében. Melocco Miklós bronzszobrát 2002-ben Orbán Viktor, a polgári kormány miniszterelnöke vehette át. 2003-ban Tőkés László nagyváradi református püspök és Duray Miklós felvidéki magyar politikus érdemelte ki az elismerést. Tavaly Nemeskürty István írónak ítélte oda a díjat a kuratórium.
